Tartózkodóbban

                               „Ó, ti…!”
                                    Géczy János

Ó, ti kimondhatatlanul világos
mondatok, mindig álmomban láttok
nekem, mintegy asztalhoz ülve,
csillárfényben fürdő ebédlőben.
Mondanám, mit esztek rajtam, mondjátok?
De a torkom már töltve, hallgatnom
muszáj, amint a szátokban forgattok,
szószok és mártások porceláncsészékben
a szószék párkányán – a személyzet
(apácafityulás nővérek) némán felszolgál
s szétrebben nyomban. Töltött nyakam
sehogy sem fordulhat utánuk (álmomban
mindig elfekszem), csupán a szemem sarkán,
mint kormozott üvegen keresztül, sejtem
egyikét-másikát, s vélek érezni némi
részvétet bennük irántam. Ó, ti fölkent,
kimondhatatlan mondatok, úszva fény-
árnyban s füstben, ti álmomban minden szót
felismerhetetlen péppé rághattok, egy
rossz szavam nem lehet, magamhoz térve sem,
rátok, hiába érzem úgy kevéssel dél előtt,
mintha betéve ismerném mindegyikőtök.
Mert korábban újabban soha nem kelek. Minek
is tenném, amikor nappal csak magam emésztem
a temérdek mulasztás miatt, mely elmémben,
mint lelkiismeretem éléskamrájában, a sok
év alatt felhalmozódott. Ezért is beszélek
délután órákon át annyi, de annyi csacsiságot.
Nyugtalan vagyok és mást is nyugtalanítok
velük. Aztán vacsora előtt egy kevéssel
hirtelen álomkór vesz rajtam erőt, s mintegy
parancsra tüstént ágyba bújok. S akkor
surrannak ágyamhoz a szerzetes papok,
az egyik a könyvtáros, a másik csillagász,
a tálcán gyűszűnyi konyak és gőzölgő kávé,
suttogva szállnak vitába fölöttem egy-
mással, melyikük keltsen, melyikük eredjen
inkább a dolgára, szolgálni a rendet.
Az elemek meghasonlanak vagy elkülönülnek
egymástól, ilyesmit olvastam valahol
az éjben, tocsogó vízben, mely ropogós
jéggel vagy üvegszilánkokkal mardosta
talpamat, míg a testem és a koponyám
valami agyagos kemencében sült át. Anyám
most mit szólna hozzám, gondoltam, vajon
mennyire sajnálná, hogy alig-létemben
mégsem gondolta meg magát. A szó
falánk, mint a láng, ezt többször is újra-
olvastam, vakon, a saját poklomban,
ahol az atyák magamra hagytak, kart karba
öltve s bízva gyógyulásomban. Legalább-
is ezt bizonygatva egymásnak távoztak
ágyam mellől, majd a diákszobából is
kisomfordáltak, ahol pár napi szállást
kínált fel nekem a rendház főnöke, a téli
szünetre való tekintettel. Emlékezett
még rám, anyám miatt, aki annak idején,
a felvételi vizsgám közben a kolostor
folyosóján izgatottságában levert egy vázát
a kőtalpáról. Az apátot megindította
ez az anyai kéztördelés, mely a kézről
oly természetesen szerencsétlenül terjedt át
a kőlapon nyugvó cserépvázára – anyám
csontváza mára egész biztosan tisztára
csupálódva nyugszik a sírkert nyugati
sarkában. Nem járok ki hozzá soha, de
az arca s a medencecsontja naponta
tűnik fel bennem. Zárom imámat még
egy idézettel. Ma beleszaladtam borotva-
pengémmel fonnyadt ajkamba, s a kiserkent
vér piros színétől összeborzadtam. Ó,
csiszolt mondatok, talán nem voltam méltó
hozzátok, sem magamhoz, a tartózkodásban.