Kőaula; Tüzet kérlel

Kőaula

A kijárat torkában fényömleny rejtjele.
Elsüllyedt kulcs visszavont derengése odalent.
Vérüres szervekben kong így a kiköltözés.
Minden tér terem, minden távolodás közelít.
Apró csónakok potyognak esőáztatta zsebből.
Evezők szálkái, lapátok kopoltyúfedelei.
Valami mindig csöpög odafentről.
A cseppfolyós idő higany-csapágygolyói.

Belül és beljebb, hívnak kőaulák, barlangkiáltások.
Ha más nem hallja hangomat, nincs is kongás.
Csupa omlás és evezetlen felszín, odaát vagyunk.
Az évek régóta kövek. Égboltban hívő mélymerülők 
lassú karcsapásai. Apró vitorlások vesznek avarba.
Ázott ruhában reszketünk a bejárat előtt,
a sötétséggel kellene alkut kötni, bénítson le
fagyponthoz közeli víz, dermedt ólom a szívben.

Tüzet kérlel

Hogy utálom, ahogy nem járom az utcákat, nem látom
árnyékomat egykori, lebontott házfalakon.
Szabadságlebontás. Olvasni a kádban, kevés a hab, el
ne ázzon a könyv. Páraköpenyben a tükör. Talán mintha
hájasabb lennék, sokat zabálok, ha nem iszom, akkor a
kaja több, rohadt elváltozások, rohadt idő, hogy túl
gyorsan telik el, mindig ezzel van a baj, nem tanultunk
meg elégedettnek és boldognak lenni, gyakorolni kéne
az elnyújtott mosolyt, de akkor meg vigyorrá válna.

Ugyan, a boldogság is csak egy termék, jó néha ilyen
keserűen, ennyire kivégzett álmokkal, kibelezett
szalmabábok fekhelyünkön. Kelni kell, el kellene időben
aludni, és úgy felébredni, hogy ne fájjon, de unalmas,
mennyire monoton a rettegés, a szorongás, a kivakart
bőrfelület, a felsértett emlékek, elalváskor a bevillanó
egykori idétlen, félszeg megnyilvánulások. Senkivel sem
jó már leülni, nincs mit mondanunk egymásnak, csak az
évszakok alá poshadt, pállott nosztalgia avarnyálkája.

Hogy, sehogy. Kár is belekezdeni, úgyse senki, de ha
valaki is, hallgat, és ha még fel is hívna, nem veszem fel,
csalódtam magamban és senkiben, semmi szükség
udvariaskodni, meg a többi üres kör. És egyébként?
Amúgy sem érdekel se téged, se engem, se mást. De
most őszintén. Tehát eddig végig hazudtunk. Hajnali
buszpályaudvar jelenik meg. Nyár van, érkezik az
enyhülés, tüzet kér egy padról felkelő. Adok neki.

Tüzet kérlel minden napszak, ébredőt, kihunytat.