„Minél távolabbra tekintünk hátra, annál messzebbre látunk előre”

A jövőért tenni azzal, hogy feldúrjuk a múltat. Egyszerű emberként, kétkezi munkával az egyetemes történelmet alakítani. Ilyen és ehhez hasonló ellentétek ütköztetéséből építkezik Ralph Fiennes legújabb drámája, melynek mégis sikerül elkerülnie a banalitás és túlzás csapdáját.

Különösen a streaming szolgáltatók jelenségének köszönhetően rohamosan növekszik az elérhető tartalmak száma, amivel egyenes arányosságban a nézők ingerküszöbe is emelkedik. A készítők persze igyekeznek minden témában újat mutatni, hiszen ebben rejlik a siker záloga. A mostanra szinte túlingerelt közönség mindig egyre többre vágyik, amit azonban nem könnyű túlzások vagy erőltetett megmozdulások nélkül abszolválni. A helyzet orvoslására egyre több ironikus hangnemű, szatirikus alkotás jelenik, mint például a Nagy Katalin – a kezdetek című sorozat vagy Carey Mulligan legújabb szatírája, az Ígéretes fiatal nő, amelyek belátják, hogy újat talán nem tudnak mondani a témában, de az eddig elhangzottakat képesek egy eddig ismeretlen szemszögből láttatni.

2021-ben olyan filmet készíteni, melyben nem találkozunk semmilyen újdonsággal, és az elbeszélés módja sem helyezi más nézőpontba a látottakat – még akkor is, ha mindez valós történeten alapszik – luxus. Egyfajta állhatatosság az alkotót ostromló elvárásokkal szemben. A mű azonban csak akkor lehet sikeres, ha az alkotás olyan minőségű, amely képes felvenni a harcot az újdonság ellene felhozott érvével. Az Ásatás pedig jó esélyekkel indul, hogy teljesítse ezt a feltételt.

A megözvegyült Mrs. Pretty a birtokán található dombokat szeretné ásatás alá vetni, melyhez Suffolk megye leghozzáértőbb munkását, Basil Brownt kéri fel. Az idősödő, sztoikus férfi tőmondatokba szedett megszólalásai mind a szakértelmét és az azon is túlmutató emberségét bizonyítják. A két magányos ember a közös munka során a társadalmi különbségek ellenére is hamar egymásra talál, kapcsolatuk azonban inkább egyfajta szövetséggé alakul. Szükség is van az összefogásra, hiszen a kiérkező archeológus és csapata ellentmondást nem tűrően átvenné az irányítást a kormány nevében, amint megtudják, hogy a halmok egy több száz éves hajóba rejtett síremléket rejtenek.

Ahogy az ásatás halad előre, és az eltemetett hajóból egyre több kerül felszínre, úgy romlik Mrs. Pretty állapota. Unokaöccse, Rory és az ásatáson segédkező Peggy között ez idő alatt kialakul az a viszony, ami Basil és Edith között nem valósulhat meg. A régészeti eredmények lassan felülmúlják a csapatok egymás közti viszályait, és valami olyat találnak, aminek nemcsak egész Anglia örülhet, de talán még arra is alkalmasak, hogy reményt adjanak a súlyosan beteg asszonynak. Esélyt arra, hogy halála után értéket hagyjon hátra, amely formálja majd a történelmet. Azt a történelmet, amelyet az éppen vészesen közelgő világháború örökre megváltoztat majd.

Simon Stone Ásatás című filmje egészen más tehát, mint amire számítanánk a jelenlegi túlstimulált világunkban. Teljesen letisztult és (a szó pozitív értelmében) egyszerű alkotás, amely nemcsak túlkapásoktól, de az említett cinizmustól is mentes. Pedig számíthatnánk rá, hiszen egy ízig-vérig brit alkotásról beszélünk, ami a vastag akcentuson, a folytonos esőn és a háborútól sem tartó nemzeti büszkeségen túl azon is látszik, hogy a film alapjául szolgáló regény szerzője John Preston, az Egy nagyon angolos botrány írója.

A karakterek egyszerűsége, a színészek minimalista játéka és a történet lassú folyása bátor, sőt kockázatos akció lenne a készítőtől, aki azonban nagyon finoman egyensúlyoz ezekkel, és nem engedi, hogy a karakterek árnyalatlanná, a színészek egysíkúvá, a történet pedig vontatottá váljon. Az alapként szolgáló valós esemény keretek közé szorítja a cselekményt, így a legtöbb érték a látványban és az az mögött megbújó jelentéstartalomban leledzik.

Mike Eley csodálatos képekben tárja elénk Anglia földjeit. A házon, az öltözékeken és a kopárrá égett barna mezőkön is visszaköszön a film központi elemének, a földnek a barna színe. A végtelennek tűnő táj képein túl az apróságokat is érzékletesen fotózta. A hatalmas ebédlőben egymás mellett ülő anya és fia az adott beállításban inkább láttatja az asztaltól hiányzó családtagokat, mint az ott lévőket. A halál motívuma egyébként is végigkíséri az alkotást, amely sok egyébbel együtt ezt is ellentétek kontrasztjában értelmezi. Az emberi életet önmagában, az egyén szintjén megélve, de a történelem alkotó és befolyásoló részeként is megjeleníti. Ennek nyomán a múltat a jövővel veti össze, és ars poeticaként állítja, hogy addig nem lehet előttünk tiszta kép a jövőről, amíg nem ismerjük a múltunkat. Ez ad értelmet, sőt nemes célt egy olyan alulértékelt kétkezi munkának, mint az ásatás munkája, melyet szintén ellentétbe helyez a nagyobb megbecsülésnek örvendő archeológuséval, ami az adott esetben jóval kevesebb hozzáértést mutat.

A műveltségen túl egy másik antonimát, az érzelem és értelem ellentétét is tárgyává teszi, illetve a két fő karakterét is ezek mentén, egymással szemben helyezi el. Míg Mrs. Pretty (Carey Mulligan) egy lelkes, érzelemmel teli, intuitív nő, addig Mr. Brown (Ralph Fiennes) maga a racionalitás pipázó mintaképe. Kettejüket az ásatáson túl a magány is összeköti, mely, jóllehet a férfi részéről látszólag nem valósul meg, hiszen házas, viszont abból, ahogy a kisfiú köré önkéntelenül családként szerveződnek, látható, hogy valóban szükségük van egymásra. A fiú pedig gyermeki érdeklődésével kiutat mutat a kincseken, elismerésen és a földön marakodó materialista világból a képzelet és a tudomány irányába. A rajtunk túlmutató világűr témájával színesíti a felnőttek ásatáson töltött mindennapjait, és rávezeti a befogadót a „mindig többre vágyás” másik értelmezésére.

A teljes filmet átszövi a gondosan végigvitt háborús szál, ami itt inkább kontextusként szolgál. A gázálarcban játszó Robert, az időnként a munkálatok felett elhúzó hadirepülők mind csak baljós jelzései a szörnyű eljövendőnek. A szereplők azonban nem adják meg magukat a pániknak, csak kitartóan teszik a dolgukat, ezzel mentve a még menthetőt. Ennek egyik darabja maga a film „főszereplője” a hajó, ami egy kultúrával rendelkező civilizáció maradványait rejti. A felfedezés, hogy mindez angolszász eredetű, és bizonyítja, hogy már tizenöt évszázada is harcos, de nem barbár népek éltek azon a földön, pontosan az az üzenet, amire a büszke, háborútól sem elrettenő angoloknak ekkor szüksége van. A hajó motívuma a végig jelenlévő föld és víz kontrasztjának tükrében nem csak mint valós régészeti felfedezés értelmezhető, hanem olyasvalami, ami átviszi az utazót egyik állapotból a másikba: Angliát a békéből a háborúba, a nőt pedig az életből a halálba.

Az Ásatás tehát becses darabja lehet az idei filmtermésnek. Noha nem feszeget önismereti kérdéseket, és görbe tükröt sem állít, viszont a fentiek tekintetében kétségtelenül értékes alkotás, amely maga is mintha egy darab lenne az eltemetett múltból.

A film adatlapja.