Mi tesz valakit hőssé?

A nosztalgia egy teljesen természetes emberi és fogyasztói igény, melyet a különböző művészeti ágak igyekeznek kiszolgálni. Ezen belül is különösen a nyolcvanas évek örvendenek nagy népszerűségnek manapság, megemlíthetjük J. J. Abrams szinte korát megelőző filmjét, a már a címével is a korszakra utaló Super 8-at, vagy a Netflix elképesztően népszerű sorozatát, a Stranger Thingst, amely szintén ebbe a korszakba kalauzolja el a nézőt, egyszerre felidézve a korszak zenei világát, Stephen King horrorjait vagy Steven Spielberg korabeli sci-fijeit. A Wonder Woman új része is ebben a korszakban játszódik tehát, bár kijelenthetjük, hogy csak háttérként használja ezt az évtizedet. Patty Jenkins folytatása mindenképp dicsérhető abból a szempontból, hogy igyekszik más lenni, mint az első epizód, és meg ha minden vállalását nem is tudja teljesíteni, a filmet kísérő, sokszor szélsőségesen negatív vélemények előtt azonban így is értetlenül állhatunk.

A Wonder Woman 2017-ben az újkori DC-univerzum első sikeres alkotása lett. A Batman Superman ellen és az Öngyilkos osztag hatalmas kritikai és anyagi bukása után a Csodanő kalandja nézői és kritikai oldalról is elismerő szavakat kapott, és Jenkins rendezése némi idealizmusa és kiszámíthatósága mellett is egy jó ízlésű, saját kontextusában abszolút működő alkotás. Nem véletlen tehát, hogy egy percig sem volt kérdés, hogy elkészül-e a folytatás, mely időben is nagyot ugrik, az első világháború után ezúttal már az enyhülő hidegháború szolgáltat hátteret Diana (Gal Gadot) kalandjainak. És ezúttal valóban a főszereplő van a középpontban, hiszen a film talán legfontosabb vonulata az ő karakterfejlődése.

Diana ez alkalommal tehát már elismert kutató, aki új barátjával, Barbarával (Kristen Wiig) különböző műkincseket és leleteket azonosít az FBI számára. Belép azonban a képbe Maxwell Lord (Pedro Pascal), aki modorával és megnyerő stílusával hamar Barbara bizalmába férkőzik, megszerezve a kívánságkövet, mely kulcsfontosságú szerepet játszik majd a történetben.

Jenkins ismét csak jó ízléssel közelít filmjéhez. A Wonder Woman 1984 első fél órája remekül teremti meg a történelmi kontextust, a zene, a jelmezek tökéletesen a helyükön, a rendező pedig még egy reflexív gesztussal Richard Donner Superman-filmjeire is utal. Nagyon jól működnek emellett az apró kikacsintások a kor politikai klímájára, a demagógia már ekkor gyökeret verő fajtájára, amely azóta is uralja a közbeszédünket. Hogy egy politikus sikeressége már korántsem azon múlik, hogy milyen szakértelemmel rendelkezik, hanem hogy milyen narratívát képesek köréépíteni.

A Wonder Woman 1984 azonban valóban csak díszletként használja a korszakot, amely egyfelől előny, hiszen a film nincs tele szükségtelen kikacsintásokkal és utalásokkal, másrészről viszont az első harminc perc magával ragadó hangulata később némileg tovaszáll. Jenkins rendezése technikai szempontból egészen kiváló, egyetlen aspektustól eltekintve: Hans Zimmer zenéje érzékenyebb és talán kevésbé túlhangsúlyozott, mint az első részben, illetve a 2017-es filmben zavaróan sokszor használt lassítások is háttérbe szorulnak, amikor viszont megjelennek, akkor megvan a funkciójuk. A CGI viszont közel sem tökéletes, sőt a filmvégi összecsapás erejéből jelentősen el is vesz, hogy Kristen Wiig karaktere szinte abszurd módon irreális maskarát kapott.

