dunszt.sk

kultmag

A lélek is csak rádióadás

Markó Béla Egy mondat a szabadságról című kötetének versei jól fölépített motívumhálózatokon alapulnak. Van egy, rögtön az elejefelé, számomra nagyon kedves, az Átúszni a Szent Anna-tavat, mely Pilinszky Éjjeli fürdésére emlékeztet, de míg ott az úszásnak szellemi, a Markó-vers esetében fizikai tétje van. Ez a vers annak konstatálásával kezdődik, hogy „Rossz úszó voltam mindig”, majd a tó leírásával folytatódik: „mint egy óriási, / kissé meghajlított gramofontölcsér”, amiből kitetszik, hogy széles, de inkább veszélyesen mély a közepe, a versben megszólaló érzi is ennek tétjét, a záró sorok azonban – nagyon helyesen – nem erre, hanem a gramofonra rímelnek: „A karcsapások nyomot / hagynak a vízen, mint puha viaszhengeren.”

A versek dikciója jobbára ilyen epikus jellegű, mint a fent idézetté, rímtelen, elbeszélő forma, gyakran csattanóval vagy összefoglaló zárlattal, amint ezt a szintén nagyon jó Hátrahagyott ars poetica mutatja:

„Nem tudom, ki teremtette a világot,
azt mondják, a saját képére gyúrt minket,
de én ezt nem hiszem, inkább csak
úgy hasonlít hozzánk, mint
az ecetes spongya a megváltóhoz…”

A metafizikus, a szakrális, az önmagában és a világban mint teremtményben kételkedő hívő ember külön ciklust is kap, a hat közül a másodikban (Hiszékeny test) találhatók ilyen versek, de elszórtan, a motívumok és jelképek szintjén az egész kötetben tetten érhető ez a naiv (a naiv festészethez közel álló, zsánerképszerű, profán) ábrázolásmód, a már idézett Hátrahagyott ars poeticában is akár: „A fiókban heverő súlyos kalapácsból / és az összeszorított szájú harapófogóból / próbálom kitalálni, hogy milyenek a szegek, / amelyeket Krisztus tenyerén és lábfején átvertek, / aztán halála után ki is húzták persze, / de nem dobták el, hanem gondosan letörülték, / mert bármikor szükség lehet még rájuk.”

Ugyanebből a ciklusból kiemelkedik a Misztériumjáték című, igencsak borúlátóra hangolt vers, nyugodtan oda lehet tenni Takács Zsuzsa felejthetetlen verséhez, A megfosztás rítusa címűhöz. (A Misztériumjáték jóval hosszabb.) A kettőt azonban eleve rossz közérzetű vagy szorongó olvasó ne olvassa, vagy csak a hangulatukat szívja magába, ne a jelentésüket. „Kár, hogy már megjött a Messiás.” – Ezzel a kijelentő mondattal indít Markó Béla opusa, tíz szakasszal lejjebb pedig ezen is csavar még egyet: „Jobb lett volna, ha nem jön a Messiás. / Jó lett volna reménykedni még.” A meghökkentő kijelentések ugyanakkor nem vagy nem csak megállapítanak valamit, hanem és inkább spirituális kérdéseket nyitnak meg.

Még ugyanebben a ciklusban akadhatunk rá a Majd test nélkül című, a felsorolásra, a fokozásra, az ismétlésre épülő, nagyon sok klasszikust (a kenyérrel és borral pl. Kosztolányit) megidéző mágikus futamára, melyben az a különösen hatásos, ahogy a korábbi felsorolásokat prózai egyszerűséggel, de ugyancsak szóismétléssel mintegy lezárja, leföldeli: „mert többféle kosárban is ugyanaz a kenyér van, / többféle edényben is ugyanaz a bor párolog…” Ugyanez (ugyanez az ugyanaz) jellemzi az Emmausz után (A hitetlen Tamás című Caravaggio-képre írt) címűt is, mely abban is különbözik sok társától, hogy bár nagyon finoman, alig érezhetően, de rímes: „Az is lehet, hogy képzelgés csupán, / mert közben mégis minden ugyanaz, / és mintha más lenne, elém kerül / hátsó utakon az elmúlt tavasz.” A „mégis minden ugyanaz” után a vers zárlatában a tagadást ellentétes kötőszó követi: „tudom, hogy nem vagy, de tapintlak”. A Tavaszi passió szintén a szegeket hozza képbe, kétszer is. Ráadásul ez egy fordított keresztre feszítés: „és csak később jelenik meg a test, / karjában hozza néhány férfi, / leteszik egy pillanatra a földre, / óvatosan szétnyitják a leplet, / ráborulnak az asszonyok, / a férfiak kisvártatva felemelik, / nagy nehezen hozzáigazítják a szegekhez, / a vérfoltokhoz…” Egészen bravúros ez a palinódia, hiszen akkor most következik az Éli, éli, lamá szabaktáni, utána a múljék el tőlem e pohár – s így tovább, a visszafelé pergő stációkkal.

Az örök parafrázis című hosszúvers még mindig ebben a ciklusban kapott helyet, ez egy megmentett rózsatő bimbóit és lassú virágba borulását mondja el, meg ahogy a páros (házaspár?) óvja, türelmetlenül várja a virágzást, aggódik fölötte, ismert (Csokonai- és Petőfi-) allúziókkal, miközben képekben felmondja Jézus elárultatását, ilyen végkövetkeztetéssel: „az áldozatból csak áldozat lehet, / az árulásból is csak árulás, / ahogy a rózsából is csak rózsa.” S ezzel a zárlattal persze Gertrude Stein rózsáját is képbe hozza.

A Hiszékeny test az egyszerűségével lopja magát az ember szívébe (s itt konkrétan el is hangzanak Jézus utolsó szavai: „éli, éli, lamá sabaktáni”), témája az embert eláruló, mert megöregedő test, ezzel az indítással: „Akár az üres fán a szél, / átjárnak rajtam akadálytalanul / a láthatatlan rádióhullámok”, hogy aztán a vers végét ezekkel a műszakinak stilizált sorokkal zárja: „a lélek is csak rádióadás, / talál magának másik készüléket”.

Egészen más hangszerelésű a következő (Vaktöltény) című ciklus, ebben a közéleti-etikai részben kapott helyet a kötetcímül kiemelt Egy mondat a szabadságról is; itt és most a Tűszúrásokból érdemes idézni egy költői kérdésnek álcázott politikai-ideológiai axiómát: „szabad-e ártatlanok lemészárlásával / véget vetni az ártatlanok lemészárlásának”? Az Árterület egy retrospektív helyzet- és párbeszéd-kivetítés a nyilván az egyik legmeghatározóbb történelmi pillanatra, a romániai 1989. decemberi forradalomra, személyes és személyre szóló, prózába oltott beszámoló formájában, mely beszámoló a lehető legprózaibb sorokban árad, miközben nemcsak Ceaușescut és a disznót hozza egy szintre, hanem beszéd és mondat is párbeszédbe lép egymással: „Amint azt már többször is megírtam, hiszen / valamiféle jelképes aktusnak is tekinthető, / bár nyilvánvalóan nem erről volt szó, / hanem fel kellett készülnünk a téli hónapokra, / így is eléggé megkéstünk vele, szóval aznap / éppen disznót vágtunk”. A vers az alábbi epigrammatikus fordulattal zárul: „Ha / forradalom van, kicsapnak medrükből a mondatok, / és rövid időre értelme lesz ismét a beszédnek.”

Hasonló opus több is akad a szerény terjedelműnek nem mondható kötetben (184 oldal), ilyen a De a győztesek című, mely már A vers hatalma ciklusba került, ennek vége is epigrammát idéző: „mindegy, melyik oldalon állsz, / mert az igazságnak nincsenek oldalai.” S itt már óhatatlanul felmerül, vajon nem túl poentírozott-e az ilyen vers, illetve hogy a végkövetkeztetések tanulságtartalma vajon nem zárja-e túl rövidre a még annyira nyitott verseket is; álljon itt például a Halottak napja Transsylvaniában című utolsó két sora: „Isten már jóllakott velünk, / de még az ördög vacsorára vár.”

Nagy tér nyílik a Vaktöltény ciklusban a történeteknek, annak az epikus elbeszélésformának, melyet évtizedekkel ezelőtt Tőzsér Árpád emelt nagy rangra a Mittel-verseiben; jó példa erre a Pótkávé, mely csak hosszas kanyarokkal jut el tárgyához:

„jégszekrényünk sem volt gyermekkoromban,
csak másoktól hallottam, hogy sok helyen
ilyen is van, a hegyek közt megfelelt a pince,
aztán megjelentek a fridzsiderek,
a műméz is pontosan olyan édes volt egyébként,
mint a méhektől módszeresen elrabolt virágméz,
persze én most igazság szerint csak kerülgetem
a témát, ugyanis nem a luftballomról, nem a jégről,
nem is a mézről, hanem a kávéról szeretnék írni…”

Jól épülő jó könyv, melynek legtöbb verse bízvást számíthat az olvasó érdeklődésére, s ami ennél is fontosabb, az olvasó versekbe való beépülésére. És fordítva. Amúgy pedig, talán a fentiekből ez is kiderül: nagyon sokrétű könyv, sokféle szálon sokfelé lehet benne el-elkalandozni, bolyongani. Nekem most az egész köteten végigvonuló spirituális vonal tetszett leginkább. Legközelebb, ha ismét felütöm, nyilván másra fogok felfigyelni. Természetesen ez is benne van ebben a kötetben.

Markó Béla: Egy mondat a szabadságról. Kalligram, Budapest, 2020

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket