Fiatal akarok lenni és szerelmes

A címbéli vágyat Csacsinszky Pali fogalmazza meg a nagyváradi Lila ákác előadásában. Mondhatom, feltalálta a spanyolviaszt. Mert szinte valamennyi őszinte ember (már Geothe Faustja előtt is) ugyanezt válaszolná, ha megkérdeznék tőle, mi akarna lenni legszívesebben. A dolog pikantériája, hogy (nagy) Csacsinszky Palika éppen fiatal és szerelmes, amikor fiatal és szerelmes akar lenni, csak nem veszi észre, hogy az. Őrület, hogy soha semmi nem az, aminek látszik, és nem észleljük, hogy már rég a miénk, amit annyira szeretnénk megkapni az élettől, és amikor alaposan megkapjuk, csalódottak leszünk, mert már nem tudunk vágyni rá.

Apropó „ki mit vesz észre, ki mit nem”… Lehet, e sorok irodalomtörténetben jártas olvasói már tanácstalanul toporognak (mint Ádám Anyák napján), hogy mit is keres itt bizonyos Csacsinszky Pál, merthogy Szép Ernő kisregényében ilyen nevű szereplő nincs. Ott bizonyos Béla, az aranyifjú bankalkalmazott mesél Laci nevű orvos barátjának, és ő is éli át – egyetlen központi főszereplőként – Tóth Mancival és Bizonyosnéval a kalandokat. E két hölgy a regényben és a színdarabban azonos néven szerepel, de a darabban található finom, azonban meglepő, ám minden esetben stílushű név- és egyéb változtatások, továbbrajzolások felsorolását még sokáig folytathatnánk. Az eredeti műben nem találkozhatunk például a színdarabban látható Majmóczyval, és mintha az előadás Angelusza és Zsüzsüje is a regény Zsantijából lenne kiszaporítva. Egy szó, mint száz: a Szigligeti Színház előadásához alaposan átírták az irodalmi alapot, nem véletlenül szerepel tehát a plakáton Szép Ernővel kötőjellel Guelmino Sándor neve szerző-, pontosabban írótársként.

Szép Ernő Lila ákácát sokan tartják (tartjuk) a 20. századi magyar irodalom egyik kiemelkedő csúcsteljesítményének. Nem kis mértékben azért, mert Pali-Béla, Bizonyosné (aki máskor Margó) és Tóth Manci táncosnő bugyuta kis történetében az emberi létezés örök, nagy kérdései sorakoznak fel jól érzékelhetően és persze kimondatlanul, egyfajta artisztikus történetálcában – ez utóbbi azért, nehogy úgy érezzük, a szánkba rágnak valamit, helyette mi magunk csodálkozhassunk rá a történet kíváncsi követése közben az opus tanulságaira. A sorok mögött lappang félreérthetetlenül a „társadalmi háttér” is, és egyértelműen érzékelhető az író véleménye a világról, amelyben él.

De mi dolgunk van nekünk a harmadik évezred kezdődő harmadik évtizedében a majdnem éppen száz éve, 1919-ben megjelent, már a három évvel későbbi német fordításában is „altmodischer Roman”-nak titulált kisregénnyel? Kínálkozó párhuzamok persze szép számmal mutatkoznak. Az ember most is (vagy inkább most csak igazán) kitartóan és felajzottan talmi ragyogású, vélt kincseket hajszol, miközben a valódiakról lemarad, mert vak rá, hogy felismerje azok igazi kincsvoltát. De a korunkra vonatkoztatható áthallásokon túl a szöveg színrevitele egyéb kihívásokkal is szolgál: ugyanis csakis olyan színházat érdemes csinálni belőle, amely korszerű formában igyekszik utalni az aktuális jelenre, miközben megidézi az író összetéveszthetetlen világát, a regény folyamatosan áradó, különös atmoszféráját. Az a benyomásom, hogy a szöveg-(át)író Guelmino Sándornak és a rendező Botos Bálintnak ilyesmi szándéka volt a bemutatóval, és ezt sok-sok részletben sikerült is megvalósítaniuk.

A bezárt színházak szülte kényszerhelyzet arra is lehetőséget nyújt, hogy az ember egy idő elteltével, rálátással tekintsen vissza egy premierre. A nagyváradi Lila ákác bemutatója valamivel több mint egy éve, még a boldog, covid-tudatlan időkben volt a Szigligeti Színházban. Az előadás népszerűsége azóta töretlen, és az online térben zajló megjelenései mellett a tavaly augusztusi (de facto megrendezett) Kisvárdai Fesztiválon a fődíjat is elnyerte, idén januárban pedig felkerült az eSzínház kínálatába.

Mi a siker titka, és az vajon korrelál-e az (színház)alkotói szándékkal, a korszerű színházi forma megtalálásával? – szerintem ez a produkció egyik, elemzésre érdemes, lényeges kérdése.

Az előadás első felében határozott szándékot érzékelek az abszurdszínházi fogalmazásra. Ez megmutatkozik a főszereplő (Sebestyén Hunor játssza Csacsinszky Pali szerepét) különös ön-narrálásában, ami tökéletes összhangban van a regényszöveggel. Hiszen abban is egy fiatal férfi a barátjának meséli el a történetét, amelyben nyakig benne is van, nem is lehetne másképp, mert hisz az ő története. De ennek ellenére rendszeresen – mintha egy kvázi elidegenítő eszköz lenne – ki is száll belőle. A prózában ezt a barát (közvetve: az olvasó) konkrét megszólításai jelzik, a színpadon ugyanez még látványosabban zajlik: Sebestyén Hunor, amikor benne van a történetben, el is játssza benne a szerepét, amikor kilép belőle, megszólítja a közönséget, és hosszabb-rövidebb ideig narrátorrá változik.

Ez a „ki-be” játék már önmagában is abszurd és elidegenítő, de ezt még (eleinte) felnagyítják a megkoreografált, elvont mozgássorozatok is, amelyek nem a cselekményt viszik előre, hanem hangulatot, és vele egy furcsa színpadi világot teremtenek (koreográfia: Györfi Csaba). Néha egy-egy pillanatra például Ionosco A kopasz énekesnő című darabjának a hangulatát érzékelem felvillanni, ahogy a szereplők, érintkeznek, viselkednek és beszélnek egymással. Ezt segítik elő Bajkó Blanka Alíz díszletjelzései és jelmezei, amelyek néhány illusztratív díszítés vagy régebbi stílusú tárgy ellenére is teljesen maiak, vagy legalábbis ma is használatosak.

Az abszurd-groteszk ábrázolásmód kifejezetten adekvát Bizonyosné és köreinek, valamint a Casino nevű éjjeli táncos-mulatós hely világának megjelenítésében, és ehhez a színészek is megtalálják a megfelelő játékmódot. Bizonyosné szerepében Tasnádi-Sáhy Noémi nemcsak fess és dekoratív, hanem hitelesen azonosul a szaggatott, határozott, helyenként keményen groteszk női karakterrel, aki kapcsolataiban nem valódi érzelmekre vágyik, hanem a vélt vagy valós, felszínes élvezetek rohanó habzsolására és a folyamatos társaságban „benne levésre”. Nagyszerű ellenpontja a 19. századot idéző érzelmes-romantikus Csacsinszkynak.

Kitűnő karakterek színesítik a Casino világát (például Gajai Ágnes Hédije, Fábián Enikő Milije és Hajdu Géza Józsija), de az alaphangulatot a két főnök, Angelusz (Kardos M. Róbert) és Zsüzsü (ifj. Kovács Levente) külseje és megformálóik színészi játéka teremti meg. Nem lehet, hogy kettejükről ne jusson az ember eszébe a Kövek a zsebben előadása. Ezúttal ugyan nem főszereplőkként remekelnek, és végig megmaradnak a rájuk szabott karakterben, de így is alaposak, és minden apró gesztusuk figyelemre érdemes. Nagyon jó, hogy nem viszik el az alakításaikat az olcsó, felszínes poéngyártás felé, ezt nem lehet könnyű megállni, néha érződik is a csábítás.

Az előadás második felében csökken az abszurd-groteszk, és előtérbe kerül Csacsinszky Pali és Tóth Manci szerelmi drámája – velük pedig a „hagyományosabb” színjátszás eszköztára. Ez utóbbi nálam egyáltalán nem értékítélet, például eszem ágában sincs letagadni, hogy ha ebben a stílusban jó minőséget élvezhetek, boldogan hagyom magamat elragadtatni (mindamellett, hogy lelkesedem az új formákért). Azt gondolom, hogy ezzel a legtöbb néző is így lehet. Sebestyén Hunorról is már több alakítása eszembe juthat, de – nyilván a karakter belső lényegének őszinte feltárása okán – Csacsinszkyja közeli rokonának érzem Boyt a Kapufa és öngólból. Más kor, más író, más rendező, más felfogás, de minden helyzetben jó találkozni Sebestyén tiszta, mély érzésű karaktereivel. Számomra per pillanat ő a legőszintébb színész, akit ismerek.

Román Esztert is (nagy örömmel) láttam már játszani (a Napnyugat Expresszben és a Szentivánéji álomban), ezúttal szabályosan magával ragadott engem (is); az előadást pedig elvitte magával. Míg Csacsinszky összetett, jó érzésű, de nem hibátlan, spleenes karaktere elmozdíthatta volna a rendezést többféle kortárs fordulat és az elemelt többértelműség felé, Román Eszter Tóth Mancija megálljt parancsolt minden kísérletezésnek. Azt az egyszerű, tiszta emberséget, őszinte, fiatal női bájt mutatja meg ugyanis, amit máshogy, szebben elképzelni sem lehet – ezért is válik ordítóvá hőn szeretett Palijának ontológiai vaksága, ami miatt a férfi nem ismerheti fel a kincset, amelyre leginkább vágyik.

Ezzel le is kerekedik (az előadáson is) minden. De a Lila ákác képlete ennél sokkal bonyolultabb. Nyilván ez is vonzotta az anyaghoz Botos Bálint rendezőt. Az a bizonyos, regényben felsejlő társadalmi háttér is sokféleképpen kibontható volna, de Guelmino Sándor szakszerű, jól sikerült átirata – nyilván szándékosan – Pali és Manci szerelmi szálára koncentrál. Ahogy a rendezés is, persze úgy, hogy mögötte felsejlik sok minden egyéb, de van, ami épphogy csak kikandikál. Ilyen például a férfi főhős zsidó származásából adódó identitásválsága. A nem hosszú regény intim személyessége mellett alapos tablót nyújt a korabeli Pestről és a kor tipikus életérzéséről. Szerintem akkora színdarabot (is) lehetne írni belőle, mint például a Csehov Platonovja, amelyből Apátlanul címmel 2018-ban Botos Bálint rendezett Nagyváradon emlékezetes „nagyelőadást”. Én – ugyanezektől az alkotóktól és előadókkal – megnéznék a Lila ákácból is egy hasonlót. Még összejöhet… Azt mondják, az ember fiatal és szerelmes is többször lehet az életben.

Szép Ernő – Guelmino Sándor:
Lila ákác
(Szigligeti Színház, Nagyvárad)

Rendező: Botos Bálint. Díszlet- és jelmeztervező: Bajkó Blanka Alíz. Koreográfia: Györfi Csaba. Ügyelő: Vajda Zoltán. Súgó: Țentea Katalin.

Szereplők: Sebestyén Hunor, Román Eszter, Tasnádi-Sáhy Noémi, Kardos M. Róbert, ifj. Kovács Levente, Gajai Ágnes, Fábián Enikő, Kiss Csaba, Balogh Attila, Hajdu Géza, Scurtu Dávid, Kocsis Anna.

eSzínház, 2021. január 24.