Ha pedig Barbara szóba került, rá is térhetünk a karakterekre, ugyanis a Wonder Woman 1984 egy erőteljesen karakterközpontú film, mely a műfajtól szinte meglepő módon próbál meg mélyre ásni hősei lelkében. A fókusz természetesen ezúttal Dianán van, aki a képregényadaptációkból már jól ismert utat járja be. A hősnek el kell fogadnia, hogy sohasem lehet már olyan élete, mint korábban, hogy egész egyszerűen más, mint a földi halandók. Dianánál ráadásul ez egy nagyon érdekes kettőséggel kapcsolódik össze, hiszen neki az isteni mivoltával is meg kell küzdenie. Azonban épp eközben lesz emberi azáltal, hogy szorongásait, hibáit is látjuk a filmben. Ráadásul remek döntés volt, hogy ezúttal a főhőst is a probléma részeként kezelték az alkotók, nem az éteri jó képviselőjeként jelenik meg, aki kívülről jelenthet megoldást a dilemmára. Hiszen Diana kívánságát ugyanúgy teljesíti a kő, visszakapja szerelmét (a film sajtóanyagai egy pillanatig sem titkolták, hogy Chris Pine vissza fog térni Steve szerepében, így erre lehetett számítani), azonban az akció egy fordulópontján Dianának le kell mondania kívánságáról. Probléma azonban, hogy bár a karakterút elsőrangú, ami ebből a szüzsében megjelenik, az sokszor esetlen, a párbeszédek, a szituációk több esetben alulírtak. Gal Gadot jelenléte továbbra is karizmatikus, azonban épp az előbbiek miatt neki sincs igazán lehetősége árnyalt alakítást nyújtani.

A többi karakter esetében azonban még papíron sem működik a koncepció, a két főgonosz, Barbara és Maxwell ábrázolásában például mindössze a képregényfilmek már igen jól ismert kliséit alkalmazzák az alkotók. Kristen Wiig karaktere a társadalom perifériájára szoruló, elesett nőből vérszomjas ragadozóvá válik, Pedro Pascal pedig épp kellő ripacssággal ábrázolja a szinte a Dallast idéző vadkapitalista vállalkozót. Két kiváló színész tehát, egyikőjük sem tud azonban mit kezdeni a valódi mélységet nélkülöző szerepével, ráadásul főleg Barbara esetében a karakter metamorfózisa sincs kellően konzekvensen végigvezetve, a filmvégi szélsőségesen rossz irányba sodródás már megalapozatlannak érződik. Az ő karakterében azonban még érezhetően lehet kiaknázatlan lehetőség, a hírek szerint pedig Wiig vissza is tér majd a következő részekben.

Nagy hiátusa emellett a filmnek Steve karaktere, akivel kapcsolatban így akár az a kérdés is feltehető, hogy mennyire volt indokolt a visszahozatala. Pine és Gadot persze továbbra is jók együtt, azonban egy-két jelenet kivételével egyáltalán nem érezni, hogy a férfi jelenléte hozzátenne Diana fejlődéséhez, a cselekmény szempontjából pedig tényleg szinte indokolatlan a jelenléte.

Nagyon soknak érződik emellett a közel két és fél órás játékidő. Jenkins csínján bánik az akcióval, ez pedig a film összképe szempontjából egyáltalán nem is gond, hiszen ezek a jelenetek rendre elemelik az alkotást a valós mondanivalótól, nagyon mesterkéltnek hatnak, és nem is szolgálják valójában a cselekményt. A struktúra problémája továbbá, amiről korábban szintén ejtettünk már szót, hogy megtörik a film egyensúlya, a végkifejlet falsúlyos változásaira már nem marad elég idő. Emellett a kívánságokra épülő dramaturgia egy idő után igen kiszámíthatóvá válik, ráadásul a film második felében jó néhány logikai buktató is szegélyezi a történetet.

Jenkins filmje tehát egyáltalán nem hibátlan, azonban rossznak sem nevezhető semmiképpen. Kitűnő például a Wonder Woman 1984 humora, akár a korábban taglalt reflexív kikacsintások, akár egyes jelenetek tekintetében. Főleg a film elején remek a hangulat, az események érezhetően fontos állomást képeznek majd Diana útjában. Hiszen ne feledjük, hogy az első rész naiv, mindenre rácsodálkozó kislánya a Batman Superman ellenben már szinte hideg és számító manipulátorként van jelen, aki bárkit az ujja köré csavar célja elérése érdekében. És immáron azt is tudjuk, hogy Patty Jenkins aláírt a folytatásra, így minden bizonnyal végigviheti majd a karakterutat.

A Wonder Woman 1984 tehát sok szempontból más, mint az elődje, bizonyos területeken gyengébben teljesít, más aspektusokban azonban jóval erősebb. A film a hibái ellenére is végig élvezhető marad, így nem állítható, hogy megbukik a folytatás. Még akkor sem, ha, miként Diana, úgy a franchise fénye is kezd megkopni.