A férfi, aki úgy döntött, emlékezni fog

Leon Buchholz, egykori pálinkafőző élete nagy részét menekültként élte le különböző európai országokban. Unokája, Philippe Sands úgy ismerte meg őt, mint egy mogorva idős embert, akinek az otthona „soha nem tűnt örömteli helynek” (37.). Soha nem nevetett, és nem lehetett tudni, miből él. Buchholz Párizsban töltötte élete utolsó évtizedeit, és látszólag beilleszkedett az ottani környezetbe, ám igazából titkok lengték körül. „Franciául beszéltünk, de ha magántermészetű dolgokról esett szó, a nagyszüleim visszatértek a németre, az elhallgatás és a múlt nyelvére” (37.) – írja Sands. Unokája annyit tudott az öregről, hogy egy Lemberg nevű városban született, és fiatalon Bécsbe költözött. Nem beszélt viszont neki ifjúkori éveiről, azt hajtogatta, „bonyolult, már elmúlt, nem fontos” (37.). Leon Buchholz nem akart emlékezni. Halála után unokája, aki ekkor már elismert nemzetközi jogász, édesanyjától kétbőröndnyi emléktárgyat, dokumentumot, fényképet kap nagyapja hagyatékából. Ezek a tárgyak és egy ukrajnai utazás indítják el az emlékezést, és alapozzák meg a Kelet–nyugati utca című könyv történetét.

Itt szögezzük le: nagyszerű olvasmányról van szó, amelynek a magyar megjelenése kiváló hír, és köszönet illeti érte a Park kiadót és a könyvet fordító Farkas Krisztinát.

A mai Ukrajna területén fekvő titokzatos város, Lviv/Lemberg/Lvov/Lwów a könyv másik főszereplője. Egy város, amely ugyanúgy amnéziás, mint amilyenné egykori szülöttei váltak – már akik életben maradtak közülük. Philippe Sands 2010-ben érkezik először a városba, hogy ott egy különös nyomozás vegye kezdetét. Milyennek látja a helyet? „Még egy évszázaddal a fénykorát követően is csodálatos, bár sötét és titkos múlttal rendelkező város, amelynek lakói mások által teremtett tereket foglalnak el.” (540.) A városnak már a megnevezése sem egyszerű: amíg az Osztrák–Magyar Monarchia keleti csücskének nagyvárosa volt, Lembergként ismerték. Igazi multikulturális nagyváros volt, főként lengyel, zsidó és ukrán lakossággal. Az első világháború után Lwów néven lengyel város lett, a második világháború kitörése után pedig a szovjetek foglalták el, és Lvovra változott a hivatalos neve. Az 1941. júliusi náci benyomulás után ismét Lemberggé keresztelték át, ami 1944 nyaráig tartott: ekkortól a Lviv nevet viseli a város, amely ma Ukrajna része, és gyakorlatilag homogén ukrán területté vált. Sands a kötetben mindig azon a néven nevezi a helyet, ahogy az épp aktuális történelmi időszakban hívták, ezzel is hangsúlyozva a talajvesztések hullámokban visszatérő megbízható állandóságát.

Nemcsak Leon Buchholz, a szerző nagyapja indult az egykori Lembergből, hanem az a két másik férfi is, akiknek Sands szintén a nyomába ered. Annak a két jogtudósnak, akik alapvető hatással voltak a nemzetközi jog 20. századi fejlődésére, ifjúsága meghatározó színhelye volt a város. Hersch Lauterpacht egy Żółkiew nevű közeli városban született, amely ma Zsovkva néven szintén Ukrajna része. Lauterpacht még fiatalon az akkori Lembergbe költözött, és itt kezdte joghallgatói tanulmányait. Az első világháború legvégén egészen közelről látta, ahogy a várost új gazdái kézről kézre adják, ami nem járt véráldozatok nélkül. Ez a tapasztalat egész életére meghatározó maradt: a fellángoló lengyel és ukrán nacionalizmus közé ékelődött zsidóság elleni atrocitások arra ösztönzik a fiatal jogászt, hogy az egyén védelmének jogi eszközeit kutassa. A háború után született lengyel kisebbségvédelmi szerződés sem hozott valódi garanciát semmire: a lengyel kormányt sértette, hogy a nagyhatalmak beleszólnak a belügyeibe, és a lwówi lengyelek sem ismerték el a zsidók kisebbségi jogait. „Ha nem asszimilálódnak, nehézségekkel kell szembenézniük” – idéz Sands egy helyi iskolaigazgatót a zsidók iskolái kapcsán. Lauterpacht hamarosan Bécsbe költözik, amelyet ekkoriban Galíciából érkezett zsidók tízezrei árasztottak el, s a városban hamarosan fellángol az antiszemitizmus. A fiatal jogász innen Londonba távozik, ahol egészen gyorsan felível a karrierje, ám családja az egykori Lembergben marad. Lauterpacht eléri ugyan, hogy később, a nürnbergi per során elismerjék törekvéseit, és elfogadják az emberiesség¹ elleni bűncselekmény fogalmát mint az egyén hatalommal szembeni védelmének új eszközét, mindezt azonban érzelemmentesen fogadja – ez „nem sok vigaszt jelentett személyes életével kapcsolatban” (182.).

Hasonló, bár talán még zaklatottabb életutat jár be Rafael Lemkin, aki az egykori Wołkowysk, a mai Fehéroroszország területén fekvő Vavkaviszk városából került a lembergi egyetemre. Lemkin, aki később Amerikában bontakoztatta ki karrierjét, Lauterpacht szakmai riválisává válik. Az ő elmélete szerint a jognak nem az egyént, hanem a csoportot kell különleges védelem alá vonnia, hiszen a nácik legbrutálisabb bűncselekményei a csoportok ellen irányulnak, és a csoportidentitáson alapulnak. Lemkin kidolgozza a népirtás, a genocídium fogalmát, és mindent megtesz, hogy érvelését a nürnbergi per során is elfogadják. Igyekezete sokáig hiábavaló, két fontos ok miatt is ellenállásba ütközik. Elmélete ellenzőinek egyik csoportja attól tart, hogy a népirtás fogalmának bevezetése felerősíti a csoportok közötti konfliktusokat, és a népirtással vádolt fél is erőszak célpontjává válhat (ami a háború után be is következett). Az ellenzők másik csoportját pedig a saját rossz lelkiismeretük motiválta: egyes nyugati államok attól tartottak, a népirtás vádját velük szemben is alkalmazni találják majd, például a gyarmatokon elkövetett bűntettek, az indiánok kiirtása vagy az amerikai feketékkel szembeni bánásmód miatt. Lemkin végül mégis sikerrel jár, és a népirtás fogalma jelentős „karriert” fut be. Maga Sands tartózkodik végső következtetéseket levonni, vajon Lauterpachtnak vagy Lemkinnek volt-e igaza. Inkább csak szimpátiák szintjén köteleződik el – Lauterpachtot sokkal kellemesebb, megbízhatóbb szak- és magánemberként jellemzi, mint Lemkint.

Egy negyedik férfi is fontos szerephez jut a könyvben. Hans Frank német jogász, a náci Lengyel Főkormányzóság egykori vezetője, aki a krakkói palotában igazi királyként uralkodott a leigázott lengyelek, zsidók, ukránok fölött. Frank jogászként az abszolút kollektivizmust képviselte, az egyént minden jogától megfosztotta volna, és teljesen alárendelte volna a köznek. Amikor hatalmat kapott, elsősorban saját kultuszának építgetésével volt elfoglalva, és ennek érdekében söpört el az útjából mindenkit, legfőképp a felügyelete alá tartozó zsidókat. A könyv legmeghökkentőbb részei közé tartoznak a szerzőnek Frank fiával, Niklasszal készített interjúi. Niklas Frank szembenézett apja örökségével, és egy könyvben is feldolgozta apja történetét, kegyetlenségét, elvetemültségét. Sands bejárja vele a rémtettek helyszíneit, és a nürnbergi törvényszékre is ellátogatnak együtt.

Niklas Frank ellentéte egy másik náci tisztviselő fia. Otto von Wächternek, Galícia kormányzójának a fiát Sands egy 17. századi, rideg osztrák kastélyban keresi fel. Horst von Wächter szintén egészen nyíltan beszél apjáról, ám nem a szégyen vagy a megvetés, hanem a szimpátia hangján; könyvtárában a szerző Himmler által dedikált kötetet és Hitlert ábrázoló családi fotót is felfedez vagy épp egy Mein Kampf-példányt, amelyet von Wächter édesanyja adott apjának ajándékba, amikor az udvarolt neki.

Hans Frank történetét a nürnbergi per ítéletének végrehajtásáig kísérhetjük nyomon – Frank a per során először megbánást tanúsít, ám a végén nem vállalja a felelősséget egyetlen bűntettért sem, így nem kerüli el a kötelet.

Miközben Sands ezeket az életutakat vázolja, vissza-visszatér saját családja sorsához, ahhoz a titokzatos történethez, amelyet nagyapja egész élete folyamán elhallgatott előle. Leon Buchholz Lembergből – Lauterpachthoz hasonlóan – Bécsbe kerül, ám az anschluss után az osztrák fővárost is kénytelen elhagyni. Innen Párizsba menekül, de a család helyzete ezzel még nem oldódik meg, lánya és felesége ugyanis csak évekkel később követik Leont. Sands elképesztő nyomozómunkával tárja fel az elhallgatott évek történéseit, családja titokzatos magánéleti motivációi után kutatva, és közben további rendkívüli felfedezéseket tesz. Feltárja például annak a brit misszionáriusnak a kilétét, aki a határok lezárása előtti utolsó pillanatban kimentette édesanyját a nácik által megszállt Bécsből, és akinek így saját életét is köszönheti. Izraelben felkeresi Leon unokahúgát, aki nyíltan szembesíti őt önként választott hallgatásának tényével. „Csak arról van szó, hogy nagyon régen úgy döntöttem, erre az időszakra nem kívánok emlékezni. Nem felejtettem el. Csak úgy döntöttem, hogy nem emlékszem.” (457.)

Sands nyomozása ahhoz a kelet–nyugati irányban elnyúló żółkiewi utcához vezet, ahonnan Leon Buchholz egykor elindult, és ahonnan az emberiesség elleni bűntény fogalmát megalkotó Lauterpacht családja is származott. Ezen az utcán is túl pedig egy elhagyatott erdei tisztáshoz jut el, ahol egyetlen fehér kő jelöli a helyét annak az 1943. március 25-én elkövetett tömeggyilkosságnak, amelynek során a kisváros háromezer-ötszáz zsidó lakóját lemészárolták. Azt a követ sem a város vagy az állam helyezte el ott, hanem magánemberek, írja Sands. „A földben fekvő csontok összekeveredtek, Leon Leibus bácsikája és Lauterpacht David nagybátyja egymás mellett feküdt ezen a helyen, mert történetesen rossz csoportba születtek.” (544.)

Philippe Sands nemcsak a nemzetközi jog egy fontos fejezetét elemzi szakmai alapossággal; nemcsak annak jár utána, mi vezetett a modern kor első emberi jogi egyezményének, a népirtás bűntettének megelőzéséről és megbüntetéséről szóló egyezménynek a megszületéséhez, az Emberi Jogok Európai Egyezményének megalkotásához, majd a Nemzetközi Büntetőbíróság felállításához. Nemcsak az egyén és a csoportidentitás védelmének elméleti érveit ütközteti, ezzel egy máig rendezetlen vita kihívásait taglalva. Talán még sokkal fontosabb az a személyes munka, amellyel a fél világot átszelő, egyetemeken, levéltárakban, saját múltjukat makacsul tagadó városokban végzett kutatásai során szembenézett, és amellyel hangot adott azoknak az emlékeknek, amelyeket a túlélők korábbi nemzedékei emlékezetük mélyére temettek. Ahhoz, hogy ezt megtehesse, le kellett bontania mindazt a hordalékot, amely az elmúlt évtizedekben rárakódott az emlékekre. A könyv olvasása közben szinte érezzük a fizikai kínokat, amelyek mindezzel jártak, egészen a végső, megrázó felismerésekig. A Kelet–nyugati utca megrendítő módon mutatja be a felejtés és az emlékezés közötti gyötrő feszültséget és azt az ezzel járó ontológiai nyughatatlanságot, amely minden bizonnyal Sandsot is elkísérte kutatásaiban, és amely ugyanannyira elévülhetetlen, akár a háborús bűnök.

Philippe Sands: Kelet–nyugati utca. Farkas Krisztina fordítása. Park Könyvkiadó, Budapest, 2020

Jegyzet

1 Magyarul talán némileg idegenül hat az utóbbi időben az angol crimes against humanity megfelelőjeként meghonosodott „emberiesség elleni bűntett” kifejezés – melléknévként ugyanis kevéssé használatos az „emberies” forma; talán az „emberségesség” lenne a pontosabb, bár ez is szokatlan hangzású, és általában az „emberséges bánásmód” szókapcsolatban jelenik meg, miközben az „emberiesség elleni bűncselekmények” tartalma tágabb, az emberi mivolt elleni cselekményekre utal. Korábban az „emberiség elleni bűntett” fogalma volt használatos a jogi szaknyelvben, amely – ahogy a kiadó jegyzete is megállapítja – kétségkívül pontatlan fordítás eredménye, az „emberiség” ugyanis ma már csak a „minden ember összessége” értelemben használatos.