„Egy az isten” – és Mohamed az ő prófétája

Az onkológus-államigazgatási szakember ölébe végre filmproduceri lehetőség is hullott, a hírek szerint bő egymilliárdot tolt kedvenc hagymázának animációs eszközökkel történő magasröptetésére. Nincs kétség: megérte.

Józan ember elsőre persze szabotázsra gondol. Kultúrharcos friendly fire, baráti tűzben hullanak, mint a legyek, szőr kerülhetett a karburátorba, zavar az erőbe, kiszőkült a sötét anyag, mint egyszeri háztartási olaj a messzefényű kilencvenes években. Kedvenc Kulturkämpferem, a Szakács Árpád már teli is visibálta a magyar étert, hogy „A magyar nemzettudat tekintetében talán egyetlen olyan terület és korszak sincs, amelyik olyan indulatokat váltana ki ma is, mint a magyar őstörténet.” Alig három hét telt el a világnagy kormányzati gig óta, épp csak elharapózott az ereszcsatornán óvatoskodó szakállas, szemüveges, hátizsákos férfit ábrázoló karácsonyfadísz, mely a való élet eseményét narrálja, és máris itt az újabb ön-nevetségessé tétel, az e dolgozat témájául választott ún. animáció. Baltavári Tamás és csapata a Total War stratégiai játék motorján készítette el e mozgóképipari csinálmányt (A pozsonyi csata. EMMI produkció, 2020).

Teljesen értelmetlen agymenésekkel minek is foglalkozni, mondják szeretteim, időpocsékolás, írtak már mások is róla, Szily Laci (444) és Tóta W. Árpád (hvg) kitűnően. Az esztétikai, dramaturgiai, animációtechnikai és koraközépkor-történeti hiányosságait most hagyom; csak annyi, hogy javaslom az alkotás bekerülését az Orbán-rendszer Bornírtóriumába rögtön Németh Szilárd viaszmása mellé. Röhögéstudományi alapvetés, Rékasi Károly – ő asszem sorozatszínész – narrátori deklamálása maga a Sztálin-kantáta láncfűrészes gyermekkórusra, úgy zenget és dramatizál, mint Ioszif Kobzon a párizsi Olimpia színpadán.

Én a pozsonyi csatáról először a kuruc.info nevű médiatermékben olvastam pár éve, addig a „pozsonyi csata” hangsor számomra azt jelentette, hogy 1992-ben a frissen önállósodott mečiari Szlovákia rendőrkommandósai hogyan verték agyba-főbe a Fradi szurkolókat a Slovan Bratislava elleni BL-meccsen idegenben, de mentségemül szolgáljon, hogy én még a Kádár-rendszerben végeztem kisiskolás tanulmányaimat, mikor a kérdéses 907-es hadtörténeti jelentőségű ütközetet tanítani kellett volna, de nem emléxem, hogy kitért volna rá a tananyag. Lenin-kép bezzeg volt az osztályterem falán! Elfogadom, hogy hadtörténetileg jelentős esemény volt, azt is látom, így, rákeresve, hogy a West Point katonai akadémián is tanítják az Egyesült Államok fegyveres ereje leendő tisztjeinek, hogy a jelentős bajor túlerővel miként bánt el a „sajátos magyar gondolkodás”.

A trailert láttam először, a megasztárdíva Tóth Gabit, peroxidszőkén csángó varrotasra hajazó kis hímzett mellényben, és a kurucinfódíva Fankadelit, középkori kámzsás szerzetesekre hajazva kiabálják, hogy „egy az isten”. Az ősmagyar szinkretizmusról nem sokat tudok, lóáldozó sámánizmus volt talán, a táltosok agytörzsét megrágta a szibériai párducgomba, békahasról nyalogatták a lizergsavat, kanyargott bennük az anyarozs, és tutira nem voltak monoteisták. Ezért aztán fokozott érdeklődéssel olvastam Gábor György filozófus-vallástörténész barátom nagynépszerűségű Facebook-bejegyzéseinek idevágóját:

„Talán öt évvel ezelőtt Erdélyben, egy kisebb családi nyaralás során megvettem egy remek könyvet, amelynek szerzője Dr. Gheorghe Funar, s a könyv az igazság megtalálásával kecsegteti az olvasót Isten Fiának életrajzát illetően (Aflăm adevărul despre biografia Fiului lui Dumnezeu?!) (…) Innen tudom azóta, mint aki Funar nyomán megtalálhattam az igazságot, hogy – többek között – Isten Fia nem zsidónak született, s nem is volt körülmetélve. Funar alapművéből tanulhattam meg, hogy a Szentföld valójában Geto-Dáciában volt fellelhető, következésképp Jézus Krisztus géta-dák volt, mi más? Viszont, ha így, s figyelembe véve az Atya és a Fiú egylényegűségét, az egy Isten, egyszülött Fiához hasonlóan, maga sem lehetett más, abszolút logikus, mint géta-dák.”

Gheorghe Funar kolozsvári polgármester, sőt még román elnökjelölt is volt, szélsőnackós futóbolond, a kukákat is piros-sárga-kékre festette Kolozsváron, és betiltotta a kiwiszörp árusítását városában, mert a kiwi szó négy betüjéből kettőnek igen gyenge a románságteljesítménye: nem szerepel az ábécében. A mi Káslerünk szerint viszont Jézus hun-pártus-szarmata-magyar volt, „egy az isten”! Nna! Ám ami engem ebben a történetben igazán érdekel most, az nem a koraközépkor-történeti és vallásfilozófiai anomáliák, hanem a jelen politikai konstellációi a virtigli kultúrharcos agymenésben.

Talán ott kezdődött minden, hogy Matolcsy György, Orbán „Szent Jobbja” a kétezres évek elején-közepén, már a nagy fidexes bukta (2002) után olvasni kezdett. Mivel volt a Pártnak hetilapszintű szócsöve is, hát a Heti Válaszban publikálni kezdett olvasmányélményeiről. Ez eddig oké. Olvasmányélményei általában geostratégiai-közgazdaságtudományi általános-, és szakkönyvek voltak, ezekből fejtett ki egy színleg koherensnek mutatkozó, mélyáramában azonban roppant zavaros spengleriánus Untergang des Abendlandest (Oswald Spengler: A Nyugat alkonya – az 1920-as évek német fájdalmából fakadó történetfilozófiai kritika és geopolitikai lúdvérc). Ekkor kezdődött a „keleti nyitás” két vörös popsipöttyel terhes politikájának propagálása. Matolcsy és követői szerencsétlenül hosszú idővel ezelőtt kormányra kerültek, s azóta az összes tányérnyalonc Nyugat-kritikában utazik, mert nem tisztelik a magyarokat. Ilyenkor kapóra jön az őstörténet. Gyanakvó vagyok, tény. Ha valaki eredettörténettel jön, Hunor-Magorral, Emese álmával, lovasíjászattal, bugaci kurultájjal, hát fogom a kalapom és odébbállok. Nem ekézem, nem is gúnyolódom rajta, már amennyire lehet, persze, de nem kérek belőle. Mégiscsak szociológus volnék a lelkem mélyén, tudom, hogy a ma (és a holnap) szempontjából az utolsó százötven év számít. Per most: 1867 óta mi történt ebben az országban. Minden más szakma (történészi), általános és középiskolai oktatásban használandó, azon túlmenően esetlegesen jó szándékú hobbihistorizálás, de az esetek többségében másodlagos frissességű mítoszképzés politikai megfontolásból, másodlagos frissességű menekülőút mentális zavarokhoz, komplexusoknak.

Namost az van, hogy ezek a kebelreölelnivaló új rokonok a Selyemútról, a Türk Tanácsból muszlimok. Ilyenkor jön jól a 2004-ben megalkotott ezeréves székely zászló motívumrendszere, mely Hold és Nap, azzal a lábjegyzettel, hogy a Nap valójában nyolcágú csillag – nem öt/hat, nehogy valaki véletlenül összekeverje –, arany sáv, kék mező. A pozsonyi csata című animációs akármiben megjelenik ugyan a kereszténység, száz év ide vagy oda igazán smoncesz, de Árpád vezér közelijeiben bizony a fövegen, amire a székely heraldika eredményeiben járatlan külföldi (türk) néző felfigyelhet, az bizony a félhold csillaggal. Kásler miniszter úr monomániájából így kerültünk egy lépéssel közelebb Mekkához, és új testvéreink, a türkök szívéhez. A kreatív történelemfelhasználásnak eddig egy nemzetközi igényű nagy műhelye volt: az Sch. Mária vezette Terror Háza. Most, insallah, úgy tűnik, hogy Kásler miniszter környezetében is kijegecesedni látszik egy hasonló mitológiai erőközpont. Fernand Braudel-szintű középkorászok várnak a jelre a rajtvonalnál, hogy „szittya förgetegként, a rohanó seregként” nekizúduljanak a kevéssé ismert igazság feltárásának: Magyarország történetének aranykora a török hódoltság (1541–1686) időszaka volt. Ha majd minden pénzt sikerült ellopni, amit a magyarságtiszteletből amúgy gyengén teljesítő nyugatiak – Caraffa méltó utódai, piha! – adnak, és a Fővezérség végleg átdobná a váltót a turáni rokonság felé, akkor egy jó kis valláscsere csak segíthet. Semjén mufti fövegben, a hordozható imaszőnyeg-kereskedelem monopóliuma „Mészáros Lőrincnél”, a mekkai irányt könnyen mutathatóvá tevő kézikompaszoké dettó: új aranykor, új súlypont, új hódoltság!

Mert az „egyazistenezőknél” egy lehetőség szinte bizonyosan kimarad: a világszinten legnagyobb hatású magyar író, Koestler Arthur „tizenharmadik törzs” elmélete, miszerint a nomád, sztyeppei magyarok a Kazár Birodalomban felvették volna a birodalom államvallását, ami a judaizmus volt. Főleg a főembereket jellemezte ez, így a honfoglaló Árpád vezér szinte bizonyosan zsidó volt. Viszont a netes népművészet szép darabja ez a kis paródiaklipp, mely azt bizonyítja, hogy nem minden magyar őrült meg a Kárpát-medencében. És talán egyre kevesebb fog a jövőben.