dunszt.sk

kultmag

A faun valósága

Horváth Gideon Faun realness című kiállítását folyamatos konzultáció, közös gondolkodás előzte meg Kiss Kata Dóra filozófussal. A közreműködésnek olyan egyező érdeklődési és kutatási területeik szolgáltak alapul, mint például az ökológiai, az újmaterialista és a queer elméletek, Donna Haraway, Paul B. Preciado és Michel Foucault munkássága, illetve a görög mitológia világa. Az együttműködés eredménye Kiss alábbi, filozófiai hangvételű írása is, amely organikusan épül a tárlat anyagára. A közös kutatás univerzális kérdéseit az esszé személyes hangvétele teszi még érzékletesebbé. Milyen erővel ruház fel a kitaszítottság? Mire szolgál az álarc? Vajon elfedjük, megvédjük, vagy felszabadítjuk általa másságunkat? Hogyan oldódhatunk fel környezetünkben úgy, hogy közben saját identitásunk ne vesszen el? Miként szabadíthat fel a mássá válás az elnyomó, bináris rendszerek megkötései alól? Kiss Kata Dóra esszéjében a faun perszónáját, a kiállítás anyagát és saját, rétegzett tudását egy olyan hálózatos rendszerben helyezi el, amely szükségszerű kihívásaival és váratlan felszabadító gesztusaival mutathat kiutat az elnyomás alól. A kiállítás február 5-ig látogatható a budapesti ISBN könyvesbolt galériaterében.

A faun valósága

A perszóna maszk. Az elvárásoknak megfelelő kompromisszum az egyén és a társadalom közt. Arra szolgál, hogy elfedjem magamat, pontosabban azokat a részeimet, melyeket nem lehet megmutatni másoknak. Eltakarom magam, ahogy Ádám és Éva a felsőbb értelem tekintete elől fügefalevéllel takarta el magában azt, ami ösztönös. A perszóna nehezen változó, egydimenziós tükörkép, az egység látszata, melyben elidegenítem magamat a bennem rejlő megfoghatatlan sokaságtól, hogy jelentsek mások számára valamit. Amikor felveszem, egyben azonosulok maszkommal. Egy identitás mögé bújok, így inkább én csonkítom meg magam, mintsem, hogy mások semmisítsenek meg. Maszkomhoz szerepek és elvárások járulnak, melyeknek örökösen meg kell feleljek. Meg kell feleljek annak, amit társadalmam elvár; amit családomtól örököltem; amit származásom megenged; amit a nemiségem lehetővé tesz. A maszk ezért az embert alakító folyamatos harc színtere is. Feszültség vágyaim és az elvárások közt.

Ahhoz, hogy hű maradjak maszkomhoz, ki kell magamból űznöm minden vágyat, ami túllépi szubjektivitásom kijelölt határait. Kiűzött részeim azonban nem tűnnek el: daganatként burjánzanak, erjednek, sokasodnak testemben, hogy a legváratlanabb pillanatokban zavarják meg hétköznapi létezésem, néha csak egy elszólásban, máskor egy kontrollálatlan mozdulatban, sokszor pedig villámlásszerű álmokban, melyekről nehezen tudom eldönteni, hogy arra utalnak, amit már rég elfeledtem, vagy arra, ami rám vár. Épp ezért próbálok – mint mindenki más is – a legkülönfélébb módokon menekülni az elvárások ólmos súlyai alól. Folyamatos tevékenykedéssel, módosult tudatállapotokkal, vagy Másokon keresztül igyekszem elérni egy feszültségektől mentes, feloldódott, ősóceáni állapotot. Kétlábon járó gerinces emlősként a tengerbe vágynánk vissza, emberként édesanyánk méhébe, de nem lehet visszamenni, az időt nem lehet visszafordítani, csak szimbolikus úton érhetjük el, amire vágyunk.

Horváth Gideon: Faun realness (önarckép, 2021). A művész jóvoltából

A perszóna minden bizonnyal apollóni. A soha nem létezett tökéletes emberség illúziója: nemes egyszerűség és csendes nagyság. Az arányos, hófehér, letisztult görög márványszoborban – legalábbis ahogyan azt a klasszicizmus láttatni kívánta – nyoma sincs az esetlegességnek, fölöslegnek, irracionalitásnak. Szemben a barokk kicsavarodó, mindig mozgásban lévő, eltorzult alakjaival, időtlen, ezért nincs kitéve a lassú enyészetnek. A káoszból kiemelkedő egység, ami egyszerre képviseli az elérni vágyott általános emberit és az elérhetetlen, ember feletti tökéletességet. A görög szobor a szépség platóni ideájának földi megtestesülése. Platón államában minden megismerésre méltó dolgot az apollóni nap fénye világít meg, míg a sárnak, pornak, piszoknak még csak ideája sincsen.

Ahhoz, hogy a szobor a szép és nyugodt individualitás tökéletes reprezentációja lehessen, magán kívül kell rekesztenie mindent, ami foltot ejthet e tökéletességen: a barbár kulturálatlanságát, az állat vadságát, a nő irracionalitását, a gyermek játékosságát. Apollón birodalma álomvilág, melyen keresztül elfordulhatok létezésem azon lehetőségeitől, melyek megzavarják hétköznapjaim nyugalmát, s amik megnehezítik, hogy individuumként létezzek a többi individuum közt. Olyan álom ez, melyen keresztül az élet élhetőbbé válik.

Hiába öltöm magamra a perszóna álarcát, hiába azonosulok a szoborral, a magamról lehasított, kitaszított részek újra és újra a felszínre törnek. Minél mélyebbre szeretném zárni őket, annál haragosabb villámokat szórnak. Az árnyék világa Dionüszosz, a faunok istenének birodalma, aki az egységgel és homofóniával szemben a lüktető zene és tánc önfeledt mámorában ölt alakot. A bacchanáliák tudatvesztett, eksztatikus örvényében az individualitás darabjaira szakad, ahogy egykor a gyermek istenséget tépték darabjaira a titánok. Dionüszosz az Ént tiszta intenzitássá alakítja, s személytelen masszává gyúrja az azt körülvevő testek tömegével. Általa felszínre tör mindaz, ami a létezésben abszurd, ami az emberben állati és ösztönös. Nem tükörkép vagy reprezentáció, hanem az eseményekben való részvétel, amikor eggyé válok tapasztalatom tárgyával, ezzel azonban fel is számolom saját individualitásomat.

Horváth Gideon: A megcsonkított faun (részlet a Faun realness c. kiállításból, ISBN galéria, 2021). A művész jóvoltából

A tapasztalás valósága az ókori bacchanáliák orgiája vagy a középkori karneválok tivornyája. A rítus kivételes pillanata, a hétköznapok szabályainak felfüggesztése, a hierarchiák lerombolása. A tömeg mámora alkalmat ad arra, hogy kiforduljak önmagamból és valami mássá válhassak. A karnevál groteszk, démonikus szereplői is maszkot öltenek, de nem azért, hogy elrejtsék magukat, hanem azért, hogy minél harsányabban gúnyolják ki a nyugodt individualitás látszatát. Ez a maszk inkább hasonlít egy állat mimikrijéhez, semmint megszemélyesített perszónához. Felölteni a mimikrit, hogy kiléphessek individualitásomból fantasztikus tapasztalat, melyben megszabadulok hétköznapi, véges létezésem terheitől. Ugyanakkor rettenetes fenyegetés is, mert benne elveszítem önmagam mint szubjektumot. Nem véletlen, hogy a mámor istene volt az egyetlen Olümposzi, aki képes volt megtapasztalni a halált. Csak az tudja megélni a legmagasabbrendű örömöket, akinek korábban már része volt a legfeszítőbb szenvedésekben is. Ha Apollón birodalmában a fenséges görög szobor volt az általános emberi, akkor Dionüszosz világában a saját bőréből kiforgatott faun tölti be ugyanezt a szerepet.

A faunná-válás szökésvonal a megfelelési kényszerrel, elvárásokkal és kontrollal vegyes hétköznapokból. Szembenézés létezésem sötét oldalával, azokkal az énrészekkel, melyek megvetés tárgyai, és melyeket a rend megpróbál kivetni magából. Köztes megoldás, amin keresztül egyszerre oldódhatok fel és őrizhetem meg önmagamat. A faunná-válás során olyan álarcot öltök, melyen kívülről viselhetem mindazt, ami addig belülről feszített. Ha már kénytelen vagyok maszkok mögött létezni, jobb kívül hordanom azt, ami másoknak talán megbotránkoztató, így többé nincs mit rejtegetnem. A mimikri maszkja felszabadít, ezért katartikus mássá válni.

A faun maszkja magán hordozza mindazt, amiről nem szeretnénk tudomást venni, amit az értelmes világ kitaszít magából. A kitaszítottság ugyanakkor erőt ad. A folytonos fenyegetettség segíti a faunt, hogy felkészülhessen minden lehetséges veszélyforrásra, ezért maszkjára hiperérzékeny érzékszerveket növeszt: csápokat és extra szemeket, hogy a sötétben is érzékelni tudjon, mint az éjszaka lényei, a baglyok, macskák, gőték és denevérek. Az ördögi hatalmak embertelenségére az állattá-leendés emberalattisága lesz a válasz: bogárrá, kutyává lenni, majommá lenni, sokkal inkább menekülni, bukfencet hányva, hanyatt homlok, semmint fejet hajtani, megmaradni hivatalnoknak, felügyelőnek vagy bírónak és vádlottnak. Ezért a faun nem a kiszolgáltatottság metaforája, hanem a kiszolgáltatottságból fakadó ügyességé, leleményességé és kreativitásé. Nem tiszteli a határokat, a társadalmon kívül és belül egyaránt létezik, ezzel gyengítve a normát és az individualitás képzetét. Játékosan megkerüli a szabályokat, a puszta élvezet kedvéért.

