dunszt.sk

kultmag

A műalkotás mint megformált kérdés

A Kis Varsó tagjait, Havas Bálintot és Gálik Andrást kérdeztük többek közt saját művészi gyakorlatukról, a műalkotások árucikk-jellegéről és a művészet társadalmi szerepéről, felelősségéről.

Hogyan definiálnátok most a Kis Varsót? Hiszen volt már művészpáros, intézmény, aztán egy műalkotás. Változott-e valami azóta, hogy 2013-ban azt nyilatkoztad, Bálint, hogy a Kis Varsó két személy?

Havas Bálint: A Kis Varsó az Kis Varsó. Ennél többet nehéz róla mondani. Persze, két személy vagyunk, de távolabbról nézve a Kis Varsó egy olyan valaminek a neve, ami ennél több. Adott szerveződési formákhoz, mint egy piaci értelemben vett brand vagy egy szellemi szerkesztőség nem hasonlítanám. Mert hasonlítani minek? Mi a Kis Varsót használjuk. Egyrészről nem is tudjuk, másrészről nem is akarjuk definiálni. Nekünk ez egy használati eszközünk, egy világmegélési és gyakorlati működési módunk. Az együttműködésünknek egy megfelelő formája. Ez inkább kívülről nézve feltehető kérdés: milyen identitás ez? Kezdettől fogva nem tudtuk, hogy mi a Kis Varsó, csak magyarázkodni próbáltunk. Vagy talán mi is elképzeltük, hogy mi lehetne… Sokszor kérdezik, de nem tudjuk megválaszolni, látod, különböző dolgokat mondtunk korábban is, de ezek egyikével sem tudtunk azután azonosulni. Ezek inkább csak próbálkozások voltak, megfelelés valamilyen vélt, kívülről nézett képnek. Holott a Kis Varsót mi belülről látjuk, és nem igazán tudjuk kívülről nézni. A Kis Varsó egy szerzői név, amely a képzőművészet világába kapcsolódik, tagozódik. És gyakorlatilag ennél többet nem szükséges tudnunk róla, mi magunknak sem.

Jelenleg hogy néz ki köztetek a munkamegosztás?

H.B.: A munkán belül kinek mihez van kedve, vállalja, csinálja, megbízva a másikban.

Gálik András: Van egy közös elhatározás, gondolkodás, és a megvalósításnál – amit Bálint is mond – végül is eldöntjük, hogy ki mit csinál. Közben persze a munka különböző állomásai folyamatos megbeszélés, közös gondolkodás tárgyát képezik.

H.B.: Két szempontból nézve ugyanaz. Más szemmel nézünk rá. Ez egy polémia: milyen legyen, miként legyen? Egy közös megegyezés, valamilyen kommunikációs megállapodások segítségével. Nem mondom, hogy soha nincs közöttünk félreértés, de ott van a megértési szándék is, a tulajdonképpeni hit abban, hogy ez lehetséges.

Kiállítás-enteriőr, Erna Hécey Gallery, 2020 (fotó: Eric Chenal)

Tavaly október végéig volt látogatható egy kiállításotok Luxemburgban. Hogyan kerültetek kapcsolatba az Erna Hécey Galériával, mikortól datálódik a kapcsolatotok?

G.A.: Több mint tíz éve. És azóta is aktív a kapcsolatunk.

H.B.: Az együttműködésünk során nagyon sokat tanultunk a munkánk képviseleti folyamatáról Erna Héceytől: hogyan klasszifikálható, rendszerezhető, mutatható a kiállítótérben, hogyan működik korrekt, rendezett, megbízható módon a piaci jelenléte, hogyan van archiválva, dokumentálva, a kommunikációban mindezt hogyan lehet megjeleníteni.

G.A.: A művész és a kereskedelmi egység, azaz a galéria között előfordulhat szakadék. A galerista el akarja adni a művész cuccait, és kész. De az olyan együttműködés, ahol a mű kvalitása nem rendelődik alá az értékesítésnek, ritkaságszámba megy. Ez egy nagyon fontos dolog, és az is, hogy mennyire harmonikus és konstruktív a kapcsolat művész és galerista között. Budapesten például ugyancsak hosszú ideje működünk együtt a Kisterem Galériával.

Az Erna Hécey Galéria honlapján azt olvastam, hogy a luxemburgi esemény egy ideiglenes installáció volt, ahol az Innen kiadó anyagai mellett több munkátokat is kiállították.

