„Mi történik az eltűnt lányokkal? Megőrülnek!”

Shirley Jackson (1916–1965) neve talán nem mindenki számára cseng ismerősen. Az amerikai írónő a 20. század közepén a gótikus horror műfajában alkotott, hírnévre 1948-ban a The Lottery című novellájával tett szert, melyet a The New Yorker közölt, és amiről az olvasók teljes mértékben elhitték, hogy valós eseményeken alapul. Magyarul csupán egyetlen regénye, a Hill House szelleme jelent meg; ezt a kísértettörténetet a Netflix 2018-ban tévésorozat formájában adaptálta. Jackson írásaira jellemző, hogy a félelemkeltést elsősorban a nyomasztó atmoszférateremtéssel és a karakterek mentális állapotának (skizofrénia, agorafóbia) pontos bemutatásával éri el, ezáltal az elmében megszülető rémképek és a külvilág realitása közötti határ elmosódik.

A Shirley című pszichodrámát a 2020-as Sundance Filmfesztiválon mutatták be, ahonnan a rendezőnő, Josephine Decker a zsűri díjával térhetett haza. A forgatókönyvet Susan Scarf Merrell azonos című regénye nyomán Sarah Gubbins írta. A meggyőző debütálásnak köszönhetően a filmet a Neon forgalmazócég vásárolta meg, akik választásában általában bízhatunk, elég csak a 2019-es Élősködőket említeni. Mivel a koronavírus okozta helyzet felborította a hagyományos forgalmazói modellt, a film egyből a Hulu streaming szolgáltatóhoz került.

A történet részben életrajzi, részben fiktív. Bemutatja Jackson alkotói pályáját, írói válságát és annak leküzdését, valamint a férjével való speciális viszonyt (nyitott házasságban éltek). Shirley Jackson és Stanley Hyman benningtoni otthonába egy fiatal pár, Fred és Rose költözik be, hogy az ő szemükön keresztül nyerjünk bepillantást Shirley mindennapjaiba. Fred tanársegédként az egyetemen fog dolgozni a professzor Stanley mellett, az állapotos Rose pedig tanulmányait feladni kényszerülve mint házvezetőnő Shirley mellé szegődik. Amíg az alapkoncepció kétségkívül Edward Albee Nem félünk a farkastól című drámáját idézi meg, addig Shirley Jackson gyötrődését látva Stephen Daldry filmje, Az órák juthat eszünkbe (ebben Virginia Wolf öngyilkossága teszi ki az egyik cselekményszálat).

Az expozícióban Rose a vonaton a The Lotteryt olvassa, és teljesen a hatása alá kerül a hátborzongató történetnek, így félelemmel és izgalommal telve néz elébe az új élethelyzetnek. Később megdöbbenve látja, hogy a sokak által magasztalt írónő saját háza rabja, szorong és következő regényének megírásától szenved (ez lesz az 1951-es, nagysikerű Hangsaman). Shirley-t éppen egy helyi diáklány, Paula Jean Welden eltűnése foglalkoztatja, akit bordó kabátban, az erdőben kóvályogva lát, azonban az arca homályos. Ahogy Rose egyre több időt tölt Shirley-vel, úgy a képzelet szintjén az arcnélküli lány Rose alteregójává válik. A két nőt teljesen megbabonázza az eset, a rémálmok és hallucinációk világában arra a kérdésre keresik a választ, hogy mi történhetett Paulával. Megölték? Öngyilkos lett? Vagy valami elől menekült?

Miközben Shirley Rose személyében múzsára talál, és újra írógéphez ül, addig a lány kezdi elveszíteni önmagát, belekényszerül a háziasszony szerepébe, férje elhanyagolja, gyermekük megszületése után pedig depressziós lesz. Rose és Fred a cselekmény előrehaladtával Shirley és Stanley lenyomataivá válnak; a fiatal Rosie csupán Shirley munkája révén látja értelmét létezésének, Fred egyre többet iszik, és félrelép, ahogy azt Stanley is teszi, viszont felesége számára ez nyílt titok, és bármennyire megveti férje hiúságát és kihágásait, vágyik a szakmai elismerésére.

A Shirley klausztrofóbiás, álomszerű hangulatát a képi világ elbizonytalanítása adja, a fókuszpontok a homályos környezetből villannak ki, a kamera a karakterek arcán hosszasan elidőz, illetve zaklatottan követi az olykor elmosódó alakokat. Az operatőri munka Sturla Brandth Grøvlen érdeme, aki tökéletesen kelti életre a rendezőnő merész és kísérleti jellegű vízióját. A tárgyi világ a legapróbb részletekig autentikus, a borostyánnal benőtt ódon házban minden mosatlan edény, szétszórt könyv, megágyazatlan ágy az ott élők lelki állapotát tükrözi. Ezt egészíti ki Tamar-kali nyugtalanító zenéje, amit néhány jazzdallam szakít meg, valamint a külvilág zajai, mint a padló intenzív recsegése, a tücskök fülsiketítő ciripelése, vagy a monoton vízcsepegés.

Ám mit sem érne az érzékekre ható megvalósítás nagyszerű színészi alakítások nélkül. Shirley Jacksonként Elisabeth Moss brillírozik, a reakciói kiszámíthatatlanok, rendezetlen haja, vastagkeretes szemüvege és idejétmúlt öltözködése arról árulkodik, hogy mentálisan instabil, egyik pillanatban félelmetes és vad, a másikban esendő és komor, de a depresszió, az alkohol- és dohányfüggőség ellenére sem hagyja, hogy elfeledkezzünk arról, ki is ő valójában. Stanley-t Michael Stuhlbarg játssza, aki nem rejti el intellektuális fölényét, de azt sem, hogy mögötte ott van a bizonytalanság és a csodálat felesége tehetsége iránt. Fred és Rose szerepében Logan Lerman és Odessa Young, kettőjük közül a nagyobb feladat Youngra hárult, hiszen az ő karaktere megy keresztül a legdrasztikusabb transzformáción. A naiv és fiatal feleség a Shirley-vel való találkozás révén nemcsak az írónő hangulatingadozásaival szembesül, hanem a saját terhessége okozta lelki és testi változásokkal is, az eltűnt lánnyal való azonosulása jelképezi identitásának megkérdőjelezését. A termékenység és az anyaság a film egyik központi motívuma, ezért külön érdekes, hogy ebben a sajátos életrajzi műben Shirley-t gyermektelennek ábrázolják; a valóságban a házaspárnak négy gyereke volt, sőt Jackson a rá jellemző stílusban két gyereknevelési könyvet is papírra vetett.

Josephine Decker korábbi filmjeivel (Butter on the Latch, Madeline a mélyben) körvonalazta markáns szerzői stílusát, azt az experimentális és költői képekben való történetmesélést, melyben a narratíva helyett az érzelmek vezetik a nézők figyelmét. A tudatalattinkra hat azzal, ahogy a színekkel kommunikál: Rose-t sárga szoknyában látjuk meg először (a sárga a jóságot, a reményt szimbolizálhatja), majd egy vágókép erejéig feltűnik a házi kanári, ezzel utalva arra, hogy Rose „kalitkába” kerül. Rose öltözködésében a legvégén tér vissza a sárga szín, amikor férjével elköltöznek a Jackson–Hyman rezidenciáról.

A film Shirley Jackson és Rose kapcsolatán keresztül olyan problémákra is rávilágít, mint az amerikai nők helyzete az 1950-es évek társadalmában, a nemi szerepek hierarchikus rendszere, az alkotási folyamat és annak áldozatai: alkotni anélkül, hogy az elpusztítaná az alkotót vagy azokat, akik őt körbeveszik. Ezt a kérdést a film nyitva hagyja, és a nézőre bízza a konklúziók levonását. A Shirley egyrészt méltó reprezentálása az írónő életművének, másrészt lehetőséget ad arra, hogy jobban megértsük a rémtörténetek mögött megbúvó elmét, akit saját félelmei és démonjai ejtettek foglyul.