Világosan látni a helyzetet. A fény lehetőségei a kortárs képzőművészetben

A fény szerepe a művészetekben különleges utakat nyitott, mind a miszticizmus és a spiritualitás kifejezési rendszereiben, mind a hitvilágokban betöltött központi jelentősége által. Azért is nem képzőművészeteket írtam elsőre ‒ habár most a MAMŰ Galériában megrendezett, Lux című kiállítás kapcsán aktualizálódott a téma ‒, mivel minden vizuális művészeti ágban megkerülhetetlen: az építészet és a filmművészet emblematikus fény-pillanatai és szegmensei éppúgy a kultúránk történetébe ágyazottak, szimbólumként pedig szinte minden műfajban lépten-nyomon találkozunk vele.

Az új év kezdetén, az óév legsötétebb napjával a hátunk mögött, átlépve az egyre gyarapodó világosságba, ahogy nevezni szokták, a fény születésébe, a Lux című csoportos tárlat az elmúlt év sokak számára sötét és gondterhelt élményei után a fény gondolatköréhez tartozó műtárgyakat és jóleső töltekezést ígér. A kiállításnak valóban van olyan része, ahol ezt meg is kapjuk, ennek ellenére a Lux kimozdítja a nézőt a fénnyel kapcsolatos kulturális beidegződéseiből, és megmutatja, hogy milyen új szituációkban és formákban, kevésbé reflektált helyzetekben vagy hordozókon jelenik meg a fény a ma embere számára.

Szabó Kristóf, művésznevén KristofLab, a kiállítás kurátora maga is alkotó, a hazai intermédia művészet figyelemre méltó alakja, valamint külföldi művészcsoportokban is aktív résztvevő, mint a nemzetközi Zigguart Project, amely a különböző művészeti ágak, így a tánc, a digitális művészet, a képzőművészet, a zene és a színház közötti határok átlépésével hozza létre különleges hangulatú performanszait. Egyik legizgalmasabb, számos külföldi helyszínen is bemutatott eseményük a Stella, amely itthon egy háromnapos rendezvényként bontakozott ki, ahol installációk, táncelőadások, kerekasztal-beszélgetések zajlottak, a mozgás finom érzékelésére adott vizuális válaszreakciókon keresztül vonva be a befogadót a műalkotást beteljesítő folyamatba.

Szabónak a Lux kiállításon bemutatott munkája egy háromcsatornás videóinstalláció, amely különböző eszközökön jelenik meg. Két kisképernyőn túl egy nagyobb projekció szerepel, amely építészeti takarófóliára vetül, így törve meg a rajta megjelenő nonfiguratív, inkább vizuális ritmusgyakorlatként ható grafikát, kontrasztot képezve a kijelzőkön megjelenő videó tiszta képminőségével. A techno hatást növeli az installációhoz tartozó, színes RGB LED- világítás, amely egészében egy sűrű légkörű, homályos, egyszerre határozott, mégis nyitott térben konkretizálja a fényinstalláció kiterjedését.

Nem ritka manapság, hogy művészek vállalnak kurátori feladatokat, ami az alkotás rovására is mehetne. Szabó Kristóf saját bevallása szerint tisztán látja maga előtt a művek létrehozásának prioritását, azonban a szervezői tevékenységre is egy másfajta, de szintén kreatív alkotói folyamatként tekint, ahol nem a saját installációját állítja össze, hanem más művészek munkáival dolgozik, de az elhelyezés, a gondolatiság, a kiállítók csoportjának megalkotása, vagy a megvalósításhoz szükséges különböző megoldások fantáziadús kitalálása éppúgy megmozgatja és lelkesíti. Gyakori jelenség, hogy azok a művészek, akik kurátorságra adják a fejüket, úgy gondolják, hogy jobb, ha a kezükbe veszik a megvalósítás gyeplőjét. Ha erős kiállításon akarnak szerepelni, olyan körülményeket igyekeznek teremteni, amelyet a maguk szempontjából is hitelesnek éreznek.

Tény, hogy Magyarországon nem egyszerű fiatal, harmincas éveiben járó képzőművésznek rendszeresen jelen lenni kiállításokon, hiszen ez a korosztály még jellemzően nem élvezi kereskedelmi galéria képviseletét, ahol évente, vagy még inkább két-három évente bemutathatja műveit egy önálló tárlat keretében, és még ritkábban kerülnek állami kulturális intézmények, múzeumok vagy más kiállítóterek látószögébe. Ezt a helyzetet az sem könnyíti meg, hogy ‒ habár az intermediális műtárgyak, a videómunkák és térinstallációk, vagy általánosságban az érzékelés kitágítása a kiállítótérben már nem az újdonság erejével hat, sőt, régen kanonizálódott ‒ a kereskedelmi galériák itthon még ma is döntően festőművészekkel dolgoznak együtt, mivel a valóságosan még mindig nem létező hazai műkereskedelmi piacon ez a műfaj a domináns. Az olyan klasszikusabb műalkotási formák is, mint a fotó, a grafika vagy a szobrászat, árnyékban maradnak, és ez a tendencia a meghatározóbb a nonprofit kiállítóterek programjában is. Habár a festészeten túli műfajok is jelen vannak, nincs egyensúly a megjelenési lehetőségeket illetően.

A kialakult helyzetet ellensúlyozandó több olyan underground kiállítóhely is működik Magyarországon, amely kevésbé kötött a kereskedelemhez vagy a kanonizációhoz. Szabó Kristóf ezzel a tárlattal együtt az ötödik saját szervezésű csoportos kiállításával mozdítja elő más fiatal, de nem pályakezdő alkotók megjelenési lehetőségét a MAMŰ Galériában. A Lux egy másik kiállító művészével, Antal Istvánnal szoros együttműködésben teszi ezt, akivel gyakran egészítik ki egymást, akár név nélkül is. Antal István a bécsi Iparművészeti Egyetem transzdiszciplináris művészetek szakán folytatott tanulmányai előtt a Magyar Műhely Galéria munkatársa volt Szombathy Bálint irányítása alatt, amely mára már szintén egy független szervezői kapcsolattá formálódott. Több Magyar Műhely-es kiállítás szervezését tudja maga mögött, amelyeken mindig törekedett a külföldi, praktikusan főként bécsi és németországi művészek szerepeltetésére, valamint neki köszönhető, hogy ezek a fiatal alkotók szintén a Magyar Műhely Galéria neve alatt idén második alkalommal jelenhettek meg az Art Market Budapesten. Saját bevallása szerint nem Magyarországot akarják Nyugatra húzni, hanem a nyugati képzőművészeti szcénát akarják bevonni a hazai kulturális életbe, és ez nagy szemléletmódbeli különbség. Nem az országok közti előrehaladottsági hierarchiát veszik figyelembe, hanem Szabó Kristóffal együtt a művészek közötti termékeny interakciót, párbeszédet és összefogást akarják erősíteni, ahogy saját szervezésű dolgaik is egymásba folynak. Céljuk, hogy a kiállításokon keresztül kapcsolják össze a művészeket, anélkül, hogy közös irányzatot vagy csoportot hoznának létre.

Az általuk szervezett kiállítások a kortárs világban elterjedt, mégis részjelenségnek mondható alkotóelemekre hívják fel a figyelmet, ahogy ez a Lux kapcsán is megtörtént. Ilyen szempontból az egyik legizgalmasabb Kindlinger Péter itt látható munkája, a The glitch machine, amelyben a popkultúra képernyőrengetegen keresztül ránk ömlő termékeit hekkelte meg. Itt, valamint Gyenes Zsolt, Antal István és Szabó Kristóf alkotásaiban főként csak a képernyő vagy a vetítés vonatkozásában jelenik meg a fény, megfosztva azt minden hozzá kapcsolódó tradicionális képzettársítástól. Alapvetően ezeknek az elektrovizuális munkáknak az üzenetében nincs hangsúlyos szerepe az újfajta, kijelzőkön keresztül érkező fényjelenségnek, ez a jelentésréteg a kiállítás kontextusában vált központivá, a többi itt látható művel párbeszédbe lépve.

A képernyők már olyan régóta a mindennapjaink részei, hogy nem számítanak újdonságnak, így viszont elsiklunk afelett, hogy egyre több eszközön, egyre több időnket kötik le, legyen szó akár a szabadidőről vagy a munkáról, ahol az egyre fejlettebb kijelzők és a rajtuk megjelenő tartalmak élménye és a társadalom vélt vagy valós elvárásai sokszor a függőségig fokozzák a köteléket. Erre a napjaink nagy részében velünk lévő világító eszközre is reflektál a kiállítás, felhívva a figyelmet arra, hogy mivel ezek elsődlegesen nem fényforrásként, hanem adatközvetítőként funkcionáló tárgyak, nem is tudatosul bennünk ez a tulajdonságuk, így a fénytapasztalatunk egy újabb meghatározó rétege fedésben marad.

De miért fontos, hogy a videó mindenképp világít, amikor nézzük azt? A művészetben a videó és a fény kapcsolatának szempontjából az a fajta fejlődési ív a mérvadó, amelynek elején a technicista esztétika érdeklődésének meghatározó kísérletei a fényre és annak mozgásának rögzítésére vonatkoztak, valamint ennek a dinamikának a valóságban való modellezésére, a fény-objektum-tér hármasának bemozdításával. Ebben a műfajban olyan világszinten kiemelkedő magyar alkotók törték az utat, mint Moholy-Nagy László, Kepes György vagy Nicolas Schöffer, később pedig a máig is alkotó, de a témában már klasszikusnak számító, nemzetközi sikereket elért Csáji Attila vagy Mengyán András, akik a lézer és az UV alkalmazásának képviselői.

A fénnyel is operáló technicista művészet egyik nyúlványaként is értelmezhetők a videóinstallációk, amelynek a Lux tárlaton az absztrakt, elvontabb irányzatát képviseli Gyenes Zsolt és Szabó Kristóf, akiknek a kiállított munkái a grafikák váltakozása, ritmusa, a zajhatás, illetve a megjelenő képfolyam keltette benyomások és asszociációk útján hatnak a nézőre. Ezek a művek közelebbi rokonságban állnak a művészeti-tudományos vizsgálódásra és kísérletezésre épülő alkotásokkal, azonban ez a fajta mérnöki-kutató attitűd egyre kevésbé foglal el lényegi szerepet a kortárs művekben, gyakran inkább a szubjektív, olykor narratív gondolatok közvetítése válik mérvadóvá.

Ez történik például Antal István Ethology című munkájában is, ahol a videóra rögzített performanszban két férfi egy elsötétített teremben világító törülközővel csapkodja egymást. A mű alapjául a sokak számára ismerős középiskolai élmény szolgált, amikor az öltözőkben benedvesített törülközőkkel heccelik egymást a fiatalok. Ezzel Antal István saját kollégiumi emlékeit idézte meg, amelyeket az időbeli távolság és változó nézőpont más megvilágításba helyezett, így a kamaszos szórakozásból a hierarchizálásra és a szado-mazo területére tett utalások lettek. A felcsavart törülközők bőr foglalatot kaptak, valamint UV megvilágítást, amelyek az éjszakai klubok hangulatát idézik. Lényeges, hogy a performansz nem a dokumentálás szándéka miatt kapott videó formátumot, hanem azt idézi fel, ahogy a diákok egymást rögzítik mobiltelefonjaikkal, majd teszik ezeket a videókat közszemlére.

A kortárs képzőművészet fényreprezentációinak olyan képviselői is jelen vannak a tárlaton, akik nem ehhez a fajta technicistaként is felfogható irányzathoz kapcsolódnak. Szabó Kristóf és Antal István kiállításaira jellemző az intermediális műtárgyak hangsúlyos szerepeltetése, az ezt művelő, fiatal művészek bemutatása, de nem csupán erre korlátozódik figyelmük, hanem minden izgalmas elképzelés és kiemelkedő művész felé nyitottak, műfaji zárkózottság nélkül. Az üvegművészet képviseletében Ábel Tamás és Varga Gyöngyvér Amala egy-egy munkáját láthatjuk, amelyek a fény megszínezésével, átszűrésével, megtörésével és szórásával kapcsolódnak a tematikához. Az üveg és a fény közös játékba hozása visszatérő és sokat próbált jelenség, amely újra meg újra felmerül más vagy hasonló formákban. Az itt bemutatott munkák ugyan nem úttörők ebben a műfajban, ugyanakkor az igényes, szép kidolgozásukkal és különleges atmoszférájukkal hozzájárulnak a fény érdemi reprezentációjához. Ez az anyag alapvetően azt a benyomást kelti, mintha magába zárva hordozná a fényt. A fény éteri anyagtalanságát, valamint az üveg fénytörő tulajdonságát felhasználó művek esetében a falra vetülő lidérces fény éppúgy a mű részét képezi, mint a kreált objektum, amely a fény általi kivetülésével átlépi az anyag határát és kiterjed a térben.

A kiállításon találkozhatunk két olyan munkával is, amelyek a fényt tárgyukként ábrázolják, két dimenzióban. Csizik Balázs light boxja egy hétköznapi, utcai jelenetet fordít át szürrealitásba, ahol a sejtelmes, természetellenes színvilág mellett a kép centrumában lévő, meghatározatlan, képhibaként is értelmezhető, absztrakt jelenés mint egy transzcendens világból érkező, titokzatos üzenet tesz fel kérdéseket a nézőben. Mayer Éva itt kiállított munkái ennél egyértelműbben hordoznak szakrális tartalmat, hiszen a fény megjelenítése mellett (amely itt és Csizik művének létrehozásában is speciális szerepet töltött be) a templom formáját is megidézi kompozícióival.

A kiállított alkotások szemmel láthatóan a fénynek nem egyetlen konkrét aspektusát képviselik, ez a fajta széttartás azonban nem zavaró, inkább impulzív váltakozás, amelynek a végén a fény nem mint szimbólum értelmeződik a nézőben, hanem tapasztalatként, amelyet mi magunk szűrhetünk át, szubjektív szűrőnkön keresztül, ezáltal pedig levonhatjuk, hogy a fény látványa milyen benyomásokat kelt bennünk. A kiállításon szereplő nyolc művész nem meríti ki reprezentatívan a fény lehetőségeit a vizuális művészetekben, ugyanakkor izgalmas válogatás, amely felhívja a figyelmet ezekre az érdekes tendenciákra és alkotókra, akiknek a munkái össze tudtak olvadni a kiállítótérben, egy különleges, meghatározó atmoszférát hozva létre a művekből áradó, összemosódó fények, a kábelek és a láncokon lógó monitorok, lámpák rengetegszerű, magával ragadó kuszaságával.

A kiállítás január 8-ig látogatható a budapesti MAMŰ Galériában.

Képek forrása: MAMŰ Galéria