Az elit és a középszer egymás szinonimájává válik

Lassan ismét divatja lesz nálunk a katonatörténeteknek, ezen felbuzdulva a Magyarország Kedvenc Műsora (innentől MKM) engem Józan Péter főhadnagyra emlékeztet, aki annak idején rengeteg fogadást megnyert, hogy akármennyit is iszik, j(J)ózan marad. Az MKM anyanyelve az abszurd: különféle média-jelenségeken ironizál, legyen az a keresetlenségét a teljes érdektelenségből nyerő autósinterjú (Kidoblak valahol), a földalatti járatokban a nem mondjuk ki, úgyis mindenki tudja, kinek az ódryvatú embereit újra meg újra leleplező közszolgálati csatorna élő adása (Legélőbb), vagy  a tőrőlmetszett magyar színházat a hanyatló Nyugat elé de genere példaként állító, másfélnyelvű program (Mrs Dairy Program). 

A témához illő komolytalan komolysággal beszélgettünk Rainer-Micsinyei Nórával, az egyik ötletgazdával, szövegíróval és színésszel, illetve Lengyel Tamás színésszel a komolyság esetleges hátulütőiről, a humor jótékony hatásáról, határáráról és határtalanságáról, arról, hogy mit szeretnének elérni az MKM-mel, és jelen állás szerint hogyan nőhet fel egy progresszív független színházi generáció pincékben és egyéb eldugott helyeken. Kiderül a beszélgetésből az is, hogyan metszi egymást egy megátalkodottan független és egy virtigli kőszínházi színész pályája, és mennyire lepte meg őket a közös dumaszínházas szilveszteri paródiájuk fogadtatása különféle fenyegetésekkel, hazaáruló buzi köcsögözéssel és lógós csöcsű tehenezéssel.

Hogyan látjátok az eddigi pályátokat az elképzeléseitekhez képest, amelyekkel egyetem után nekivágtatok?

Rainer-Micsinyei Nóra: 2013-ban végeztem Kaposváron, éppen abban az évben, amikor Vidnyánszky Attila odakerült. (Rövid időn belül el is távolítottak szinte mindenkit a tanáraink közül: Mohácsi Jánost, Csáki Juditot, Kocsis Pált.) Korábban kizárólag független színházi előadásokat néztem, és a Krétakör miatt akartam színész lenni. Miután végeztem, Bodó Viktor társulatához, a Szputnyikhoz kerültem, ami két éven belül, leginkább anyagi okok miatt, megszűnt. Hasonló okok miatt mostanra gyakorlatilag eltűnt, illetve nem tud olyan sokszínű és izgalmas lenni az a fajta független szféra, mint ami miatt annak idején színész akartam lenni. Másrészt viszont csomó olyan dolog történt az életemben, amire soha nem gondoltam volna, de nagyon jó, hogy így alakult: foglalkozom forgatókönyvírással, és ha nincs a Covid, kijött volna Grosan Cristina rendezővel közösen írt, a Laokoon Filmgroup gyártásában készült nagyjátékfilmünk. (A legjobb dolgokon bőgni kell – a szerk.)

Lengyel Tamás: Én viszont kőszínházi színész … voltam, és ebből a bennfentes irányból csúszom az outsiderség felé. A tanáraim Budapest legerősebb kőszínházaihoz köthetőek, közülük Hegedűs D. Géza, Marton László és Bálint András voltak a leginkább meghatározóak számomra. Akkor még naivan azt gondoltam, hogy majd egy társulat megbecsült színészeként a színházban játszom és próbálok, mellette pedig filmeket, sorozatokat forgatok. Ehhez jött még, hogy az első tíz-tizenkét évem a pályán az elfogadtatás jegyében telt. Mivel komoly önértékelési problémából indítottam, eleinte minden energiámat arra kellett fordítanom, hogy a profi színészek között a felszínen maradjak. Márpedig amikor az ember ilyesmivel küzd, fel sem merül benne, hogy más dolgok is érdekelhetnék. Aztán egyszer csak sikerült találkozni magammal, vagy legalábbis elindult egy folyamat, és már képes vagyok a színpadi színészeten túl is látni. Már nem érzem úgy, hogy csupán egy társulathoz való tartozás tehet legitimmé: vállalkozóként, független gondolkodóként, alkotóként is lehetek az. Ez az én fejlődéstörténetem jelen pillanatig.

Eredendően független alkatként, Nóra, el tudnál képzelni olyan kőszínházi ajánlatot, amire igent mondanál?

Rainer-Micsinyei Nóra: Ez sok minden függvénye. Nehezen viselem a külső kötöttségeket, jobban érzem magam, ha én választhatom meg a kötelességeimet. Viszont a járványhelyzet miatt nem állíthatom, hogy jelenleg iszonyatosan jó dolog szabadúszónak lenni. Most semmi sem érvényes a függetlenség pozitívumaiból: hogy a magad ura vagy, megállod a helyedet, és ugyanúgy meg tudsz élni, mintha kőszínházi társulat tagja lennél – hiszen most mindenki otthon van, és a szabadúszóknak semmiféle segítsége nincsen. Ebben a helyzetben mindenki túlélni próbál, és a függetleneknek, támogatás híján, nem jók az esélyei.

Bevallom, az én kedvencem az MKM-ből az, amikor belenevettek vagy belemosolyogtok egy-egy élő jelenetbe. Mennyire őszinte a mosolyotok a mostani helyzetben, járványon innen és azon túl?

Lengyel Tamás: Mentálisan bele lehet rokkanni, ha valaki azt nézi, mi történt az elmúlt években, és mennyire változott meg az élet nehézségi szintje, különösképpen a legutóbbi esztendőben. Én azért veszek részt az MKM-ben, mert szeretnék ebből az egészből valahogy kitekinteni: nem csak a nehézségét érezni, hanem az abszurditását is látni. Szeretném, ha ez a nézőpont tudatosulna bennem és felszabadítana, és hogy ugyanez megtörténjen a nézőinkkel is. Egyszerűbben fogalmazva: ezzel próbálok kilépni a sok szarságból, ami történik.

Rainer-Micsinyei Nóra: Én is úgy érzem, hogy olyannyira borzalmas, ami körülvesz minket, hogy azt már nem lehet másként feldolgozni, mint eltávolítva, viccet csinálva belőle. A lelki alkatom amúgy is közel áll a műsor humorához: ugyanazzal a fajta iróniával tudom a saját nyomoraimat is látni, ahogyan azt is, ami a politikában történik társadalmi szinten.

A színházi szakma megosztottsága a külső szem számára legutóbb az SzFE körüli események gyökeresen eltérő megítélésében vált szembeötlővé. Rengetegen álltak ki az egyetemfoglaló diákok mellett, de olyanok is voltak szép számmal, akik – szintén nyilvánosan – kifejezetten üdvözölték az egyetem alapítványba történő kiszervezését. Belülről nézve mennyire látszik ez a fajta politikai megosztottság?

Lengyel Tamás: Lehet, hogy korlátos a közeg, amiben mozgok, de én nem találkoztam olyan szakmabelivel, aki ne adott volna igazat a blokádot állító diákoknak, és aki ne tartotta volna kiábrándítónak az SzFE einstandszerű átalakítását. Kivéve azokat, akiknek hivatalból kötelességük egyetérteni vele. Persze civilektől hallottam olyat, hogy mit ugat egy diák, tanuljon, és majd a nagyurak eldöntik, hol és mit. 

Rainer-Micsinyei Nóra: Én se találkoztam a szakmai közegemben olyannal, aki ne támogatta volna a szíművészetis diákokat. Az SzFE doktori iskolájába járok, és nyilván közel sem olyan mértékben, mint az alapképzésre járó hallgatók, de amennyire tudtam, próbáltam részese lenni a blokádnak, és ott sem ért olyan, hogy odajöttek volna civilek köpködni vagy elküldtek volna dolgozni a bányába. Ellenben nagyon felemelő és megható volt a folyamatosan érkező civil és szakmai támogatás.

Az SzFE erőszakos „modellváltása” és a vidéki színházaknak a szakmaiságra leginkább fittyet sem hányó igazgatói kinevezései[i] után hogyan látjátok a színház jövőjét?

Lengyel Tamás: Egy szomorú világ lesz, amikor már egyáltalán nem szakmai alapon dőlnek el a dolgok, hanem majd a tanári és az igazgatói kinevezések, az alkotók és a szerepekre felkért színészek személye is azon múlik, hogy ki elvtárs és ki nem. Gyaníthatóan sokat halljuk majd, hogy „nekem gyerekeim vannak”, „erre a filmre készültem egész életemben”, vagy „eddig mindig kiálltam, most csinálja más”, a magamentő érvek mentén észrevétlen betagozódunk, és úgy teszünk majd, mintha minden rendben lenne. Mivel nem a feladatra legalkalmasabbak fogják elkészíteni a nemzeti fenntartású színházak produkcióit és a nagy nemzeti filmeket, ennek következtében sokkal rosszabb lesz a színházunk és a filmművészetünk is: az elit és a középszer egymás szinonimájává válik.

Viszont lesznek kémény-, pince-, csatorna- meg lyukszínházak, ahol kettő forint húszért mutatnak majd be tartalmilag nagyszabású, revelatív előadásokat színészettel is foglalkozó pincérek és futárok, aminek következtében fel fog nőni egy titkos és progresszív független színházi generáció.

A legeldugottabb helyeken is eleven és izgalmas független színházi szféra nem is hangzik olyan rémesen.

Rainer-Micsinyei Nóra: Az nem. De ha ezt kettő forint húszért kell csinálni, az egyszerűen méltatlan. Ez ugyanis munka, ami pénz híján hobbivá válik, vagy rámegy az ember idegrendszere, hogy felkutassa hozzá a forrásokat. Miközben a kormányunk nagy szavakkal a magyar kultúrát élteti, legfeljebb filléreket áldoz erre a szegmensre.

Lengyel Tamás (felém): Vicces lenne, ha most lekapnád a maszkodat, és Vidnyánszky vagy Orbán Viktor lenne alatta …

Rainer-Micsinyei Nóra (felém): … és megszólalnál: „Szóval így megy ez az interjúzás a libernyákoknál?! Igazából érted jöttem, Tamás – ugye, szólíthatlak Tamásnak? – a szilveszteri beszéd miatt!”

Tényleg, mennyire leptek meg titeket a szilveszteri videótokra érkezett reakciók?

Lengyel Tamás: Engem nagyon. Egy viccre, egy paródiára, egy humoreszkre reagálva nem lövik le az ember weblapját, vagy nem kérdezik meg tőle, hogy „nem félsz, Tomi, hogy felmegyünk a színpadra, és kapsz egy pofont?”. 

Rainer-Micsinyei Nóra: Mivel a Dumaszínház videójánál nem voltak megjelölve az alkotók[ii], Tomi viszont országosan ismert, azt hiszem, szinte az összes gyűlölködő komment neki jutott, sokszor talán az én részem is. Számomra nem volt traumatikus, de nekem nem is küldtek olyan üzeneteket, hogy például legyenek fogyatékosok a gyerekeim. Az, hogy több mint 900 ezren megnézték, azt is jelenti, hogy erre a fajta szatirikus műfajra, amit egyébként az MKM-ben is csinálunk, nagyon nagy a kereslet. Másrészt a kommentek hangneme egyben szomorú korkép arról, mennyire fel vannak hergelve az emberek, és kifejezetten félelmetes, hogy egy ilyen poén milyen iszonyatos indulatokat vált ki emberekből. 

Lengyel Tamás: Litkai Gergőtől kaptam egy podcastot, hogy a helyén tudjam kezelni a kommenteket. Eszerint kétféle szavazó van: aki racionalitás és aki identitás alapján szavaz. Amikor egy országban racionális szavazás van, a pártok középre sorolnak és igyekeznek kerülni a szélsőségeket, mintha a politikai gondolat áru lenne, amit megpróbálnak értékesíteni. Az identitásszavazásnál pedig egy közösséghez való tartozás a meghatározó, itt a pártok szélsőségesek lesznek, mert csak a szélsőségeknél érzed, hogy nem a másik oldalhoz tartozol. A szilveszteri kommenteknél is ez a helyzet, és így nem is annyira tragikus a dolog: minden egyes alpári negatív komment gyakorlatilag a másik oldaltól való elhatárolódás. A politika pedig éppen erre játszik rá, tele van tisztességtelen játszmákkal, csúsztatással és ferdítéssel: minden eszközzel igyekszik belerakni az embert valamilyen bugyorba, hogy bármiféle árnyaltság nélkül, kapásból ítélkezhessen fölötte.

Rainer-Micsinyei Nóra: A valláshoz tudnám hasonlítani az elköteleződést, amivel emberek viszonyulni tudnak bizonyos politikai erőkhöz vagy szereplőkhöz. Számukra minden kritika vagy gúny, ami az általa szeretett közszereplőket éri, egyfajta istenkáromlás, ami pedig szélsőséges indulatokat vált ki, ezeket aztán ki-ki intelligenciájához mérten kifejezésre is juttatja. Ez félelmetes. Racionálisan kellene nézni, és nem szabadna érzelmi alapon eldőlnie, mit gondolunk arról, hogy egy-egy politikai erő mit kínál, ehhez képest hogyan kormányoz, vagy ne adj Isten, hogyan kezeli és mire használja a vírus okozta válsághelyzetet. Ez utóbbit szerintem mindenki le is tudja mérni a saját élethelyzetén, nincs benne semmi titok vagy ármány.

Ha így van, márpedig valóban úgy tűnik, hogy ez a helyzet, akkor ti sem tesztek mást az MKM-mel, mint hogy egy hitvitában tesztek hitet, felvállalva, hogy az „egyik oldalnak” tetszeni fog, a „másik oldal” pedig gyűlölni fog érte titeket.

Rainer-Micsinyei Nóra: Ez nálunk nem oldal kérdése, nem csupán a kormányt akarjuk kritizálni. Bárkivel szívesen viccelünk, akiről úgy látjuk, hogy legalábbis abszurd, amit művel.

Ha már hit és istenkáromlás, felmerülhet a kérdés, hogy szerintetek van-e határa a humornak – és itt gondolok a Charlie Hebdo szerkesztőségének tragédiájára vagy a Mohamed-karikatúrákat órai elemzésbe vonó tanár lefejezésére Franciaországban, közelebbről pedig például arra a Népszavában megjelent karikatúrára, amely a hazai járványkezelésen és Müller Cecílián a keresztre feszített Jézus alakján keresztül gúnyolódik?

Lengyel Tamás: Szerintem nem viccelünk áldozatokkal: olyan emberekkel, akik nem tehetnek a kialakult helyzetükről. Egyébként semmi sem szent, csak a jó ízlés, az pedig viszonylagos. Az USA alkotmányának első kiegészítése például kifejezetten védi a paródiát. Az amerikaiak ugyanis úgy gondolják, hogy a kifigurázás kritikát fogalmaz meg és problémákat vet fel. Márpedig az Egyesült Államok szellemiségének egyik alapgondolata, hogy fontos kritizálni a kormányt és a közéleti személyiségeket, mert ezen keresztül lehet előidézni jó irányú változásokat. Ezért, ha sértő is egy vicc, a bíróság gyakran nem a kifigurázottak javára dönt, mert számukra sokkal fontosabb a gondolat szabadsága.