Horváth Gideon: Mámoros faun (részlet a Faun realness c. kiállításból, ISBN galéria, 2021). A művész jóvoltából

Mivel energiáját a libidóból nyeri, megszegi a nemiség határait is. A binaritás gépezete a látható anatómiai különbségek mentén az embereket csak férfiak és nők egymást kizáró kategóriáiba tudja sorolni. Ezzel csapdába ejti vágyainkat, leredukálva a testet a puszta reprodukcióra és hasznosíthatóságra, szemben annak végtelen lehetőségével az önmagáért való élvezetre. A faun a szexualitást a nemek kategóriái nélkül éli meg. Perverz, mivel nem önmaga továbbörökítésére törekszik, hanem a játékra. Saját testén keresztül fedezi fel, hogy az affektivitás és vágy valójában konstitutív erő, életlendület, mely aláássa a merev, szoborszerű individualitás képzetét.

Nem véletlen, hogy a faun maszkja viaszból készül. Ez az érzékeny és változékony, testszerű anyag sokkal inkább kifejezi Énemet, mint a márvány merevsége. Organikus, állati melléktermék, taktilis, kezem hőjétől azonnal deformálódni kezd. Mindaz, amiről az ízlés, vagy a szaglás, vagy a látás, vagy a tapintás, vagy a hallás tanúságot tett, időközben megváltozott, a viasz ellenben megmarad. A viasz képes interakcióba lépni velem, mivel ágenciája van. Megmutatja számomra, hogy a dolgokat nem lehet tisztán elválasztani egymástól. Viaszmimikrimmel felvértezve vagyok csupán képes alászállni barlangomba, ahova az apollóni nap fénye már nem tud behatolni. Ebben a sötétségben látásom mit sem ér, csápjaim és tapadókorongjaim azonban képesek újra felfedezni önmagam megcsonkított, lehasított részeit, ezzel fájdalmaimat örömbe fordítani. Énné válásom során könnyek és hányás közt szülöm meg magam, mégis ebben a folyamatban teszem ismét magamévá az állatit, a nőit, a barbárt, az őrültet, a gyermeket, s mindazt a sokaságot, ami valójában mindig is én magam voltam.

Épp annak felismerése fordítja szenvedésemet gyönyörré, hogy sosem vagyok egyedül, hiszen individualitásom látszatán túl, valójában egy nagyobb hálózat része vagyok, mely összefűz környezetemmel, a körülöttem élő másokkal, gerincesekkel, kétéltűekkel, páfrányokkal, gombákkal, mamutfenyőkkel, kristályokkal, ciklonokkal, a szelek és vizek áramlataival, a csillagok milliónyi konstellációjával. Mikor keresek, elvesztek, élvezek, az én heterogén. A bacchanália a mássá-válás folyamata, melyben elfogadom és magamévá teszem saját sokaság létemet. Az orgiában érzett katarzis segít szembenéznem a kitaszítottal, hogy akár csak ideiglenesen is, de magamba építhessem azt. E katartikus felismerés, a folyamatos mássá-válás megtapasztalása egy olyan sajátos öntudatot teremt bennem, amely bár már nem individualitás, de épp ezért, általa képes lehetek bizalommal tekinteni a megelőlegezett jövőbe, még a kiszámíthatatlan és háborgatott idők közepette is.

Felhasznált szövegtöredékek:

Deleuze G. – Guattari, F.: Kafka – A kisebbségi irodalomért. Qadmon Kiadó, Budapest, 2009.

Descartes, R.: Elmélkedések az első filozófiáról. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1994.

Ferenczi S.: Katasztrófák a nemi működés fejlődésében – Pszichoanalitikai tanulmány. Belső egészség, Budapest, 2010.

Jung, C.G.: Mélységeink ösvényein. Analitikus pszichológiai tanulmányok. Gondolat, Budapest, 1993.

Kristeva, J.: „Bevezetés a megalázottsághoz”, Café Babel (20.), 1996.

Nietzsche, F.: A tragédia születése, avagy görögség és pesszimizmus. Európa könyvkiadó, Budapest, 1986.

Winckelmann, J. J.: Gondolatok a görög műalkotások utánzásáról a festészetben és a szobrászatban. In: Művészeti írások. Magyar Helikon, Budapest, 1978.

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket