Balekok és hősök

„Az egész garnitúra szemtelenül fiatal, és Yves valamiképpen ezzel szeretett volna visszaélni. A gerjedelmükkel, fellobbanásra való hajlamukkal, melynek ugyanúgy lehet tárgya eszme vagy nő […], mennyi energia! Könnyű az eszmék felé terelni. Kis bakok, de nem azok-e mindannyian…” (Bódultak 66.)

A fenti részlet Jenei László legújabb regényének, a Bódultaknak egy olyan értelmezési lehetőségére irányítja a figyelmet, amelyet első olvasásra nem biztos, hogy észreveszünk. Pedig a manipulálás nagyon is ismerős lehet korunk társadalmi működéséből, s az ifjúság erőinek a terelése, befogása politikai és/vagy gazdasági célokra mindig is része volt a praxisnak. Jenei a múlt század harmincas éveit választja háttérül vizsgálódásaihoz, ahhoz, hogy mi tehető meg ifjú emberekkel és mi nem, mitől függ ez, lehetnek-e korlátai a manipulációnak? Ez az az időszak, amely jókorára hizlalta Európa-szerte a nemzetiszocialista és a kommunista mozgalmakat: ki az egyenlőség, ki a nemzeti érdekérvényesítés programjával csatározott hívekért és az eszme oltárán föláldozható balekokért.

A Bódultak cím a könyv huszonéves hőseit jelöli, elsősorban azt a kis csapatot, amelyről a fenti idézet szól. Egy kaotikusságában, veszedelmességében is mámorosító korban érnek ők a felnőttség határára, innen a „bódultságuk”, ezenfelül mindegyiküknek megvan még a privát szenvedélye is (karrier-, hatalom-, bosszúvágy, szerelem, féltékenység, morfium). Mámorfokozóként aztán még egy különös beavatási rítusban is részük lesz, egy politikai akció mentális káoszát és fizikai veszedelmét kell túlélniük. Ez az életben maradókat egy időre kijózanítja, felnőtté válnak, kesernyés bölcsességre tesznek szert.

Az olvasó maga is bódultan téblábol egy ideig a könyvben, nehezen igazodik el a szokatlan helyzetek, az elképesztően kitárulkozó figurák és (ennek ellenére) kiismerhetetlen szándékok világában, de mivel érdekesnek, izgalmasnak találja, hát felcsap detektívnek: ádázul figyel, raktároz, kombinál, hátralapoz, előreolvas. Csakhamar rádöbben, mindez nem elég. Türelemmel is fel kell vérteződnie s leszoknia arról, hogy elhamarkodottan következtessen, ítélkezzen. A Bódultak történései ugyanis gyakran megvezetik. Elkönyvel egy szereplőt, egy történést ilyennek vagy olyannak, aztán kiderül, felült a látszatnak. Ő is manipulálható. Van, hogy kétszáz, van, hogy tíz-tizenkét oldallal odébb tudjuk meg a valót. Ha egyáltalán.

Persze, mondhatnánk, ez akkor ténylegesen is egy detektívregény, a krimikben szoktak megtéveszteni, félrevezetni bennünket (a tények egy részének elhallgatásával, a tanúk és gyanúsítottak hamis vallomásaival, késleltetéssel és a többi), hogy aztán a zseniális nyomozó helyreállítsa a rendet a fejünkben és a világban. Csakhogy Jenei László könyvében nincs agyafúrt detektív, s bár van bűn, de azok kinyomozására az olvasón kívül a kutya se vállalkozik. És nem is a már megtörtént bűnesetek (gyilkosságok) képezik az igazi titkokat (azok okairól és elkövetőiről vannak sejtéseink), hanem egy tervbe vett, azaz jövőbeli bűntény. Ennek nyomait kutatjuk a szövegben. Mert a regény főszereplői – három francia, két magyar és egy orosz fiatal – egy „grandiózus terv” (53.) kivitelezésére szerveződnek csapattá. „Valahol távol valami igen jelentős esemény szépséges csipkerajzolatát kell eláztatni vérrel” (14.) – méláz a feladatról s a szavak tettre váltásának szorító kényszeréről az önjelölt vezér, Yves. De hogy pontosan mi ez a vérrel áztatás és miféle csipkét kellene ily módon beszennyezni vagy éppen megszentelni, az csak lassan dereng fel.

