„Hogy nem lesz jó vége, abban biztos vagyok”

Budapest, 1945 januárja. A szovjetek már a XII. kerületben vannak, de a helyi nyilasok nem velük veszik fel a harcot, hanem inkább a helyi zsidó kórház és szeretetotthon orvosait és betegeit erőszakolják meg és gyilkolják le, bestiális kegyetlenséggel. Vannak fiatal nők, akiket deflorálnak: gumibottal veszik el a szüzességüket. A szadista nyilas gyilkosok nevét ismerjük: Kun András páter, Bokor Dénes vagy Megadja Ferenc.

„Megadja nektek a Megadja testvér!”

A XII. kerület vezetése aztán a 2000-es években emlékművet állíttatott a második világháború helyi áldozatainak: egy kardot tartó Turul-szobrot. Az áldozatok nevét a szobor talapzatába vésték.

A nyilasok a Városmajor utcai kórházban, a Maros utcai kórházban és az Alma utcai zsidó szeretetotthonban összesen 295 embert mészároltak le. Ebből a 295 emberből csupán 7-nek a neve szerepelt az emlékművön.

A mártírok között azonban nyilas tömeggyilkosok és párttagok nevét is feltüntették. „Turulmadár szállj, sehol meg ne állj.”

Így lett az áldozatok emlékművéből a gyilkosok emlékműve.

Erről a bizarr történetről szól A gyilkosok emlékműve című dokumentumfilm, amit néhány nap alatt több mint 130 ezren néztek meg. A film rendezőjével, Ács Dániellel, a 444.hu újságírójával beszélgettünk.

„A »jó magyarok« figyeltek, neszeltek. Kezdetben kissé gyanakodtak is. – Jó lesz ez, sógor? – kérdezték egymástól halkan és összehajoltak. – Fog ez menni? Nem lesz baj belőle? Aztán látták egy napon, hogy megy a dolog; az oroszok még messze voltak, a zsidók közel voltak, ki lehetett rabolni, meg lehetett gyilkolni őket. Erre a jó magyarok – miniszterek, államtitkárok, képviselők, jegyzők, szolgabírák, csendőrök s a hozzájuk csatlakozott népség és katonaság – nekigyürkőztek, megpederték a bajszukat, s magyaros lendülettel nekiláttak az ügynek. S látták, hogy »megy«.”
(Márai Sándor: A teljes napló, 1944)

Mi az, ami a film készítése közben kiderült számodra – nem a XII. kerületről meg a nyilasterrorról, hanem az emberről?

Talán az, hogy nem sikerült még kiismernem az embert, mindig tud meglepetéseket okozni. A filmünk arról szól, hogy átlagemberek szörnyetegekké változtak, ami irracionális és megmagyarázhatatlan.

A film felidézi a nyilasok kegyetlenkedéseit, ahogy például mínusz tíz fokban hajtják végig az utcákon az alsóneműre vetkőztetett zsidókat. De ezek a razziák, ezek az elhurcolások nem légüres térben zajlottak. Lehet, hogy az utca túloldalán valaki éppen sportlapot vásárolt, kilépett egy boltból vagy a rádióban hallott slágert fütyülte. Fontos adalék lenne a nyilaskorszak megértéséhez, hogy mit csináltak azok, akik nem voltak üldözöttek?

Van egy korabeli felvétel, amelyen az látszik, hogy a Rákóczi úton zsidókat hajtanak, mintegy száz embert. Körülöttük villamosok járnak, zajlik az élet, emberek jönnek-mennek, nézik a menetoszlopban hajtott honfitársaikat. A nyilaskorszak a köztudatban egybemosódik a második világháború végével, úgy képzeljük, hogy közben oroszok és németek rohangáltak és lőttek mindenfelé. Sokaknak az a válasza, hogy háború volt, és hát a háborúban szörnyű dolgok történtek a zsidókkal, a magyarokkal, mindenkivel. De a helyzet az, hogy ezek a mészárlások, amelyeket magyar emberek követtek el honfitársaikkal, magyar állampolgárokkal szemben, nem a háborúban történtek. Már közeledett a front, de Budapest még nem volt csatatér, a város működött, nyitva voltak a mozik, a kávézók, a Duna-korzón emberek sétálgattak. A nyilasterror nem háborús történet. A háború csak az apropó volt arra, hogy ezek a rablógyilkosságok megtörténjenek. Az nem háborús cselekmény, amikor fegyverrel a kezedben átmész a szomszédhoz, kirabolod és kivégzed.

„1944. december 24-én este a Városmajor utcai nyilasház kertjében a csoport jelen lévő vezetői személyesen végeztek ki tízegynéhány foglyot, akiket hetek óta tartottak fogva és kínoztak. A meggyilkoltak egyike egy kilencéves kisfiú volt – ő ezt az ajándékot kapta karácsony estéjén a magyar nemzettől. Bent a házban közben Kun András páter az Ave Mariát játszotta hegedűn.”
(Zoltán Gábor: Szomszéd)

Gyarmati Fanni úgy fogalmaz a naplójában, hogy az utca közönyös, és mindenki magától értetődőnek veszi, hogy néhány százezer ember állandó halálverítékben él.

Nemcsak közöny volt az emberekben, hanem félelem is. A nyilasok évek óta vártak arra, hogy hatalomra kerüljenek, 1939-ben már a második legerősebb párt voltak az országgyűlési választásokon. S amikor fegyverhez jutottak, nem kizárólag zsidókra vadásztak, hanem olyan keresztényekre is, akiket belső ellenségnek tartottak. Azokban a hónapokban korlátlan hatalmuk volt, úgy garázdálkodtak, ahogy akartak. Semmilyen kontroll nem volt. Aki ellenállt, azt azonnal zsidóbarátnak, zsidóbújtatónak nevezték, és ugyanolyan bánásmódban részesült, mint a zsidók. Ennek ellenére voltak valódi hősei is ennek a korszaknak, olyanok, akik segíteni próbáltak, akik embereket mentettek, és ezért gyakran az életükkel fizettek. Nemcsak Raoul Wallenberg vagy Carl Lutz, hanem magyarok is, Salkaházi Sára, Sztehlo Gábor, Bernovits Vilma, Kiss János altábornagy vagy Kálló Ferenc esperes. Rájuk kellene a leginkább emlékezni, akik ebben az elképesztően veszélyes helyzetben annyira bátrak voltak, hogy életeket mentettek.

Vannak a filmben korabeli képkockák arról, ahogy a nyilas gyilkosokat 1945 áprilisában szembesítették tettükkel, és felsorakoztatták őket az exhumált holttestek előtt. Megbánták, amit tettek?

Nem tudjuk, hogy megbánták-e. A népbírósági perekből, azok leirataiból és a kihallgatási anyagokból inkább az olvasható ki, hogy nem nagyon. Kun páter például, aki a XII. kerületi nyilas pártszervezet fontos vezetője volt, a kivégzése előtti utolsó interjújában is azt mondja, hogy ő rendben lesz Jézus Krisztus színe előtt, ha odajut. A nyilasok testvérnek szólították egymást, és amíg rabolni és gyilkolni kellett, erős bajtársiasság jellemezte őket. Amint azonban az igazságszolgáltatás kezére kerültek, rögtön egymásra vallottak, saját tetteiket pedig tagadták, így aztán a megbánásig el sem jutottak, mert mindent másokra kentek.

A filmben Ungváry Krisztián történész beszél arról, hogy a Rákosi-korszakban a nyilasok felelősségre vonása elmaradt. A kommunisták üldözték a volt tisztviselőket, a volt csendőröket, a volt katonatiszteket, a volt hivatalnokokat, de a nyilasokat nem. Mit lehet tudni a nyilasok utóéletéről, mi lett a mindennapi gyilkosokkal a kommunista rendszerben? Betagozódtak a társadalomba, élték az életüket?

Szálasi, ha megéri, sok mindennel egyetértett volna a Rákosi-rendszerben. Ahogy a nyilasok, úgy a kommunisták is mindent államosítani akartak, és ők is a munkásrétegre, a proletárokra építettek. Ezért aztán nem is bolygatták különösebben a nyilas múltat. Ráadásul azokat, akik zsarolhatók voltak a nyilas múltjukkal, könnyen be lehetett szervezni, könnyebb volt rávenni őket, hogy más kegyetlenségekben is részt vegyenek. Ezért aztán a kommunista állambiztonság sokakat beszervezett az egykori nyilasokból, a nyomokat pedig – például a népbírósági tárgyalásokon készült felvételeket – megpróbálták eltüntetni, hogy ne lehessen lebuktatni a beszervezett embereket a nyilas múltjukkal. Ez aztán a Rákosi-korszak után a Kádár-korszakban is folytatódott, és a rendszerváltás után sem történt meg a korszak feldolgozása.

„Visszatérve Leányfalura, jelentős politikai esemény hírével fogadnak: a helybeli nácik és félnyilasok – a költő-pap, aki néhány hónap előtt még a szószékről uszított háborúra és pogromra, a Sztójayék által reaktivált detektívfelügyelő, a nácik szenvedélyes híve, a sváb fűszeres s mind a többiek, az alkoholista sváb kocsmáros, akik lihegve ünnepelték a nácikat és németeket – megalakították a helybeli kommunista pártot.”
(Márai Sándor: A teljes napló, 1945)

Azok a fiatalok, akiknek a nagyszüleik révén sincsenek közvetlen családi emlékeik a második világháborúról, mit tudnak a nyilasterrorról?

Nem sokat, de ezt a dokumentumfilmet is azért készítettük, hogy a téma a fiatalabbakhoz is eljusson. Én is csak Zoltán Gábor Orgiáját olvasva szembesültem azzal, hogy milyen kevéssé ismerem a nyilas korszakot. Mindig azt mondjuk, hogy úristen, mennyi film készült már a holokausztról, aztán ha jobban belegondol az ember, és mondani kellene egy jó filmet a magyar holokausztról vagy a nyilas korszakról, akkor gondban lennénk a felsorolással. Miközben Recskről vagy a Don-kanyarról készültek színvonalas filmek.

Zoltán Gábor írja egy helyütt, hogy „akik újraélesztették a turulokat és az árpádsávos zászlókat, akármit hangoztassanak is, nem mást akarnak, mint félelmet kelteni másokban”. A filmben megszólaltatod a radikális nemzeti oldalt is. Ők hogyan vélekednek a nyilasterrorról, arról, hogy magyar emberek belelőtték honfitársaikat a Dunába?

Kétféle vélekedés van. Egyfelől a tagadás, hogy ez így, ebben a formában nem történt meg, és alapvetően hazugság, rágalomhadjárat a magyar nemzet ellen. Másfelől pedig az, hogy miért mindig erről beszélünk, miért nem Trianonról, a Don-kanyarról vagy 1956-ról. Olyan véleménnyel azért ritkán találkozom, hogy az áldozatok megérdemelték a sorsukat, bár most eszembe jut az egykori jobbikos parlamenti képviselő, aki kamukausztnak nevezte a holokausztot, és beleköpött az áldozatok emlékére felállított Duna-parti cipők egyikébe.

Ahhoz, hogy a nyilasterror megtörténhessen, elő kellett készíteni a terepet, szisztematikus munkával le kellett rombolni egy társadalom civilizációs vagy kulturális védőfalait. Pelle Jánosnak van egy könyve, A gyűlölet vetése, amelyben arról ír, hogy az 1930-as években a magyar sajtó egy részének, az uszító kórusnak milyen hangsúlyos szerepe volt az ellenségkép gyártásában és az antiszemitizmus fölerősödésében. Mára ismét fölerősödtek a kirekesztő reflexek, a magyar társadalom pedig végzetesen polarizálódott – ebben szerinted mekkora felelőssége van a sajtónak?

A jelenlegi politikai hatalom létrehozott egy nagy, központilag irányított sajtóbirodalmat, amely nem valódi sajtóként működik, hanem politikai célokat szolgál, megrendeléseket teljesít. Ellenségeket gyártanak, és jól bemért célpontokra tüzelnek. Ilyen ellenségek lehetnek a tanárok, a kutatók, az ellenzéki politikusok, de még a diákok is, újabban ugyanis azt látjuk, hogy nem Brüsszel vagy a migránsok jelentik a célpontot, hanem a SZFE diákjai. Ezt a „belső ellenséget” a pártsajtó ugyanúgy össztűz alá veszi, mint 1944-ben, nagyon hasonló toposzokat használva. Most éppen a SZFE-s diákokat bélyegzik meg, a kormánysajtóban Szamuely-katonáknak, vörös posztmarxista forradalmároknak, nihilista liberálisoknak nevezik őket.

Ady Endre „levéltetű volt a magyar kultúra fáján”, Bartók Bélát hazaárulónak nevezték, Móricz Zsigmondot felszólították, hogy költözzön el Magyarországról, Márai Sándornak pedig a katolikus egyházból való kiközösítését követelték a nyilasok. Ma is készülnek listák a „Soros zsoldjában álló tudósokról”, ma is egyre militánsabb a hangnem, a kormánysajtó pedig felsorolja azokat a művészeket, akiket nem lenne szabad beengedni állami intézményekbe. A kirekesztő modell hasonló, mint a harmincas években volt. Látsz biztosítékot arra, hogy az események kifutása nem lesz hasonló?

Az alapmotívumok visszaköszönnek, de a kifutás más lesz. Azt mondják, a történelem ismétli önmagát, de szerintem ez nem igaz. Mindig új szörnyűség jön, olyasmi, amire nem számítunk. Az biztos, ha a társadalom egyre nagyobb rétegeit folyamatosan megbélyegezzük, a perifériára taszítjuk, megfosztjuk őket az intézményeiktől, elvesszük tőlük mindazt, ami fontos nekik, a színházaikat, az újságjaikat, az iskoláikat, az nem vezet jóra. Ez tuti. Nem tudom, mi jön, de hogy nem lesz jó vége, abban biztos vagyok.