dunszt.sk

kultmag

Dodekaéder

A régi távirányítónkon a gomboknak fényesebb felülete volt, nem ilyen szilikonos-gumis érintés, mint ezen. Nem váltogattuk gyakran a kütyüket, egész gyerekkoromban az az egy távirányítónk volt, amíg szét nem törött. Látom magam előtt a megkopott Sony feliratot, még azzal a régi, lapított betűtípussal. Néha én is kapargattam rajta, ha olyan ment a tévében. Például a meztelen nőket nem mertem nézni, ha más is ott volt a nappaliban. Féltem, hogy észreveszik, hogy félárbocon vagyok. A húgom meg a hülye barátnője direkt cukkoltak, hogy figyeljek. Vicces ez a korszak, utána meg nem bírunk máshová nézni. Azért nem kapcsoltam el, csak nem néztem oda.

A távirányítót apám meg én kezelhettük. Anyám többnyire úgyis csak annyit kért tőlem, hogy csavard le, fiam, a hangot. A húgom nem kapcsolgathatta, pláne a hülye barátnője. A gomboknak hangja volt, ha lenyomtad. A gyakran használtak kikoptak, azokat erősebben kellett nyomni, csak akkor kattantak. A ki- bekapcsoló, a hangerő meg a teletext. Pontosan emlékszem az elrendezésükre, most is le tudnám rajzolni a szélesebb járatok térképét, ott fényesebb meg zsírosabb volt a fekete felület. Ahol sűrűn voltak a gombok, ott összeállt a por és rátapadt az oldalukra. A legalsó sor színes gombokból állt, azokon rosszul mutatott a ragacsos kosz, apám időnként fogpiszkálóval kaparta le.

Egyszer segítettem neki megszerelni, néhány érintkezőt kitisztítottam, megcineztem egy forrasztást, nem nagy cucc, de apám valahogy nagyon örült neki. Kipróbálta, és működött, erre furcsán nézett rám, mintha rég nem találkoztunk volna. Rám irányította a távirányítót, és hosszan nyomta a hangerő gombot, a pluszosat, és közben nevetett, hogy okos vagy, fiam, mint a dodekaéder. A dodekaéder a szavajárása volt, de sosem így használta. Ezután mindig felvidított, mikor próbáltam felhangosítani a tévét, de nem kattant a gomb. Ki volt kopva, és nagyon erőset kellett rajta nyomni, hogy működjön. Mintha akkor kopott volna ki, mikor apám felhangosított.

A távirányítóval kapcsolatban amúgy is pedáns volt, az elemeket mindig kivette belőle, ha hosszabb időre elutaztunk, hogy addig se merüljenek. Ha meg lemerültek, akkor volt neki egy szett régi elem, az előzőek, amiket még visszarakott egy rövid időre, hogy minden töltést kifacsarjon belőlük. A dohányzóasztal üveglapja és az asztalkeret közé voltak sorba fektetve a használt ceruzaelemek, amiknek még adni akart egy esélyt. Szégyelltem a haverok előtt, ha átjöttek. Most nincsenek ott, az üveglap sem üveg már, fára lett cserélve, miután a húgom hülye barátnője, Ancsi széttörte. Persze, azért is én lettem lebaszva, én vagyok a fiú, meg az idősebb, miért nem vigyáztam a lányokra. Apám mindig megtalálta a módját, hogy végül engem basszon le, és még magyarázata is volt, hogy ne kényeskedjek, így lesz belőlem férfi. Megkapta a támogatást anyámtól is. Anyám finomabban fogalmazott, ő úgy mondta, fajin férfi, és megsimogatta hozzá a forgómat. Azt, amelyik ugyanott van, ahol apámnak volt, amíg ki nem hullott a haja.

Ránézek, próbálom felidézni, milyen volt hajjal, meg elképzelem magam kopaszon. Visszanéz rám, félreérti, elkapcsolhatod, mondja. Sok hülyeség után találok egy ismeretterjesztő csatornát. Erről beszéltünk múltkor Fannival, ide kéne hívni, hová tűntek megint. Ha itt vagyunk, anyám folyton körbehordozza az unokával a szomszédasszonyoknál, mint a véres kardot. Ez régi adat, mondom apámnak, azóta további hatvanat fellőttek. Nem reagál. Miért nincs itt Fanni, ilyen szemléltető képekkel kellene neki mutatni. Jobb híján apának magyarázom, hogy ez így jól hangzik, de a csillagászoknak összebasszák az eget. Becsíkozzák, nem fognak látni egy fia égi jelenséget se. Kapcsold át, nem vagyok én dodekaéder, hogy ezt nézzem.

Erre számíthattam volna. Minden egyes alkalommal, ha én tudok valamit, ő meg nem. Kivéve politikában, abba beleáll keményen. Nem mintha ahhoz többet értene, mint az űrkutatáshoz, de ott erősebb a hite. Ő baszta el, minek taníttatott. Elküld otthonról, addig ver, amíg osztályelső nem leszek, aztán ami abból következik, az már nem tetszik neki. A távirányítónak is így lett vége.

Átkapcsolok valamire, és nézem a falat. Üres, fehér, nem látszik semmi, de én centire pontosan oda tudnék bökni a helyre. Ugyanitt ültem, az én helyemen, apám is az ő helyén. Még üveglap volt az asztalon, emlékszem, hogy próbáltam a lyukra koncentrálni a zoknimon, láttam az üveglapon át. Inkább a lyukra, mint apámra, ahogy a hírbemondónak osztja az észt. Egyik pillanatban még meredten nézem a lyukat, a következőben meg már én is magyarázok, először a lyuknak, aztán apámnak, egyre dühösebben, aztán már kiabálok. Nem tudom, melyikünk állt fel hamarább, melyikünk mondott mocskosabbakat. Talán én. Egy idő múlva már nem is szólt vissza, de bennem elpattant az ideg, nem tudtam leállni, ordítottam, és éreztem, hogy rendesen égeti a tenyerem a távirányító, és amikor kimondtam mindent, olyan természetesen jött, hogy nekibasszam a falnak, és olyan jól esett, annyi erőt adtam bele, mint egyik gránáthajításomba se.

És utána jó volt, egy rövid ideig nagyon jó. Aztán ránéztem apámra.

Csak még rosszabb lett, mikor elkezdte szedegetni a földről a távirányító darabjait. Legalább hozott volna egy seprűt, egyértelmű volt, hogy megy a szemétbe. De nem, ő egyesével hajlongott a darabokért, biztos voltam benne, hogy még megpróbálja összeragasztani. Vártam, hogy besorakoztatja a darabjait a dohányzóasztal üveglapja és az asztalkeret közé, a régi elemek után, hogy majd megszerelje.

Ha hírek mentek a tévében, ezután mindig kimentem a szobából. Hétfőnként hülyének éreztem magam az egyetemi csoporttársak között, semmit se tudtam a hétvégi történésekről. Átmentem Maugliba. De nem mertem kockáztatni, és együtt nézni apámmal, azt az érzést nem akartam még egyszer. És szerettem is ezeket a hírzárlatokat, olyankor megpihentem. Hírek helyett sok Autókettőt néztünk, abban megtaláltuk a közös hangot, ő mondta a magáét a tévének, és ha néhány adatban nem volt biztos, akkor én kisegítettem.

Nem emlékszem, hogy nézett ki a második távirányító. Biztos, hogy nem ilyen volt, mint a mostani. Ezt én vettem, anyám kért meg. Kérdeztem, hogy apám miért nem intézheti. Azt mondta, volt egy incidense az elektronikai boltban, nem szeretné, hogy visszamenjen oda, csak megint felidegesíti magát. Ezen jót szórakoztam, hogy ott meg mibe tudott belekötni. Kinevették, ennyit mondott. Hát megvettem nekik. Univerzális távirányító, ez volt a termékleírásban.

Átkapcsolok, politikai műsor megy, felhorkantok, na, jöjjön egy kis cirkusz. Apám nem reagál. Teszek rá hangot, hogy hallja. Egy kicsit erősebben nyomom meg a hangerő gombot, de nem, ez nem fog kattanni. Idegesítően sima érintése van, puhán nyomódik be, mintha mini stresszlabdát nyomogatnék. Nevetek, apámra nézek. Üveges tekintettel nézi a képernyőt. Átkapcsolok, de nem a képernyőt nézem, hanem őt. Meg se rebben a szeme, nem változik a fókusz a pupilláján. Észre sem veszi, hogy csatornát váltok.

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket