Az életritmusra találás regényéről

Halász Rita a Jelenkornál tavaly megjelent első kisregényét, a Mély levegőt nem elsősorban súlyos hívószavai, úgymint egy házasság megromlása, a fizikai bántalmazással való szembenézés és a válás rövid története teszi kiemelkedő olvasmányélménnyé, noha önmagában a témaválasztás is nagy érdemnek számít egy olyan országban, amelynek kormánya és parlamentje a mai napig nem ratifikálta az Isztambuli egyezményt, még pontosabban 2020 májusában megszavazták a jogilag kötelező erejű eszközt elutasító határozatot. A regény mégis attól lehet figyelemre méltó teljesítmény, mert a perspektíva és a beszédmód, ahogyan a szerző a probléma szereplők felőli megértéséhez, a valóban érdemi diskurzushoz nemtől és politikai meggyőződéstől függetlenül közelít, egy számomra lehetséges alternatívát vázol fel. Én-elbeszélője egy harmincas éveiben járó, művészetek iránt fogékony értelmiségi nő, egy kétgyermekes szülő, aki az anyai szerepmintáknak kiszolgáltatott, önmagát és múltját, az élete döntéseit meghatározó előzményeket és következményeket összefüggéseiben látni akaró, olykor kíméletlenül őszinte, olykor gyermekien naiv, de mindvégig elfogulatlan főszereplő nézőpontját képviseli.

Nyilvánvaló, hogy egy traumatikus esemény és az azt közvetlenül követő időszak fikciós térben ábrázolása, regényformába öntése alapvető kihívás, melynek textuális megvalósulása egy szerzői döntés eredménye, és olvasói szemmel hangsúlyos szerepe van annak, hogy mennyire következetes a hang, amely létrejön. A Mély levegő narrátorát azért lehet kvázi Én-elbeszélőként megnevezni, mivel valójában a szöveg grammatikai szervező elve a szivacs módjára működik: a korpusz bekezdésről bekezdésre magába szívja az elbeszélői mellett az összes többi szereplői szólamot is, melynek logikai-disztribúciós elrendezője fő karakterünk és narrátorunk, Vera, aki egyúttal (belső) fokalizátorként is működik. A nagyobb szintaktikai egységeket tagoló kettőspontról és pontosvesszőről, illetve a párbeszédeket bevezető gondolatjelről egyaránt lemond a szerző az írásjelek használatát indokló esetekben is. Az egymást szorosan követő, sőt, olykor egymásba olvadó szólamok és gondolatmenetek, tudattartalmak a belső monológokkal keveredve többnyire szabad függő beszédként lépnek be a szövegtérbe, létrehozva egy sűrű szövésű, heterogén és polifón szövegmintázatot.

„Még mindig esik a hó, szólal meg a kicsi, mire a nagy kijavítja, nem esik, hanem hullik. Mintha Pétert hallanám, ugyanaz a kioktató hangsúly. Nem ellenkeztem soha, hogy lehet így mondani, szoktuk is, nyelvtanilag is helyes. Inkább használtam. Végül is tényleg szebb a hull, választékosabb, próbáltam magamat meggyőzni, közben modorosnak éreztem, nem jött a számra. Jó az esik is, töröm meg a csendet. De apa azt mondta, csúnya. Igazából nem csúnya, válaszolom. Csak más.” (8.)

Ennek a szövegszervező koncepciónak további fontos következménye, hogy a nagyjából egy év eseményeit felölelő cselekmény az olvasás dinamikájában leképezi a regény központi dilemmáját, mely Verának arra a törekvésére irányul, hogy felfedezze saját életében a megfelelő ritmust (ez a szándék a szövegben explicit módon többször is megfogalmazódik). Miközben az olvasás elsődleges szintjén adott időben és térben (a 2010-es évek végén Budapesten, majd rövid ideig Portugáliában) történnek az események, a belső beszéd és a főszereplő visszaemlékezései révén megképződik egy további szint, amely a modus vivendinek a kialakítását és az integritás megőrzésének a lehetőségét firtatja. A felnőttek lelki és testi értelemben egyaránt zűrzavarosnak tekinthető világában – pláne egy bántalmazó esemény tapasztalatának terhével – Verának mintha a legalapvetőbb dolgokat kellene újratanulnia, akár a tájékozódás legalapvetőbb szintjéig, ugyanakkor a jelenben létezést a múlt flashbackszerű felvillanásai nemcsak előremozdítják, de akadályozzák is.

„Koncentrálni kell. Merőlegesek és párhuzamosok, házak, utcák, nem bonyolult. Minden eszközöm megvan, hogy eljussak a célig. Á pontból bébe, semmi egyéb, a köztük lévő teret kell bejárni. Egy utcát előre, jobbra be, a másodiknál balra. Öt perc az egész. Nagy a hó, lesz tíz is. Tavaly ilyenkor az állatkertben voltunk. Virágoztak a fák, Péter utánozta a gorillákat, a gyerekek nevettek. A vécéből írtam Ivánnak, hogy hiányzik. Idegen utcanév. Nem tudom, hol vagyok, nem emlékszem, hogy bekanyarodtam vagy egyenesen jöttem. Nézem a térképet, magamban hallom Péter hangját, mit bénázol már, te szerencsétlen. Sosem tudtam tájékozódni. Ha Péter megkérte, nézzem az utat, eltévedtünk. Apám is folyton összeveszett anyámmal, ezt az egyet kértem, Babika, szólj, ha le kell kanyarodni. Néni kutyával. Megkérdezem az utcát, soha nem hallott róla.” (42.)

Az orientációs képesség visszanyerése az elveszett önazonosság problémájával is szoros összefüggésben van. A regény kiindulópontjának tekinthető, in medias res jellegű kezdőjelenetben ott érezzük a talajvesztettséget és az átmenetiséget. Édesapjához történő visszaköltözése egyszerre nyit perspektívát Verának a múltra és a jövőre, míg a szülőkkel, később az állandóságot jelentő barátnővel, Andival folytatott beszélgetések mind-mind a kérdésfeltevés szükségességét implikálják: hogyan tovább, ha az addig működő szerepminták elvesztek vagy kudarcot vallottak, és a férjjel kialakított otthoni környezet sincsen többé? „Néha olyan, mintha semmit nem tudnék az életről, mintha most tanulnék alapvető dolgokat. Úgy érzem, elrontottam. Hogy a két gyereken kívül nincs semmi, nem vagyok senki, eltűntem. Érted? Csak mint anya vagyok jelen, ráadásul abban sem vagyok túl jó.” (136.)

Úgy tűnik, hogy ennek kiváltó oka az addigi élettapasztalattól merőben távoli, egészen addig ismeretlen kudarcérzés, ami a regény jelen idejében rátelepszik Vera hangulatára, és meghatározza a nő lelkiállapotát, később pánikrohamszerű testi tüneteket idéz elő nála. „Hosszú, mély levegővétel kellene, egyenletesen, könnyedén feltölteni a mellkasomat. Nem sikerül. Mintha sűrű szövésű szűrő tapadna a tüdőmhöz.” (66.) A nő mindaddig nem tud ebből a szorongó állapotból kimenekülni, amíg passzív szemlélője a körülötte zajló eseményeknek. Annak megértése, hogy házassága milyen módon ment tönkre, így válik az emlékezés kényelmetlen, ugyanakkor kiküszöbölhetetlen folyamatának lényeges részévé.

Ehhez a kerülőkkel és kalandos epizódokkal tarkított időszakhoz tartozik a zsidó-keresztény kulturális kontextus értékpreferenciának és mintalehetőségeinek szemügyre vétele (lásd: Szent Rita mártíriuma), sőt akár a függőségekhez vezető életstílusok felfedezése és kipróbálása is (példának okáért az intenzív kokainos-szexuális epizódok, vagy az úszás mint a belső gondolatokat elterelő, monomániás sporttevékenység, ami végül mégsem válik dominánssá). Ahogyan a vulgárfilozófiai eszmefuttatásokat sem érezzük feleslegesnek vagy odavetettnek; a szerző nagy erénye, hogy a különböző minőségű nyelvi regisztereket és motívumokat gördülékenyen el tudja helyezni a regény sok elemet magában foglaló szövetében. Hol szűkebb, hol tágabb terekben mozgunk, a szűk pesti szobabelsők éppúgy átérezhetőek, mint az óceán végtelen víztömege. Mindeközben az önostorozást sem nélkülöző, olykor dacos és önmagával is polemizáló hangnem, ami artikulálódik, éppen azért válhat szimpatikussá, mert a legkevésbé sem törekszik arra, hogy elnyerje az olvasó együttérzését, inkább fest valódi képet saját érzelmeiről, mint hogy olyan képet mutasson kifelé, ami mesterkélt vagy hamis.

„Tudod, mit érzek? Haragot. Néha elképzelem, hogy páros lábbal ráugrok a gyomrára, verem a fejét a betonba. Ilyenkor megkérdezem magamtól, mégis kire haragszol? Kit rugdosol a földön eszméletlenre? Megnézem jobban, azt látom, saját magamat. Ott a kérdés, hogyan engedhettem ezt meg. Hogy nem vettem észre? Ez a legrosszabb. Az érzés, ha arra az emberre gondolok, aki lettem mellette. Egy szorongó, fakó arcú nő. Akinek nincs önbizalma, azt sem tudja, mit akar az élettől. Direkt dramatizálom túl, de érted.” (141.)

A felvállalt és lappangó konfliktusoknak a gyökerei, amelyekre Vera elemzői tekintetén keresztül rálátunk, gyakran saját gyerekkorából, még a rendszerváltás előtti időkből eredeztethetőek, nem ritka, hogy a generációk közötti nevelési elvek különbözőségével is szembesülünk az asztali viták során. Noha a dacos hang ellenére sem érezzük azt, hogy ezen a kritikus szűrőn keresztül Vera démonizálni akarná az apa, vagy a jelenbeli válság okán férje, és úgy összességében a férfiak karakterét. Értékszemlélete nem válik ellenretorikává, és pontosan a következetesség, az esszencialista és provinciális felfogást elutasító attitűd eredményezi azt, hogy a konfliktus feloldhatóvá válik a cselekmény egy későbbi pontján, az emlékezetes válóperi jelenetben, melynek során férje apai érdemeit is elismeri, egy olyan szituációban, ahol az objektivitás megragadásának kihatása lehet mindkettejük, de elsősorban gyermekeik jövőjére is.

Végezetül éppen az előző gondolathoz kapcsolódva szeretném kiemelni, hogy a regénynek az identitáskeresés mellett van egy végig fenntartott, angyalian bájos aspektusa is, amely az anya és a gyermekek egymáshoz való viszonyát jellemzi, és ami a mesemondás és -betétek stiláris-retorikai, vendégszövegeket is befogadó epizódjaival járul hozzá a Mély levegő sűrű cselekményéhez. Bár látszólag apró jelentőségű momentumokról van szó, valójában nem csupán az ismét felbukkanó téli táj és környezet, hanem még inkább az „Anya, mesélj!” felhívó funkciójú, aposztrofikus, a másik személyhez odaforduló kommunikációs gesztus újbóli megjelenése helyezi keretbe a regényt. Egyúttal rámutat arra, hogy az élet helyes ritmusának megtalálása túlmutat az önös érdekeken, a traumatikus múlt feldolgozása, a rossz elutasítása és az újrakezdésben rejlő potenciál elsősorban a szeretett személyek biztonságos jövőképéhez járulhat hozzá, tehát hogy együtt, közösen vehessenek egy nagy levegőt, és ne ragadjanak a „hideg mocsárban” azok, akiket „Isten elindított földi útjukon”. Halász Rita izgalmas első könyve az elfogulatlanság nyelvén szól, a múlt feldolgozását és az életritmus megtalálását központi kérdéssé emelve, mindamellett folyton a szeretet lehetőségeit keresi, és rátalálva őrzi azt.

Halász Rita: Mély levegő. Jelenkor, Budapest, 2020

Fotó: Máté Péter