dunszt.sk

kultmag

„…mi is kevertté váltunk, ahogy hulladékaink”

Tóth Kinga költő, performer, zenész, képzőművész, alapítótagja a tavaly elindult SZÍN-nek (Szépírók Társaságának Női Fóruma), melynek jelenlegi vezetőségében öten dolgoznak: Kinga mellett Kiss Noémi, Hidas Judit, Mécs Anna és Tallér Edina. Ez az első szervezet Magyarországon, akik az egyenjogúsággal, a nők reprezentációjával foglalkoznak az irodalomban. Első konferenciájukat nemrégiben szervezték meg a Szépírók Fesztiválján. Idén további munkacsoportokat, rendezvényeket és konferenciákat tervezenek megvalósítani. Bár a fórum megalapításának jelentősége és szükségessége vitathatatlan, Kingát most mégsem erről kérdeztük, hanem Írmag/Offspring című kétnyelvű kötete kapcsán egy, az előbbinél még globálisabb méretű témáról, az emberiség jelenéről és (poszt)apokalipsziséről.

Talán nem is lehet szebben megfogalmazni azt a több művészeti ágból sarjadó és burjánzó kötetkompozíciót, amit az Írmag felkínál, mint ahogy azt Győrffy László tette az Újművészeten: „korábbi versek roncsain sarjadó líratelepek, audionyesedékek, filctollkommentárok, szemét-szöveg montázsok, vagyis olyan szerves és aktív hulladékok gyűjteménye, amelyek a szerző kontúrjait helyettesítik”. Aki ismeri a művészeted, illetve a munkásságod, annak nem meglepő, hogy ilyen sok oldalról vagy képes közelíteni egy témához, miközben még olyan részletekre is figyelsz, hogy környezetbarát kiadónál jelenjen meg a kötet. De most tételezzük fel, hogy valaki „TóthKinga-szűz”, és ez a kötet az első dolog, amit hall, lát, olvas, érzékel tőled. Neki mivel magyaráznád az Írmag kompozícióját?

Feketedobozként vagy hajónaplóként mutatnám be az albumot, azt hiszem. Amikor szóba került az ÍRMAG beszélgetésekben és valahogy egészen egyszerűen kellett beszélnem róla, elmagyaráznom, mit is akartam, mindig a Majmok bolygóját hoztam fel: képzeld el, hogy egyszer csak egy katasztrófa, esemény stb. következtében landolsz valahol (lehet ez a jövőd, lehet egy disztópia, lehet egy párhuzamos valóság, esetleg egy másik bolygó), ahol teljesen más civilizációval, környezettel találkozol. Hogy kísérled meg átmenteni a sajátod, hogy kapcsolódsz ezzel az újjal? Na valami ilyesmi vár szerintem ránk nemsokára, és az ÍRMAG szereplője, miközben ezt az új, apokaliszis utáni világot fedezi épp fel, eközben mesél, utal vissza, ment meg momentumokat, lenyomatokat, az „ezelőttiböl”.

A természet természete, az ember természete, az állat természete, a növény természete, a kőzet természete, a társadalom és a politika természete, és végül a Föld természete a világmindenség természetébe ágyazódva. Feltételezésem szerint az előbb felsoroltak működés- és létezésmódjában kellene lenni valami esszenciálisan közösnek. Szerinted mi az, vagy minek kellene, hogy az legyen, hogy ne úgy alakuljon a földi létezés, ahogy a köteted feltételezi, s ami több mint lehetséges, hogy be is következhet?

Jós nem vagyok, és ökotudós sem, de látom, milyen mértékben vesz minket körbe a szemetünk, látom és érzékelem, ahogy a testünkbe is idegen vegyi anyagok kerülnek, átkódolnak minket, máshogy kezdünk működni, allergiáink lesznek, pusztul az állat- és a növényvilág, mert mi gyilkoljuk és mérgezzük (magunkkal együtt), és ehhez nagy tudomány nem kell. A műanyag közben új bőrünkké válik, ha nem magunkra terítjük, akkor a vizes palackból isszuk meg… vagy nézd meg a maszkokat, most, hogy Covid-időszámításunk elkezdődött (és erről még fogalmunk sem volt, amikor én az ÍRMAG-ot készítettem), mekkora lett a szemétfelhalmozás, hányan járnak újra autóval. Túlélőüzemmódban vagyunk, rettegünk, pazarlunk és felhalmozunk, védjük a kis érdekzónáinkat, és hirtelen az ökokatasztrófa már nem is annyira fontos. Persze valahol ezt is megértem, a hónapok óta tartó egzisztenciális, lelki bizonytalanságban esendőbbekké válunk, én meg most eltekintenék az igazságmondó költői szereptől, hisz épp én is azon szomorkodom, hogy nem találkozom a családommal az ünnepek alatt, miközben Debrecenben gyűjtöm a szemetet, hogy abból építsek kiállítást. Ez most egy ilyen karácsony.

A kötetben az idő központi szerepet kap. Egyrészt ott a természet „mérhetetlen időnélkülisége” („lesz egy hosszú perc / amikor érvénytelen az óraátállítás / mutató nélküli korong a nap”), másrészt ott a történések visszafordíthatatlan és megmásíthatatlan téridő-kontextusa, hisz így folytatod: „köztünk és a pelikánok között / elér a víz végre megállunk”.  A következő oldalon pedig ez a fejezetcímnek megtett versrészlet áll egy rothadó banánokról készült fotó mellett: „vissza nem megy az óra csak a plasztik a tóban”. A környezettudatosság felől nézve is ez az alapgondolat, amit mindenki hangsúlyoz, hogy kifutunk az időből, hogy van az a pont (már sokkal inkább van, mint lesz), amikor a pusztulás, pontosabban egy radikális erejű és méretű átalakulás visszafordíthatatlan lesz az egész bolygóra nézve. Te előre pörgetve az időt beléírod a jövőt a jelenünkbe az anticipáció lehetőségeit kiaknázva, s bár azt írod, hogy „a kérdés nem az, hogyan, hanem, hogy mikor”, én mégis azt kérdezem, hogy hogyan – teszem ezt annak fényében, hogy szerintem tulajdonképpen nincs is idő, hanem minden csak itt és most történt, történik és történni fog?

Szinkronicitás működik az albumban, igen, ahogyan az anyagokat rétegzem, vagy a műfajokat, legyen az egy rothadó banán, egy szövegrészlet vagy egy dal, ugyanúgy pakolom egymásra az idősíkokat – remélhetőleg ezzel el is lehetetlenítve azokat. Jelenlét van, ez biztos, a többit a filozófusokra bízom, de a jelenben születő rothadás a valóságunk, ez az album pedig arra is próbál rámutatni, mit is kezdjünk vele. Lázadhatunk, elfogadhatunk, belemehetünk a szemetünkbe (erre irányult az ÍRMAG kiállítás is Budapesten, illetve Debrecenben), de a találkozás aktusa nem elkerülhető, ahogy önmagunk felfedezése a szemetünkben, a megváltoztatott környezetünkben. Azt fontos volna nem elfelejteni, hogy nem a „sors keze” hozta el az ökokatasztrófát, hogy a globális felmelegedés, a szmog és a többi az nem a balsors, a végzet, hanem a mi munkánk gyümölcse. Szerintem érdekes önismereti játék és elgondolkodtató aktus lehetne, ha heti rendszerességgel megnézegetnénk a szemetünket, mi mindent is mond el rólunk, halmozásainkról, megbotlásainkról: tudatos vagy spontán döntéseinkről árulkodnak személyes kis ökológiai lábnyomaink.

A kötet szembeállítja a „természeti és/vagy természetesen létezőket” az ember produktumaival, legyen az egy téglafal, híd, génkezelt növények tömege, a hulladék ezer árnyalata vagy maga a nyelv, amellyel „teremtünk” és kommunikálunk. Egy keleti bölcsesség szerint ha meglátsz egy fát, az megszűnik faként létezni, amint megnevezted – akárcsak gondolati szinten is végezve el ezt a kategorizálást, már nem azt a létezőt fogod magad előtt látni, mint ami valójában. Sirokai Mátyás Lomboldal című friss kötetében pedig így fogalmaz: „Mégis, mi másunk marad, letéve szavainkat másikunk előtt. Mintha lehetne másikunk, amikor mi magunk is egy szó illúziója vagyunk csupán. Mégis, mi más lehet, ami átlépni késztet a szavakon, mint a vágy, eljutni hozzád, ki magad is egy szó vagy.” Egy oldallal később Sirokai oda lyukad ki – értelmezésem szerint –, hogy nincs szükség szavakra, ha vannak fák például, és ha azokhoz hasonlatosan léteznénk mi is. A fák szavak nélkül tökéletesen megoldanak mindent. Távoli lehet az összefüggés, de hasonló filozófiát fedezek fel a te köteted mögött is a nyelv problematikáját illetően. Te ezt hogy látod?

Így. A költészetről is eképp gondolkodom, sokat beszéltem is már erről, túlvagyunk, túlmutatunk a nyelven, találkozások-kapcsolódások, be- és elengedések vannak, ezek pedig történnek akár „lombszinten” is. Most, itt válasz közben kanyarodom vissza a kérdésed elejéhez, miszerint szembenállnának a természetesen létezők és az ember által alkotottak, nos hát egyszer persze, de közben már épp nem. Ezen is túlvagyunk, a mérgeink az új folyó, a műanyag az új pázsit, az új bőr. Természetessé válik és egybeolvad velünk a mű, a vegyület – ezek a fogalmak már nem működtethetőek korábbi értelmezésükben és jelentésükben. Mutálódtunk, egybeolvadtunk velük, mi is kevertté váltunk, ahogy hulladékaink. A kapcsolódásban viszont megvalósul az életrekelés, és valóban, ahogy a fák, úgy a plasztiksátrak-fóliaágyások is máshogy kommunikálnak egymással – és velünk.

A Prae online felületén közölt interjúban úgy fogalmazol, hogy te csak hagyod, hogy a névmások éppen csak oszlassák fel magukat. Mégis meglepő volt számomra, hogy az általam központi szövegként olvasott, poszthumán világképet felmutató oktopuszt „akik maradtunk és megváltoztunk”-pozícióból indítod. Ez a nyelvi kiszámíthatatlanság és keveredés jelenik meg a mi és az én, vagyis a többes szám első személy és az egyes szám első személy használata során – még ha az előbbi egyértelműen dominánsabb is. Vagyis egyszerre vagyunk „amik” és „akik”, egyszerre vagyunk magunk és mindenki?

Igen, pontosan ez történik. Egy vagyok a termékemmel, organikussá tettem akár a szemetem, szemetelésemmel kapcsolódom a műanyag borítású állat- és növényvilággal, a mérgezéssel megvalósul egyfajta egység, eltűnik a határ élettelen és élő között, ebben az átmeneti csoportos pulzálásban kapaszkodunk jelenleg.

Hogy lehet egyáltalán hagyni a nyelvet (beleértve a névmásokat, az alanyok számát stb.), hogy oszlassák fel magukat egy szövegben? Mennyi tudatosság rejlik ez mögött?

Olyasmit kíséreltem meg itt is, mint a performanszaimban, egyrészt megengedem a „belefeledkezést”, a „belemerülést”, ahol egy másfajta érzékelés és valamilyen „áteresztés” történik, ugyanakkor egyszerre jelen van a külső kontroller és kompózer is. Ahogy ezek a szemszögek, úgy a névmások is egyidejű jelenlétükkel hitelesítik és fel is oszlatják egymást.

Mesélj kicsit a jövőbeli tervekről, vagy hogy min, pontosabban miken dolgozol épp? (Bocs, de nem tudom elképzelni, hogy te egyszerre csak egy dolgot csinálnál.) Úgy hallottam, hogy például az apácakultúra is foglalkoztat már egy ideje. Mi keltette fel az érdeklődésedet ez iránt a talán kevésbé kutatott terület iránt?

Ebben a pillanatban Debrecenben vagyok, ahol kirakat-kiállítást építek, most ugyan egy bokarándulás visszahelyezett a tervezői székbe, nagyon remélem, hogy hamarosan újra kalapácsot rántok. Gyűjtöm a város szemetét, hoztam magammal a sajátomat is, montázsmunkákat, amiket most a kora ősszel az aqb-ben építettem, performansz-installációkat, amiken-amikben zenéltem is (pl. Szolga Hajnal kiállításán vagy a saját performanszestemen a Trafóban), kirakatot rendezek, majd belső teret installálok az ÍRMAG és az azóta született, itt létrehozott munkáimból, valamint januárra hívom debreceni művészbarátaim, kollégáim, akikkel belakjuk a teret.

Élőképeket és élő installációt készítek, kapcsolódni fog a mű-természetes anyag, a szöveg, a kép, a hang, a mozgás, és bízom benne, hogy a szemétszedés által ebben a „tilos-tiltott-bezáródó” időszakban mégis születnek beszélgetések, tudunk egymáshoz kapcsolódni. Ezzel a munkával telik most a december és a január. Aztán egyre nagyobb hangsúlyt kap az apácaművészet és a kutatásom is, a performatív irodalmat figyelem, és azon belül is kapcsolódásait az apácaművészethez, a recyclinghoz, rítusokhoz, mágikus mozdulatokhoz és szövegekhez. Mi van a nyelven túl, hogy fejezünk ki, hogy alkotunk más módszerekkel. Felvettek tavaly a zürichi egyetemre modern irodalomtudomány szakra, hogy ezirányú kutatásaimat folytassam, viszont a Covid miatt nyáron hazajöttem, és nem kizárt, hogy itthon maradok, vagy ingázom Németország és Magyarország között, összekapcsolom a munkám és a kutatásom.

Kolostorokban, vagy elszigetelt „hegy gyomrában” töltöttem az utóbbi éveimet irodalmi és művészeti ösztöndíjakkal, de az apácákkal és a szentéletű nőkkel már több éve foglalkozom, írok egy (bio)feminista imakönyvet, liturgiákat, noise miséket készítek, közös imádkozásos-meditálásos és gyónásos találkozásokat hozok létre, megélem, megteremtem a gyakorlatban is, amiről tanulok. Ezeken a helyeken lehetőségem volt az elzártságban felfedezni a szabadságot is, alkotóként és emberként egyaránt, ezen irányú tapasztalataimat pedig a Covid-időszakban, ironikus módon, kamatoztatni is tudom. Hasonló lehetett talán az apácák elzárásban megélt szabadsága, sokuk kizárólag ebben a formában tudott tanulni, filozofikus, tudományos vagy művészeti munkákat létrehozni, de akár a szerelmet (legyen az a Jézus iránti vagy nagyon is hús-vér kapcsolódás) megélni.

Az elzárkózás nem okvetlenül kényszer, hanem felszabadulás és játéktér is lehet, ez volt az egyik nagy felismerés, amit ezek a kutakodások hoztak, a recycling és az újrahasznosítás mellett, amit az apácák gyakorlatilag a 11. századtól biztosan működtettek. Hasonló állapotokat próbálok megteremteni most Debrecenben a Széchenyi utcában, aztán 2021-ben már körvonalazódik egy észtországi, egy budapesti, egy berlini és egy baseli kiállítás, talán befejezem az imakönyvet, doktori iskolákat nézek Magyarországon is, és bízom benne, hogy minél több helyre eljutok – vagy folytatom a nyilvános panoptikumokat és hívok bele mindenkit, aki szintén játszani kíván ebben a csendes, lassú (poszt)apokalipszisben.

A fotókat Tóth Kinga készítette az “Írmag Debrecen” kiállítás keretén belül, amely február 28-ig látogatható Debrecenben a Széchenyi utcában.

Tóth Kingáról a képeket Som Balázs készítette.

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket