dunszt.sk

kultmag

“Szükségünk és lehetőségünk is van merész lépésekre.”

Dálnoky Rékát, a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház új művészeti vezetőjét kérdeztük a színházról, az új pozíciójáról, egy izgalmas projektről és jövőbeni tervekről.

Vladimir Anton rendező, Dálnoky Réka dramaturg és Zakariás Zalán művészeti vezető a Mi kis városunk sajtótájékoztatóján | fotó: Tomcsa Sándor Színház

Drámaírói és dramaturgi tanulmányaidat Nagy-Britanniában végezted a Hull-i és Glasgow-i Egyetemeken. Erről már tavasszal részletesen beszámoltál a Színház Folyóiratban. Arról kérdeznélek, hogy az egyetem óta mik történtek veled, mi az íve annak, hogy az udvarhelyi Tomcsa Sándor Színház művészeti vezetője lettél?

Nagyjából három vagy négy éve költöztem vissza Erdélybe, elkezdtem a doktori tanulmányaimat, majd szabadúszó dramaturgként dolgoztam különböző színházakban. Az udvarhelyi történet – amit a diákjaimnak már sokszor emlegettem tanulságként – úgy kezdődött, mint a legtöbb szabadúszó “sikersztorija”: elvállalsz egy munkát pro bono, és ha szerencséd van, annyira elégedettek veled, hogy vagy visszahívnak, vagy ajánlanak más, immár fizetős munkára.

Egy egészen kis szívesség után valaki beajánlott Zakariás Zalánnak, az akkori művészeti vezetőnek, mert a kilencedik IFESZT-re (Interetnikai Színházi Fesztivál) kerestek valakit, aki moderálni fogja a közönségtalálkozókat. Ez én lettem, és szinte azonnal beleszerettem a társulatba.

Ez volt a legelső kapcsolatod Udvarhellyel?

Igen. A fesztivál alatt a társulat Pásztor Márk egyéni műsorát készítette elő, Zalán pedig megkért, hogy dramaturgként nézzek rá a szövegre. Természetesen igent mondtam, és olyan jól sikerült az együttműködés, hogy a következő alkalommal, mikor a színháznak dramaturgnak volt szüksége Vladimir Anton mellé A mi kis városunkhoz, már egyenesen engem kértek fel. Egy nagyon jó próbafolyamat volt, az előadást UNITER-re (a legrangosabb romániai színházi díj) is jelölték. Ennek keretében munka közben is megismerhettem a társulatot, ez volt a második lépése ennek az egymásra találásnak. Kialakítottunk egy párbeszéd az igazgatóval is, majd Zakariás Zalán lemondása után én kerültem a művészeti vezetői posztba.

Mi az az “agenda”, amit magaddal hozol?

Lehet olyan színházat csinálni, ami szakmailag is minőségi, a színészek is élvezik csinálni és a nézők is szeretik.

Általában az van, hogy ezek közül válassz kettőt…

Hallottam azt is, hogy ha már egy teljesül, annak örülni kell…
Szóval, ezzel a gondolattal született a kirakatszínház projekt, ami olyan emberekhez is elér, akik nem találkoznának színházzal, esetleg maguktól nem jönnének be.

Hogyan kell elképzelni ezt a projektet?

Kirakatokban elhelyezett díszletes színészetűdök, melyek szövegét a színészek közösen írtak, Vladimir Anton “mentorálásával”. Izgalmas, mert rengeteg üzenetet kapunk, hogy tegyük publikussá ezek helyszíneit és időpontjait. Pedig a lényeg a spontaneitás lenne. Ezeket nem keresni kell, csak találkozni velük.

Szóval, ez egy nagyon jól sikerült, kényszerszülte megoldás?

Nem szeretem ezt a szót. Inkább azt mondanám, hogy egy lehetőség kihasználása. A vírus egy adott helyzet elé állít mindenkit, és csak rajtunk múlik, hogy mit kezdünk vele. Normális helyzetben, egy jól működő kőszínházi gépezetbe beszúrni egy kísérleti előadást merész, de most – azt gondolom – szükségünk és lehetőségünk is van merész lépésekre.

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket