Térköltemények ég és föld között

Ferdics Béla január 29-én mutatta be az online térben Ludus I–II. Fényfogók, térfoglalók című térinstallációinak művészi dokumentációját. A vándorló projekt február folyamán a dunaszerdahelyi Kortárs Művészeti Galériában lesz bemutatva.

„Varratszedésre várakoznak a tükrök a kertben” – írja Nézd, lábadoznak a tárgyak című versében Korpa Tamás. Ferdics Béla térkölteményében is ilyesmi történik: a mező testét a földbe „operált” tükrök lepik el. Vízzel töltött, itatószerű, ék formájú tükörtestek, melyekben az ég gyönyörködik, magukba isszák, magukba engedik az ég képét, lehúzzák a földre a látványt.

A speciális geometriával elhelyezett fényfogók lefelé is „dolgoznak”, éppúgy, mint a fű Carl Sandburg versében, mely a csataterek hulláit tünteti el a szem elől. A mező alatt, ahol a fényfogók energiamunkája tart, ugyanis temető van. De hol nincs temető, ahol az emberi élet megjelent? Ezek a metaforikus szerkezetek egy másik világ számára is fogják fel a fényt, miközben a fentiekkel kommunikálnak. A víz egyszerre életadó őselem és változó halmazállapot: Ferdics pontosan tudja, miként és hogyan változik tömörré a korábban nagyon is törékeny látvány, hogyan tűnik el párolgáskor a kép, a fény, a szimmetria, a geometria. A fényfogók apró koporsók is, ez a földalattiakra emlékeztet.

A fényfogók itatók is, az ég felé tartó madarak táplálói. De a tükörmetafora táplálói is: az örökös egzisztenciális játék jelképei, miszerint az ideák tükröződnének a földi létben. A transzcendens vágyakozás filmjeit rögzítő kis kamerák, az ég vizében úszó, az égen vonuló felhők életét dokumentálják. Születés és elmúlás, kezdet és vég, életenergia és halálkisugárzás találkoznak ezekben a szerkezetekben.

Ferdics Béla a land art gazdag hagyományrendszerére is épít, de elsődleges alkotói szándéka biopoétikai indíttatású. A tér változó természeti kontextusai érdeklik. Az ember hiánya nem jelent antihumán víziót: az ember (teste) lenn vagy (a lelke már) fönn van. A fényfogók a földre vonzzák a transzcendenciát. Míg például Petri György Portükör című versében  a látvány kivehetetlensége, törése, rejlése a hangsúlyos („tükörarc ráncain megülve fényfogó por  / redőin ráncain megül elmaszatolt fény”), ezek a vízzel töltött tükrök „túl sokat” láttatnak, eleve a tükör a vizet, a víz az eget, egymásba búvó, egymásra kopírozott entitásokat. A porba ágyazottan, de hatalmas fényességükkel bizonytalanítják el az érzékelés határait. Ugyanakkor a művész számol a halmazállapotváltozás során bekövetkező effektusokkal is, sőt, a projektet meg is utaztatja, a galéria terében új kontextusba állítja a fényfogókat.

Minden klasszikus galéria temető is, mondaná egy megrögzött futurista. A tükörtest ék formája itt inkább prizmaszerűen kezd el működni, energia- és fényjelenségeket produkál, idegen testként jelenik meg, környezetbe simulása korántsem olyan szerves, mint a mező közegében. A fényfogás itt egészen mást jelent: például a mesterséges fény manierizmusának tükörjátékait, annak a folyamatnak a rajzát, mely a természetet illúzióként állítja fénybe.

Ferdics Béla egy másik projektjének főszereplője a térfoglaló. A térfoglaló egyszerre kelt agresszív képzeteket, és egyszerre jelentheti a szorongató hiány kitöltését, melynek köszönhetően a szorongás eloszlik.

A térfoglaló folyamat az orvostudományban egy-egy daganat vagy elváltozás élettér-veszélyeztető terjedését jelenti. A korporális, testi nézőpont Ferdics művén is érződik: a speciálisan elrendezettt bambuszrudak mintha a bőr egy-egy duzzanatának felszínébe szúrt tövisek vagy onnan szétterjedő, hatalmas szőrszálak lennének. Vagy egy óriáshulla hajszálai.

A hatalmi agresszió jelképeként is értelmezhető installáció a térvesztés és térfoglalás dinamikáját képezi le. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a térfoglalók természeti környezetben töltik ki a nekik szánt teret, méghozzá meglepően természetellenes geometriát hozva létre, mintegy szimulációs terepgyakorlatként megteremtve egy „nádas” illúzióját. A nádasét, mely Midász király mitológiai szamárfüleinek gödörbe súgott történetét suttogja tovább. Mesterséges tájban megszólaló mesterséges mitológia.

Az aljzatot masszív tömbsúlyok rendszere tagolja: ehhez rögzül a nádszál, mely szinte szabályos hangszerként élvezi a szél játékát. A Ferdics-kompozíciók eleven része az időzített pusztulás, az anyag térfoglalása, majd lassú térvesztése. A dokumentálás folyamata épp ezért több értelemben is kardinális jelentőségű: a műalkotás a természeti folyamatok szeszélyeinek kitéve változik, tehát alapvetően stabilizálhatatlan, a matéria eleve nem feltétlenül „tartós”, azaz örök átváltozásban van, a mű különféle helyekre „utaztatva” értelmezési kereteit is képes változtatni.

A galéria padlóin „nőtt” mesterséges nádas teljesen más koncepciót juttat érvényre, mint a természetben elhelyezett megregulázott művészi valóság. Ferdics munkáinak ez a tudatosan vállalt önfelszámoló dinamizmus az egyik legsajátosabb vonása. A térfoglaló a horror vacui klasszikus képzeteit is megidézheti: a teret ki kell tölteni, hogy otthonos, hogy megjelölt, hogy territóriumból élettér legyen. A térfoglaló ebben az értelemben lélektani határaink kijelölésének a jelképe is.

Ferdics rögzített bambuszszálai hajók is: gyökértelen növények úsznak át a mezőn. Mintha Tandori Dezső rajzolta volna őket a tájba, s afféle ördöglakatai lennének a növényi létnek. Zavarbaejtően költői világ ez. Talányos, metaforikus és végtelenül, megejtően egyszerű.