dal

kormozott üvegen: átnézve az éjszakán
a láda keményfaalján és a szó falán
a töltények rakatán
a nyusztok és prémrókák hasán
ott áll pucéron

nincs hezitáló talán
ő: a lány vagy a nem-lány

az est és az esti tűzvész
lángházat épít és házat bont le
rosszindulatú bűvész
akit hűt a hőség és a hála

én: a lobogó tekintetű sanda
s őrült gyújtogató és félszeg vicomte

dobrokol a négy őselem
előlép részesedésért
a föld a víz a levegő a tűz
könyörtelenül

megérkezik a jövő
lovon mint az úrnő a lovardába
kezében hajlékony lovaglópálca
száján a mosoly martaléka
arcán a mosoly maradéka
szájszögén csorog a békanyál
zöldselyem sálat tekert a nyakára

a szeme a zöldszemű foszfor
a szaga az átható ámbra
izzik ahogyan a foszfor szokása
táncol ahogy az illékony ámbra

és azt mondja: elég

*

ó az emléktartó és formahű hamu
ó a füstlények
amelyek képekként a szemben elvegyülnek
ó a világos mondatok
ti akik visszaköszöntök
mint a kancelláriák és a rendőrőrsök
és a budoárok
a múlt amely olykor szavakká hevül
és olykor kihűl

szemtanu nyusztok, nyestek hőség és hűség
tölgyfát bekúszó foszforok
pisztoly torkában fortyogó ólomgolyó
meg nem menekül