Rainer-Micsinyei Nóra: Nehéz kérdés. Szerintem mindennel lehet viccelni, és szokásom is, nálam is a jó ízlés a határ, ami pedig valóban relatív. A humor fontos tulajdonsága, hogy tabukat dönt le, tilosban jár, de ezt nem feltétlenül kell sértő módon tenni, befogadói részről viszont sok múlik azon, hogy mennyi öniróniával rendelkezik az illető. Úgy próbálok élni, hogy saját magamon is tudjak nevetni, a legkomolyabb ügyekkel kapcsolatban is, mert nagyon felszabadító tud lenni, és megvéd attól, hogy végtelen jelentőséget tulajdonítsak magamnak, mert abból még nem sok jó született. Szóval magammal sem vagyok kíméletesebb.

Hogyan indultatok el az MKM-mel?

Rainer-Micsinyei Nóra: A tavaszi karantén alatt egy meg nem valósult felkéréstől megihletődve Janklovics Péterrel és Horváth János Antallal rájöttünk, hogy szívesen csinálnánk egy Late Night Show jellegű cuccot, amilyen a Saturday Night Live. Jancsival már korábban is tervezgettük ezt, úgyhogy elkezdtünk ötletelni. Ebbe csatlakozott be Áron (Molnár Áron – a szerk.) és … Tamás is … Tényleg, te hogyan kerültél bele?

Lengyel Tamás: A szomszéd asztalnál ültem a Jurányiban, és hallottam, amikor erről beszélgettetek Janival és Áronnal, mire odafordultam, hogy „a Balkezesek Világnapja[iii] után ebből, baszki, kihagynátok?!”. A balkéz amúgy egy hároméves comedy centrálos történet, és kicsit már homályos az eredete, a lényeg az, hogy most kirúgjuk Áront és Jánost is, és ketten fogjuk tovább csinálni.

Rainer-Micsinyei Nóra: Igen, Péter maradhat, hogy legyen kit kirúgni jövő héten is. Amúgy eleinte hosszabb műsort képzeltünk el öt-öt jelenettel, aztán rájöttünk, hogy a FB-on jobban mennek a rövidebb tartalmak, úgyhogy külön töltöttük fel a jeleneteket. Az első öt videót egy iPhone-nal csináltuk meg, később, látva az első részt, becsatlakozott szponzorként a Compact TV, akik finanszírozzák a gyártást, és stábot is kaptunk tőlük, amit ezúton is köszönünk[iv].

Első ránézésre amatőrnek hatnak a jelenetek…

Rainer-Micsinyei Nóra: Jaj, várjál, most nem hallak, mindegy, nekem mennem kell, sziasztok!

Lengyel Tamás: Szeva! Helló, nekem is dolgom van!

…ami persze a médiakritika része. De valójában mennyi munka van mindebben?

Rainer-Micsinyei Nóra: Ezt most gyakorlatilag ingyen csináljuk, mert nagyon szeretjük, de itt meg is ragadom az alkalmat, hogy elmondjam: ha valaki azt szeretné, hogy ebbe több időt és energiát tudjunk beletenni, nagyon-nagyon szívesen vesszük a támogatásokat. Ami pedig a munkát illeti, Jancsival (Horváth János Antal – a szerk.), aki a rendezői feladatokat is viszi, körülbelül két héttel a forgatás előtt írjuk meg a részeket, van egy olvasópróba, és egy hónapban két nap szokott lenni a forgatás. Emellett egy pici törődést majdnem minden nap igényel a dolog, a készülő részek utómunkájának egyengetése, a posztok írása, a kommentekre való reagálás, a milliárdos támogatók felkutatása… ezek a feladatok le vannak osztva a csapatban.

Lengyel Tamás: A munka nagy részét Nóri és János végzi el, mi pedig alkalmazott művészként könnyesre röhögjük magunkat ezeken a forgatási napokon. Olyan is volt, hogy emiatt nem is tudtuk felvenni egy jelent végét: már túl voltunk tíz próbálkozáson, és kifutottunk az időből is. Ha persze sikerül eljutni oda, hogy az MKM egy nagy volumenű, akár színházi műsorként is működő szatirikus-abszurd show legyen aktuálpolitikai elemekkel, abban a színészek részéről is sokkal több munka lesz.

Ez tehát a vágyott cél?

Lengyel Tamás: Igen, és ez nem változott a kezdeti ötletelés óta: önmagunk és mások szórakoztatására egy Saturday Night Live-hoz hasonló dolgot szeretnénk összehozni, amit ötszázan megnéznek a helyszínen, és készül belőle egy tévéfelvétel is, ami aztán megjelenik valamelyik médiumban. Azért is mondjuk el minden alkalommal, bármennyire is viccesnek hangzik, hogy jöhet arany, gyémánt, mert valóban jól jönne a támogatás, hiszen jelen pillanatban az a helyzet, hogy két ember erre áldoz rengeteg energiát ahelyett, hogy olyan dolgot csináljon, ami a megélhetését fedezné. Miközben ez most egy nagyon-nagyon low low low budget cucc, a cél, hogy egy idő után olyan közönsége legyen ennek a brandnek, ami el tudja tartani a műsor alkotóit, illetve hozzá tud járulni, hogy az MKM az eredeti elgondolásunk színvonalán valósuljon meg.

Köszönöm a beszélgetést, küldöm majd a szöveget megjelenés előtt.

Rainer-Micsinyei Nóra: Az elejét biztosan át fogom írni. Úgy éreztem, hogy nagyon negatív voltam.

Lengyel Tamás: Nem voltál negatív. Csak baromságokat mondtál.

Rainer-Micsinyei Nóra: Ja, akkor azt éreztem. Mindegy, akkor nem írom át.

---

[i] Miután a legutóbbi önkormányzati választásokon több, színházzal rendelkező, korábban kormánypárti városvezetést váltott le ellenzéki testület, a kormány első körben egy törvénymódosítással elvette a testületek eddigi kizárólagos jogát a színházigazgatók kinevezésére, és a mindeddig csupán javaslattételi joggal rendelkező, innen kezdve jogszabályban foglalt módon kormánypárti többségű szakmai bizottságokra ruházta azt. Illetve vitás esetben az önkormányzat számára egy lehetőség maradt: az emberi erőforrások miniszterével való egyedi megállapodás. Mindaddig, amíg nem történt meg, hogy ellenzéki többségű városvezetés írt volna ki igazgatói pályázatot, Vidnyánszky Attila többször is hangoztatta, mennyire alaptalan és paranoiás a feltételezés, hogy a törvényt arra használnák fel, hogy nyomást tudjanak gyakorolni az ellenzéki városvezetésekre.
Majd az első (három) adandó alkalommal kiderült, hogy jogos volt a feltételezés: mind a szombathelyi Weöres Sándor Színházat, mind a Pécsi Nemzeti Színház, illetve az egri Gárdonyi Géza Színházat fenntartó önkormányzat kénytelen volt lenyelni a békát, hogy nem az általuk legjobbnak tartott, és nem is a szakmailag legerősebb pályázat lett a győztes. Ha nem ezt tették volna, a kormány megvonhatta volna az érintett színházakra eső állami támogatásokat, miként ezt a lehetőséget erőteljes potenciállal be is lengették Egerben, ahol a városvezetés a végsőkig elment, hogy megpróbálja elkerülni Blaskó Balázs igazgatói pozícióban maradását.

[ii] A szöveg szerzői Litkai Gergely és Kovács András Bálint.

[iii] 2017-ben a Comedy Centrálra együtt készítették el egy anyagot a balkezesek képzeletbeli világnapjáról, amelynek az alapgondolata szerint semmi szükség nincs a bal kézre, mivel ott van a jobb, amivel mindent jobban meg lehet csinálni.

[iv] Ők biztosítanak két operatőrt, két kamerát optikákkal, lámpákat, stúdióhasználatot, vágót, az étkeztetést a két forgatási napon, illetve hozzájárulnak a Covid-tesztek költségéhez, valamint a zeneszerző és az esetleges jelmezek kifizetéséhez.