A szájmaszk és a vérkeringés zsoltára

A templom a te szájmaszkod, Uram,
láthatatlan arcodra illeszted,
tudsz tőle lélegezni,
és mi sem rémülünk meg,
hogy megfertőzöl bennünket
az örökkévalósággal,
nehogy még ideig való, futkosó,
gondterhelt kis lényekből
átalakuljunk színeváltozott
állapotba, nehogy tejfehéren
világítson a bőrünk,
nehogy átsüssön rajta
neon-hunyorgással a lélek,
melyet a teremtés kezdetén
leheltél orrunkba, Alkotónk.
A templom a te társadalmi
közelségtartásod,
odajössz hozzánk,
pedig Mózes népe könyörgött,
maradjon távol az Úr,
nem akarják látni,
mert megvakulnak,
nem akarják hallani,
mert megsüketülnek,
nem akarják ízlelni,
mert kiég a szájuk,
nem vágynak közelségébe,
mert meghalnak.
Ó, Uram, minden internet ura,
aki pixelek zsizsegésén keresztül
lövöd át nekünk az e-misét,
küldöd wifin a tanítást,
aki megjelensz messengeres
imacsoportunkban,
minden arcunk a te arcod,
minden arcod a mi arcunk,
magaddal beszélgetsz általunk,
magunkkal beszélgetünk általad,
legmélyebb magunkkal,
legmagasabb magaddal.
Téged járványügyileg
csak úgy ízlelhetünk,
ha lefertőtlenített papi kezekből
lefertőtlenített hívői
kezekben landolsz.
Uram, a te igéd vírus,
terjed lezárt határokon át,
terjed a nem elég gondosan lezárt
emberi szívekben,
és ahová bevackolja magát,
ott termést hoz, tízszereset,
harmincszorosat, százszorosat,
gabonával zsúfolásig telik a csűrünk,
túlcsordul szőlőskádunkban a bor,
Krisztus testét osztják, nem fogy el,
még a maradéknak is kell tizenkét kosár,
vére nem fér a testében, kibuggyan,
napvilágot akar látni,
a mi ereinkben akar keringeni,
a világ összes érrendszerét
akarja feltölteni,
tőle zakatoljon az összes szív
az egész mindenségben.