Ehhez végig kell követni egy tíznapos – evezőtúrának álcázott – „társas utazást” a francia Lyontól Innsbruckon, Berchtesgadenen, Königsseen át Salzburgig, az Ünnepi Játékok színhelyéig, s jól észbe vésni egy (örökösen feltűnő) kis fekete lakkbőröndöt, illetve egy elszabadult hajú ismeretlen fürkész tekintetét – nagyjából minden állomáshelyen. („Nem lenne szabad ennyire szabályosan ismétlődniük a motívumoknak” [222.] – szól ki szerzőcsúfoló iróniával az egyik szereplő, Albert, akit a 23 éves Camus életrajzi adataival ruházott fel Jenei László.) S ahogy egyre otthonosabban mozgunk a korban, egyre többet megtudunk a francia népfrontpolitikáról, a németek nemzeti álmáról, az impozáns náci felvonulásokról, a zsaroló és kompromittáló jellegű terrorcselekményekről, illetve ahogy egyre inkább megismerjük a szereplőket, a „szalonbolsevikok”-nak aposztrofált „őz tekintetű” Yves-et, Simone-t és Igort, a melós és a volt középosztálybeli magyart, Petit és Istvánt, továbbá a szellem arisztokratáját, az író-írogató Albert-t s velük szemben a német és osztrák nemzetiszocialistákat, nos, a megszerzett tudásunk alapján egy felelőtlen terrorakcióra számítunk. S nem is akárhol. Mozart szülővárosában az 1936. júliusi ünnepi játékok nyitórendezvénye, a híres Jedermann-előadás alatt. Feltételezésünket azonban nem igazolja a végkifejlet. Mert lesz ugyan robbantás, de… Mintha az egyébként dilettánsnak tűnő szervezők nemcsak az ellenséges csoportok, de az olvasók előtt is titkolni tudnák küldetésük valódi célját.

Mindehhez nem kell más, mint egy harmadik személyű narrátor a regényben, aki készséggel átveszi hol ennek, hol annak a szereplőnek a nézőpontját, tolmácsolja külső, belső monológjaikat, hogy alkalomadtán aztán faképnél hagyja őket, máshová helyezze az elbeszélés fókuszát, és kiegészítse, módosítsa, esetleg érvénytelenítse a korábban elhangzottakat. A lényegről pedig hallgasson a végkifejletig. Ennek érdekében a regény második felében egyre többször adja át a tollát az akcióba beavatatlan Albert-nek. Ő leginkább az úti élményeiről és érzéseiről beszél, például szabadság és kötöttség kettős élményéről: az Alpok nem emberi léptékű tája felszabadítja, morfinista felesége, Simone iránti reménytelen (!) szerelme és féltékenysége megköti. Ha valaki, akkor ő elég sok mindent félreért a történetben. A feleségét illetően biztosan, s maga rökönyödik meg a legjobban, amikor konstatálni kényszerül: felesége talán már nem is drogfüggő, hanem hős.

A Bódultak legalább három, ha nem több műfaj kódjait egyesíti. Központi eseménysora és poétikai eljárásai javarészt a krimihez kötik. A politikai krimi egy játékos-ironikus változatát adja (de nem paródiáját). Felszabadultan játszik a szerző a műfaji elemekkel, a lassítás-gyorsítás technikája ürügyén például bátran belehelyez a narrációba művelődéstörténeti adalékokat, s ezekkel ötletesen, szellemesen vagy gunyorosan jellemzi a hőseit. Yves nagypolgári allűrjeit, pedagógusi beidegződéseit és a gyakorlati életben való járatlanságát egy lyoni városnéző sétával szemlélteti. Politikai akciójuk nyitányaként ugyanis Yves „csapatépítő tréninget” szervez, melyben a három „népi” kommunista (a két magyar és az orosz menekült) köztéri verekedést köteles provokálni, s ezek után Yves kávéra és sétára invitálja az összes résztvevőt. Az ismerkedést, a tagok egymásra hangolódását összeköti a lyoni „márványdomb” megmászásával és egy kis idegenvezetői tájékoztatással. (A záró fejezet tükrében persze ez a jelenet más értelmet is nyer.)

Albert filozófiai és irodalmi ismeretei már természetesebb közegben érvényesülnek, ő az útirajzában a maga benyomásainak feldolgozásához hívja elő megszerzett tudását. Látszik, a kultúra világában otthonosabban mozog, mint házasságában vagy az „akcióban”. S akkor már a második műfaji modellnél tartunk, az útirajznál, vagy inkább úti jegyzeteknél, mely műfaj nagyjából a regényszerkezet egészét is meghatározza: időpontokhoz, személy- és helynevekhez igazítja a történetmondást, amely egy-két visszatekintést leszámítva lineáris jellegű. Albert első személyben írt jegyzetei a második és harmadik fejezetbe ékelődnek be, s a szemlélődő flaneur látásmódját hozzák be a regénybe. Változatos tónusban beszél: a kenutúra megpróbáltatásairól kétségbeesetten, a St. Bartholomä-félsziget „világszínpad”-áról lelkesedéssel számol be; a házasságáról és „férfiatlan”, azaz gyengéd, tapintatos, kevéssé sportos modoráról öniróniával vall, Yves-ről némi irigységgel és féltékenységgel, Istvánról rosszindulattal nyilatkozik.

Az utóbbi, a Janus-arcú István a maga színészi (statiszta) múltjával és megalázó színházi emlékeivel szintén műfajt teremt. Ő életmesékkel gazdagítja a szüzsét, a maga élettörténeteit tukmálja rá a regényvilágban boldog-boldogtalanra. Szégyenteljes cselekedeteit brutális őszinteséggel teregeti ki, fájdalmas családi emlékeit tárgyilagosan. Logikátlanul csapongó monológjai önerősítésül szolgálnak, viselt dolgainak elbeszélésével fogadtatja el a maga (és a világ) számára, hogy joga van az önzéshez, a társadalmi felemelkedéshez, mások fel- és kihasználásához. István az egyik legproblematikusabb szereplője a Bódultaknak. Körülbelül olyan módon hat ránk, mint a környezetünkben élő figurák legnagyobb része: se elfogadni, se elutasítani nem tudjuk. Mert minden kapcsolatában más: van, amiben szelíd, együttműködő, van, amiben kegyetlen. És itt kellene szólnom a regény záró, azaz negyedik fejezetéről, erről az igen profin (filmes snittekkel) megírt akciósorról, melyből kirajzolódik, ki hová jut a jellemfejlődésben. Sajnos ezt nem tehetem meg: hadd izgulják végig a regényt azok is, akik még csak ezután fogják kézbe venni.

Jenei László legnagyobb érdemét a regényben a szereplők alakulásának, formálódásának a megmutatásában látom. Ahogyan megjeleníti például a magyar Margit, a német Kurt és a francia Yves szerelmi háromszögét, e szerelmek hatását a két férfira (az egyiket hozzásegíti a nagyobb önfegyelemhez, a másikat dekoncentrálttá teszi), vagy ahogyan az Yves vezette csoportban láttatja a rivalizációkat, az ellenséges és szolidáris megnyilatkozásokat, a fölhorgadó és csitulni kész indulatokat, mindez nagyon élő, nagyon természetes benyomást kelt. Persze a változások finom rajza nagyon kimunkált jellemfestésen alapszik. Jenei is úgy tud jellemezni és változásokat érzékeltetni, mint Déry Tibor. Mintha csupa jelentéktelen aprósággal foglalkozna: tekintetekkel, öltözékekkel, mozdulatokkal, a figurák kedvenc tereivel, szokásaival, ám ezekből a semmiségekből testi és szellemi jelenlét képződik: látjuk, halljuk, szagoljuk, érezzük a szereplőket. Észrevesszük, mit rontott már rajtuk egy ideológia, és mit hagyott még érintetlenül. Még örülni tudnak egymásnak, a testüknek, a mozgásnak, a hegyeknek és vizeknek, és még nem gondolják, hogy a világ javaiból bárkit is ki kéne zárni. Bár az az idő is eljön hamarosan.

Jenei László: Bódultak. Jelenkor, Budapest, 2020