G.A.: Az installáció nem a legmegfelelőbb kifejezés, mert maga a szó becsapós, hogy mit is jelent. Kiállításnak nem lehet nevezni, de ha egy kiállítótérben történik, mégis az, szóval inkább experimentális eseménynek mondanám. A Seems című könyvünk bemutatója volt, és annak egyfajta környezete. A luxemburgi tavaszi kiállításunknak egy beharangozója, egy felvezető esemény. A könyv kiadójánál, a zürichi Innen Spaceben volt korábban egy kiállításunk, ahol grafikai munkák voltak kinn. Akkor támadt az ötlete Erna Héceynek, hogy ezt az együttműködést – művész és kiadó között – experimentális módon bemutatná a galériájában, a márciusi kiállításunkat is beharangozandó.

Ha már a galériánál tartunk, egy műalkotás szerintetek mennyire tekinthető árucikknek?

H.B.: Semennyire. Ugyanakkor néhány munkánkat láttuk már árucikké válni.

A munkáitok között van számos példa arra, ami nem is tudott volna árucikké válni. Gondolok itt arra a mozaikra, amelyet minden kötőanyag nélkül raktatok le és egy egyszeri, megismételhetetlen eseménynek számított.

G.A.: A végeredményt tekintve végül mégis egy múzeumba került. Végső soron egy múzeum is árucikket szerez be, praktikus értelemben. Így áthidalódott ez a probléma, amit mondasz, hogy ez le van téve és egyszeri, mert mégis annak a tudatában szerezték be, hogy ez a műtárgy letehető, visszavonható és bármikor előállítható.

Relief, 2014, festett gipsz, 150×150 cm (fotó: Cédrick Eymenier)

H.B.: Az intézményi vagy múzeumi szakemberek és a kereskedelmi galéria szakemberei is azon dolgoznak, hogy a munkákat, műveket, amelyeket a művészek előállítanak vagy produkálnak, amilyen tartalmakat ők létrehoznak, azokat hogyan lehet megőrizni, konzerválni, illetve bizonyos közönségekhez eljuttatni, közvetíteni. Ez egy rendszer működési folyamata, amelyben számos szakember vesz részt annak érdekében, hogy formát öltsön a megjelenő műtárgy, önmagában egységgé, kontextusában értelmezhetővé váljon. És a megjelenés nyomán a közönség is tovább viszi ezt a folyamatot. A „befogadás” – milyen szép fogalom! Egy művészeti közlés élete a publikálással kezdődik a nyilvános mezőben. Az értő és rezonáló befogadás, a továbbgondozás vagy épp az elutasítás hat a mű sorsára, ezáltal a néző is alakítóvá válik. Például a műkritikusok vagy a műgyűjtők, akik szintén szakértelem birtokosai a maguk különleges megközelítési módjaik alapján. A kapcsolódáson, érdeklődésen, megértésen túl például egy (szellemi, anyagi) értékmérést, értékmérlegelést végeznek. A művészetet mindazok hozzák létre és alakítják, akik ebben a térben benne vannak valamilyen oldalról, és az úgynevezett művész az egyik szereplő, aki valamilyen impulzusokat próbál realizálni, személyes döntéseit meghozva.

Hogy érintett benneteket, hogy bekerültetek Beke László vállaltan szubjektív TOP 10-es listájába, ami kapcsán idén tavasszal megrendezésre is került Balatonfüreden egy kiállítás?

G.A.: Eleve a rangsorolást mi sosem kedveltük, és tényleg komoly kérdéseket vetett fel bennünk ez a dolog. Én azt gondolom, hogy ez egy teljesen irracionális felvetés.

Nem elismerő visszajelzést jelentett számotokra?

H.B.: Úgy néztük, mint egy kiállítási felkérést Beke László kurátor úrtól. Számunkra megtiszteltetés a meghívás. A kiállítás címe – én úgy értettem – nem egy reális információt közöl, hanem szubverzív. Beke úr a művészet romantikus felfogását állítja kontrasztba a rideg mérés közömbösségével. Elképzelése Warhol értéksemleges attitűdjét tükrözi számomra. Az én értelmezésemben, Beke úr polémiaként teszi fel, hogy milyen kritériumok alapján vagy koncepció szellemében választ a kurátor művészt a kiállításra.

Kiállítás-enteriőr, Vaszary-Villa, 2020 (fotó: Kovács Alex)

Munkáitok kapcsán nagyon sokféle, változatos technikához, anyaghoz, kifejezésmódhoz nyúltok. Az Erna Hécey Galériában vagy akár ezen a balatonfüredi kiállításon is szembeötlő, másrészről izgalmas volt ez számomra. Filmes anyag, könyv-projekt, beltéri és kültéri plasztika, hosszan lehetne sorolni. Amikor megszületik az ötlet, a koncepció, olyankor egyszerre többféle anyaggal és kifejezési formával is kísérleteztek párhuzamosan?

H.B.: Az anyagiság felhasználása már önmagában véve ugyanúgy egy kommunikációs forma, mint a konstruálás módja, mechanizmusai vagy általánosságban a képiség használata. Koncepció és megvalósítás nem válik külön, hanem egy kölcsönösen alakító párbeszédben vannak. Lépésről lépésre. A valóság, a világ önmagában is működik, nélkülem, rajtam kívül is. E működésbe, ha szeretnék bekapcsolódni, akkor elkezdem érzékelni a környezetet. A megvalósítás talán érintkezés a környezettel, hogy életet teremtesz, a világban helyet adsz, akár egy műtárgy számára. Elsődlegesen egy tudatos megismerési, önmegismerési folyamat. De megértés, elfogadás, belátás is, illetve ezek konfliktusai. És cselekvés, tett. Valahogy a szándék és a környezet közötti kommunikációban keletkezik a valóság. Tehát megfigyelés, kísérletezés, próba nélkül nem működhet – a hipotézishez hozzátartozik a bizonyítás igénye. Hogy szép-e? – ehhez látnom kell.

Ai Weiwei, kínai művész nyilatkozott úgy a Napraforgó magok című munkája kapcsán, amin több száz ember dolgozott a kőfejtőktől a porcelánfestőkig: „Létrehozunk egy alapstruktúrát, ami nyitott a lehetőségekre, ez a legérdekesebb része a munkámnak.” Úgy gondolom, hogy ez a kijelentés a ti alkotásaitokra is nagyon igaz. Ha pedig irodalmi párhuzamban gondolkodom, akkor Kafka jut eszembe a nyitott példázataival. Egyetértetek ezzel? Amivel többek között Kafka is operál, az a hiány és a redukció.

G.A.: A hiány, mióta együtt dolgozunk, folyamatosan felmerül.

H.B.: „Művünk a hiányról szól” – önironikus visszautalásként. De valóban, Kafka világa, melyet műveiben teremtett, és Kafka személye mint alkotó is meghatározó inspiráció. És egyáltalán, a harmincas évek negatív-utópia irodalma megannyiszor kísértett minket. Van-e jó jövő? Vagy a jövő is ilyen lesz, mint a most? Mit jelent számunkra a nyitott struktúra fogalma? A képzőművészeti kifejezésformákhoz igyekszünk reflektíven viszonyulni. Ezt át lehet élni úgy is, mint az elemi viszonyulás hiányát. Elidegenedés, amit Kafka a szorongással azonosított. Hol a reális határa? És mi van azon túl? Számunkra a műtárgy reflektált és kontextuális, ennek tudatosítása megteremtheti az igényt a nyitott struktúra irányába. Folyamatában ez átalakulás, amely ugyanakkor többnyire veszteség is. Így teremtődik egy hiány, hiányérzet, valamilyen szembesülés az ürességgel.

Emotional Sequence, 2017, gránit, 25x114x4 cm (fotó: Rémy Villagi)

Mélyi József nyilatkozott úgy a munkáitok kapcsán, hogy jelentésgyártó gépeket készítetek. A racionális kép, a műtárgy a befogadóval együtt válik egy szubjektív élménnyé. Mintha eleve számítanátok arra, hogy a befogadó aktív résztvevővé válik. Ezzel pedig kialakul egy egyenértékű pozíció a befogadó és köztetek. Jól látom ezt?

G.A.: Valahol a művészetnek ez a feladata.

H.B.: A részvételiség kérdését is érinti, hogy a nyitottságra törekvő részvételi attitűd kinek tud vagy kinek akar szólni? Vannak olyan projektjeink, amelyek szélesebb körű részvételiségre épülnek, de előfordul, hogy a kommunikációs szándék csak egy szűk körre korlátozódik, mindössze az a pár ember tud róla, aki abban a folyamatban benne van.

G.A.: Tehát egy intim, személyes, láthatatlan helyzet, teljesen bizonytalan tárgyi kiegészítőkkel, mint a gipszdarabkák, végül a kiállítótermen keresztül mégis eljut egy másik szituációba, intézményileg kontrollált műtárgytemetőbe, a múzeumba.

A Rebels című munkátok miatt most akarva-akaratlanul felmerült bennem a párhuzam az Színház- és Filmművészeti Egyetemen történtekkel. Szerintetek miért ment simán a rendszerváltás környékén az átalakulás a Képzőművészeti Egyetemen? Hiszen ott is a fiatalok, a diákok között indult el az ellenállás.

G.A.: Nem ment simán, még az is kérdés, hogy ment-e egyáltalán? De az egy egészen más szituáció volt, mert a rendszerváltás maga kikényszerített változásokat. Általánosságban volt egy igény a váltásra, nemcsak a fiatalok szándéka mentén. De hogy ez hogyan legyen, erre volt a diákoknak egy elképzelése vagy egy vágya. A párhuzamot nem nagyon látom. Az egy másik szituáció volt.

H.B.: „Mindig a diákoknak van igaza!” – hangzik el a könyvben. Nagyon fontos, hogy egy egyetemista, a szakterületébe éppen bekapcsolódó, arra a mezőre, kontextusra tiszta szemmel rátekintő ember, hogyan nyilvánul meg. A jövőből beszél azokhoz, akik befolyást, hatalmat és tekintélyt próbálnak gyakorolni a jelenben.

Rebels (részlet), 2017, Tranzit, ISBN 978-615-80566-4-9

G.A.: A Képzőn történteket jól dokumentálták, azért is tudtuk ezt a VHS anyagot képregényformában feldolgozni. A kamera mindenhol jelen volt, ahol valami történt, és érzékletesen rögzítette azokat a dolgokat, amelyek végül a Képzőn zajló események kudarcához vezettek a rendszerváltás analógiájára. Kompromisszumos hatalmi játszmák eredménye lett a végeredmény. Történt is valami, meg nem is.

H.B.: Intézményi autonómia és önkormányzás – kimondott tartalma volt a törekvéseknek. Ennek fényében érdekes látni például nekünk, akik ilyen közelről és behatóan tanulmányoztuk a történteket, elhangzottakat, hogy lám, viszonylag rövid idő leforgása alatt, ez a kérdés most újra élesen, konfliktusként merül fel.

G.A.: A képregény egy egyetemi rebellió feldolgozása, egy angol nyelvű, limitált példányszámú könyvben.

Egy művésznek ilyen helyzetben mi lehet a felelőssége? Meddig terjedhet a felelőssége a társadalmi, kulturális problémák, változások terén?

H.B.: Én úgy érzem, a magam nevében beszélhetek csak. Önmagamért vagyok felelős. Éppen elég nehéz munka ez!

Azért is érdekelne a véleményetek, mert bár egyértelműen kimutatható a kritikai hozzáállás a Kis Varsó részéről, de ez mégsem egy általános, mindenre kiterjedő kritikai hozzáállás.

G.A.: Elgondolkodtató, hogy a 20. századi politika masszívan felhasználta a képzőművészetet, és annak progresszív eredményeit. Adott művésztől is függ, hogy mennyire száll bele vagy sem, ez egy döntés. Egy művészeti projekt foglalkozhat a politikával, de a politika ne használja a művészt!

H.B.: Az intézménykritika alapvetően fontos nekünk. A kritikai nézőpont vagy kritikai pozíció, a reflektált, elemző rátekintés, az érdekmentes kívülhelyezkedésre való törekvés, és a…

G.A.: …távolságtartás.

H.B.: Ebben lehetnek elemi, mögöttes mozzanatok is, mint például, hogy személyes szinten nehezen viseljük el a tekintélyi, hatalmi, bármiféle elnyomó…

G.A.: …attitűdöt…

H.B.: …reakciót a dialógus másik oldalán. Megjegyzem, egy tekintélyuralmi, alapvetően hierarchikus rendszerben, a tekintélytulajdonítás csapdáit elkerülni ugyanúgy kihívás. De ez csak a személyes szintje a dolognak, mert végül is a kritikai gondolkodás egy tudatosítási folyamat, tárgyiasító részletezés. Továbblépés az alapvető érzelmi háttértől. A művész esztétikai kérdésekkel, a szépség tudományával foglalkozó, elvonult lény? A művészet eszköz arra, hogy behatoljunk a szociális térbe, a társadalmi valóságba, és azt tevőleges módon alakítsuk? Mi sokszor nem tudtunk válaszokig, kijelentésekig eljutni egy-egy kritikai gondolatmenet megfogalmazásában, hanem csak odáig, hogy kérdéseket határoztunk meg. „Csak kérdés”. Egy megformált kérdés.

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket