A pozsonyi Petőfi

Petőfi Sándor ha valahol megfordult, ott rendszerint kialakult körötte kisebb-nagyobb helyi kultusz. Szülővárosomba, Sárospatakra 1847-es útja során látogatott el, s természetesen emléktáblával jelölt a ház, amelyben megszállt, és szívesen emlegetjük, hogy egyik levelében a „forradalom oroszlánbarlangjának” nevezte a várost, ahol „tanyáztak a szabadság oroszlánjai”. De felvidéki útjait is feliratok, táblák követik (gondoljunk csak Salgó várára például). Pozsonyban kétségkívül több ízben is járt a fiatal költő, s nem is csak futólag, hiszen 1843-ban nagyjából egy hónapot töltött a zömében németajkú koronázó városban. Ám azt is elmondhatjuk, hogy Pozsonynak a Petőfi-életrajzokban inkább csak lábjegyzetszerep jut, hiszen a vándormadár költő számos egyéb helyen töltött – különféle okokból: tanulás, katonáskodás, színészi kísérletezés stb. – legalább ennyi időt. Izgalmas, ám nem teljesen magától értetődő vállalkozásra adta tehát a fejét Veres István és a Pozsonyi Kifli Polgári Társulás, amikor a Pozsonyi mesék című sorozatukban Petőfi helyi kalandjainak megörökítésére vállalkoztak.

A Pozsonyban töltött néhány hét elegendő volt ahhoz, hogy Petőfi emlékezete fönnmaradjon a helyiek között, s idővel kultikussá váljon a jelenléte. A könyv utolsó fejezete is beszámol arról, hogy a kultusz egyik eredményeként 1911-ben Radnai Béla szobrászművész tekintélyes, carrarai márványból készült Petőfi-szobrát leplezték le (az akkori Kossuth Lajos-téren). A könyv utolsó mondata utal arra, hogy a szobornak bizony hányatott sorsa lett: az ábrázolt költőhöz hasonlóan maga is sokat vándorolt… nem önszántából. „Most például a Medikus kertben tartózkodik. De arról, hogy hol mindenhol bukkant fel a városban Radnai Béla alkotása az elmúlt száz év során, a pozsonyiak tudnának igazán mesélni.” (54.) Ekként sajátos mesei fordulattal zárul Petőfi pozsonyi története, s egyben a kultúrhistóriai információ praktikus célokat is szolgál: segít eligazítani azt, aki nem ismerős a városban, a tekintetben, hogy ma merre találja a költőt, ha pár szót gondolna váltani vele.

Jelen sorok írója éppenséggel pontosan azok közé tartozik, akik személyesen nem kerülhettek még olyan mélységű ismeretségbe a nagyszerű várossal, mint azt egyébként szívesen tennék: Petőfi ott-tartózkodása sokszorosa az enyémnek. Így Veres István könyvének városmorfológiai és kultúrtörténeti adalékaival kapcsolatban egyáltalán nem volna illendő és helyénvaló bármiféle kritikával élnem, sőt: azt gondolom, hogy a szellemes, hangulatos történetek, amelyeket elmesél, ebbe az irányba, a várostörténet felé is nagyon izgalmas kapukat nyitnak. Elkezdhetünk utánajárni annak, hogy vajon mi is az a Zuckermandel, ahol Petőfi a történet szerint a Távolból című verset költötte, s hol is kellene keresnünk a mai térképen; hogyan nézhetett ki a 19. század közepén a „felfordított asztal”-hoz hasonlatos vár, amelyet egy helyen „rom”-ként nevez meg a kötet: s valóban, úgy látszik, hogy amikor száz évvel a Petőfi-szobor avatása előtt, 1811-ben a vár leégett, nos, azután még 150 évig nem kezdtek komoly restaurálásába, újjáépítésébe. Így 1843-ban a Duna-partról föltekintve egy monumentális, csontvázszerű, üresen tátongó ablakokkal tarkított kőépítményt láthatott a helybéli. Ha a kedves olvasó egyébként rákattint föntebb a Zuckermandel-linkre, akkor a Pozsonyi Kifli társaság korszerű honlapjára jut el, ahol megismerkedhet a társulat tevékenységeivel, és a várossal kapcsolatos izgalmas történelmi és aktuális információkhoz is hozzájut. Az én külsős nézőpontomból példásnak és tiszteletreméltónak, egyben nagyon hasznosnak tűnik ez a tevékenység.

Ezen a honlapon olvashatunk például a zsidónegyedről, amelynek megmaradt épületei a Váralja többi részével – a Vödriccel és a már említett Zuckermandellel – együtt a szocialista városrendezés, illetve a hídépítés következtében mára majdnem teljesen elpusztultak. A zsidónegyed és a pozsonyi zsidó kultúra emlékezetét őrzi a Pozsonyi mesék sorozat egy korábbi darabja, Viera Kamenická Pozsonyi zsidó mesék című nagyon szép, szómagyarázattal és néhány archív fotóval is kiegészített kötete (2018, Csanda Gábor fordítása). A Petőfi ugyanis jó néhány már megjelent mesekönyvet követ: az írónak, Veres Istvánnak Széchenyiről is jelent már meg hasonló kötete, Szalay Zoltán pedig a Magyarországon talán győri jelenléte által ismertebb Rómer Flóris alakját és munkásságát állította izgalmas, sokfelé kitekintő munkája középpontjába. Sőt, az általam a Várhegy Kiadó 2016-os kiadásában megismert, és akkor recenzeált Garajszki Margit-könyv, a Bartók és a fából faragott királyfi is eredetileg ebben a sorozatban jelent meg. Látható tehát, hogy a Pozsonyi mesék egyfelől igyekszik széleskörűen, hossz- és keresztmetszetében feltérképezni és bemutatni Pozsony kultúrtörténetét, másfelől korántsem pusztán valamilyen lokális érdekeltségről van szó: az általam ismert kötetek mindegyike nagyobb kontextusban, kitérők, kapcsolódások felmutatásával mutatja be választott tárgyát.

A Petőfi-kötet fülszövegén olvassuk: „Petőfi itt élt Pozsonyban, Pozsony pedig ott élt Petőfiben.” Ez a mondat nagyon pontosan írja le a hagyomány történésének mikéntjét, s vonatkoztatható a teljes sorozatra is: a Pozsonyi mesékben ott él a régió kultúrhistóriája, a magyar, a német, a szlovák, a zsidó kultúra által meghatározott színes világ, és ezeken keresztül a pozsonyi mesék tulajdonképpen a tág értelemben vett régió történeteiben élnek, velük kapcsolódnak ezer szállal össze. Jól érzékelhető a felvidéki utalásrendszer, például a lóvasútról szóló fejezetben azt olvassuk, hogy „a vasúti közlekedés akkor még nem volt ingyen a nyugdíjasoknak meg a diákoknak” (25.). Ez természetesen szlovákiai szabályozás, mint ahogyan 28. oldali „republika” emlegetése is: „a republika akkor nem is létezett, az országot, ahol napjait tengette, úgy hívták, hogy Magyar Királyság, és az is része volt egy Osztrák Császárság nevű gigantikus államalakulatnak”.

Ezek az utalások elsődlegesen szlovákiai magyar célközönséget előlegeznek tehát, ám a könyvek olvasása semmiféle gondot nem okozhat magyarországi gyerekeknek sem, hiszen egyrészt a specifikus kiszólások nem számosak, másfelől nyugodtan föl lehet tenni kérdésként a szülőknek vagy a tanító néninek (hiszen a könyvet be lehet vinni például irodalom- vagy történelemórára is segédanyagként), ha valami nem teljesen világos. A Pozsonyi mesék sorozatnak lehet szemléletformáló hatása, amennyiben eljutnak Pozsonytól távolabbi régiókba is, vagy akár csak az országhatár közvetlenebb szomszédságába: a Rómer Flóris-könyv például Győrben mindenképpen haszonnal forgatható. A zsidó meséket tartalmazó kötet pedig bármilyen közegben remekül hasznosulhat, ahol a zsidó kultúra alapjainak, ünnepeinek kicsikkel történő megismertetése a cél.

A könyvek ízlésesen formáltak (a mostanit Parázs Bianka tervezte), a képi világ fiatalos (nem tudom, szándékos-e, de a 6. oldalon szereplő Petőfi-ábra engem Johnny Deppre emlékeztet), de egyben sok helyen jelképi erejű is (leglátványosabban talán a búcsúfejezetben, amelyben a fa ágai kígyókká formálódnak át). A szövegek kifejezetten olvasmányosak, jó stílusúak: a legkisebbeken kívül alighanem több korosztályt is képesek megszólítani, s egyszer sem éreztem azt, hogy valamilyen történelmi információ túlságosan megterhelné a mesét, a szómagyarázatok pedig több kötetben is segítik a befogadást – igaz, épp a Petőfiben nincsen ilyen.

Ha valamilyen függeléket egyébként el tudtam volna képzelni ehhez a könyvhöz, az egy életrajzi vázlat lett volna, különös tekintettel a pozsonyi vonatkozásokra. Jelenleg ugyanis e szempontból némi összevisszaságot vélek fölfedezni a könyvben. Nem arról van szó, hogy a meséken a történetileg ismert tényeknek való megfelelést kérném számon. A borítószöveg magyarázata ugyanis tökéletesen kielégítő: „A meséktől általában nem azt várjuk, hogy kordokumentumokkal szolgáljanak. Jelen kötet történeteit a rendelkezésre álló kútfők adatai alapján mégis próbáltuk úgy összeállítani, hogy az olvasó kettős bizonyossággal olvashassa őket: bár biztosan nem így történtek, akár így is történhettek volna.” Amennyire meg tudom állapítani, ez a kritérium teljesül, remekül elképzelhető Petőfi a mesék közegében, a történetszövés hiteles. A szándékolt anakronizmusok (pl. jelöletlen Quimby-idézet a 42. oldalon), laza szófordulatok, mai kiszólások („Abban az időben, amikor még Pozsonynak nem volt ufója”, 6.) is szellemesek, szórakoztatóak. Azzal sincsen gondom, hogy az első mesében – Sándor felborítja a pozsonyi várat – hősünk Az alföld című vers első strófájával szórakoztatja a városi hivatalnokot, jóllehet, ez a mű a pozsonyi tartózkodás(ok) után keletkezett. Ami talán kevésbé érthető, az a kronológia összevisszasága, és nem csak a biográfia adatainak tükrében, hanem a mű belső koherenciája szempontjából is.

A 34. oldalon azt olvassuk: „Abban az évben, amikor Petőfi másodszor jött Pozsonyba, igencsak le volt gatyásodva.” (Persze, az első látogatásakor is le volt, emiatt sem könnyű a különbségtétel.) Mivel Pápáról, Orlai Petrics Somától megy Pozsonyba (a Somától kapott, „királypárti újságokkal” kitömött nagyobb cipőben), s ott beteg is lesz, ez az 1841-es tartózkodásra utal – ám Pozsonyban Lisznyay Kálmánnal találkozik (s kap tőle új cipőt), majd a következő fejezetben az Országgyűlési Tudósításokat másolja: ez viszont 1843-ban történt (igaz, ‘43-ban is volt Pápán megelőzőleg). Érdekes ez a „másodszor jött Pozsonyba” kitétel is – a Petrovics közlegény című mesében azt olvassuk: „Pedig Pozsonyt is megjárta egyszer katonadíszben a gyalogezreddel, és persze más volt így végigmenni a zajos Séta téren […]” (29.): eszerint katonaként már visszatér Pozsonyba? Miközben a Petőfi-életrajz szerint a katonáskodás az 1841-es pozsonyi tartózkodást is megelőzte. A már említett első meséhez (amelyben Sándor a címmel ellentétben nem borítja fel a pozsonyi várat) szorosan kötődő második mese egyébként az 1843-as tartózkodáshoz kapcsolható, hiszen akkor próbált meg – sikertelenül – felvételt nyerni Fekete Gábor ligeti színtársulatába (pontosabban fölvették, ám a beígért szerepet mégsem játszhatta el, mert egy protekciós főrangú kapta meg azt végül).

Úgy látszik tehát, hogy a könyv meglehetősen szabadon bánik az életrajzi kronológiával, amihez természetesen joga van a mese érdekében – ám nem pontosan látszik, hogy mi volna az a történetvezetési szempont, amely ezeket a tartózkodásokat elrendezné az egyébként eléggé epizodikus felépítésű, laza átkötésekkel dolgozó műben. De ha ezt az egész problémát elengedjük, és azt mondjuk, hogy Petőfi időnként bekukkantott Pozsonyba, ahol rendre ágrólszakadt életkörülmények között élt, barátai, volt iskolatársai segítségére szorulva, akkor persze nyugodtan élvezhetjük az egymásra következő történeteket.

Ezek között egyébként vannak jópofa, anekdotikus sztorik, elsősorban a kötet elején, de vannak áthallásos, didaktikusabb történetek is, mint amikor az Országgyűlési Tudósítások másolása közben hősünk az igazság természetéről beszélget az egyik másoló fiúval (van a „királypárti” igazság, és van a „mienk”, és azért kell dolgoznunk, hogy ne csak az legyen, ami innen nézve hazugság stb.), a Kinek való a versírás? című részben pedig igazi bölcsészdilemmák kerülnek szóba, néhány könnyed Petőfi-vers-átirattal tarkítva (például a Szeptember végén dallamára: „Sírnak a népek a városi utczán, / perzsel a hőguta holnapelőtt”). Itt is előkerül Petőfi szociális érzékenysége és forradalmi hevülete: „Azon gondolkodik, mikor jön el a pillanat, hogy az ország és a benne élő emberek sorsa megfordulhasson, az övével együtt.” (45.) Szépen rímel ez a mondat a kötet elejének várfelfordítós gesztusára: jelzi, hogy ha ott és akkor nem is sikerült neki, de Petőfi bizony fel fog borogatni egy-két dolgot életében a későbbiekben. Kívánom, hogy a Pozsonyi Kifli Polgári Társulás is folytassa munkáját, és sikeresen forgasson fel néhány sztereotípiát és ismertnek vélt sémát.

Veres István: Petőfi. Pozsonyi mesék. Illusztrálta: Parázs Bianka. Pozsonyi Kifli Polgári Társulás, Pozsony, 2020