Csak le kell írnom

Filmes, regényíró, műfordító. Nemrég jelent meg a fordításában Ivana Dobrakovová könyve, az Anyák és kamionsofőrök. A harmadik kötetén dolgozik. György Norberttel beszélgettünk.

Mit csinálsz ebben a világjárványban?

Írok és fordítok.

Akkor te vagy, akit ez nem is érint.

Másokkal együtt, akik szintén ugyanazt csinálják, mint korábban. De nyilván minket is érint. Egy rakás dologról le kell mondanom, és egy rakás dolog akadályoz.

Jó sokat írtál, és jó sokat fordítottál, amióta beszéltünk. Nem unod?

Van, amikor igen, de olyankor mindig az derül ki, saját magamat unom. Azt érzem, inkább másznék sziklát, vagy csinálnék bármit, mást. Sziklát egyébként nem szoktam mászni. Aztán erőt veszek magamon, azt mondom: ez a munkád, ezt vállaltad, ezt kell csinálni, méghozzá a lehető legjobban.

Az írással kapcsolatban változott a stratégiád?

Nem. Ugyanaz a problémám, mint korábban: vannak ötleteim, történeteim, amelyekről azt gondolom, készen vannak. És fejben készen is vannak. De abban a pillanatban, amikor leírnám, akkor döbbenek rá, hogy ennek valami formát kellene találni. Pontosabban maga a forma lesz az, ami által el tudom mesélni a történetet. Nekem kimaradt hat-hét év: nem írtam saját szöveget. Tavaly ugrottam neki a regényemnek, amiről azt hittem, kész van, csak le kell írnom. Egyébként most is azt gondolom, hogy készen van, csak meg kell oldani egy halom problémát.

És miért nem írtál évekig? Nem volt kedved?

Volt, amit ide-oda rakosgattam, de fordításokon dolgoztam, azokra koncentráltam, mert abból volt jövedelmem. Irodalommal foglalkozom, de ha fordításról beszélek, akkor nem rajtam van a legnagyobb felelősség, hanem az írón. A sztori nem az enyém, bár, ha jól akarom fordítani, és jól akarom, akkor majdnem mindig a sajátomnak érzem. Ehhez meg kell találnom a könyv ritmusát és összeigazítani a sajátommal.

Ez nagyon szép.

Nem szeretek magamról beszélni, mert ha nagy ritkán elkezdem, akkor valami biztos félbeszakít, mondjuk tönkremegy hirtelen a technika és nem sikerül elmondani, amit gondolok.

Tényleg sokkal ideálisabb volt, amikor ültünk egy teraszon, a valóságban, ami nem szokott megszakadni.

Vagy csak a legvadabb helyzetekben.

S amíg nem írtál, nem volt benned rossz érzés, hogy nem tudsz a saját történeteiddel dolgozni?

Először fordítottam, még Füleken, aztán itt, Dévényújfalun benzinkúton dolgoztam, hogy legyen miből megélnem. Szerettem csinálni. Közben jegyzeteltem, mert tudtam, hogy fogok majd írni. Nincs semmi különös ebben, alkalmazkodom. A munkatársaim nagyon sajnálták, amikor eljöttem a benzinkútról. Lehet, hogy az életben nem fognak ennél jobban hiányolni egy közösségből. Amikor aztán leültem írni, azt hittem, könnyebben fog menni, de vacakoltam három-négy hónapot. Írtam, de láttam, hogy nem jó, másképp kell megírni, úgyhogy az egészet kidobtam. Újrakezdtem, és akkor már megvolt. Rájöttem, hogyan akarom. Aztán félretettem, mert közben fordítottam is. És most van az, hogy ez a munka kerül az első helyre.

Mesélj a legutolsó fordításodról, a már megjelent Anyák és kamionsofőrök című könyvről, amelynek szerzője, Ivana Dobrakovová elismerően méltatta a munkádat.

Korábban is fordítottam Ivana írásait, személyesen ismerjük egymást, jól tudunk együttműködni. Hogy mivel szolgáltam rá a bizalmára, arról őt kell megkérdezni. Azt tudom, hogy értem a szövegének a szintaxisait, a zeneiségét – meglehet, azért is, mert közel áll hozzám ez a fajta szövegmunka. De lehet, hogy tévedek.

Van olyan, amit nem lehet megkérdezni egy ilyen relációban: fordító az írótól?

Tőle bármit megkérdezek. Köztünk megvan ez a bizalom.

Ha jól értem, ahogy mondtad, ideális esetben lényegében magadénak érzed a szöveget, amikor dolgozol vele.

Így közelítek hozzá. Persze tudom, hogy nem az enyém, de a szöveggel a munka által intimmé válik a viszonyom. Mindenre odafigyelek, és látom a nüanszokat is. Bele tudok helyezkedni a világába úgy, hogy munka közben hozzáteszem a működőképes megoldásaimat is. Még akkor is, ha ebben a szövegben íróként én sok mindent másképp csinálnék. De itt a személyes ambícióim nem érdekesek, legfeljebb vannak szövegek, amelyek jobban rezonálnak. Ivana minden megjelent szövegét ismerem, csak a fordításait nem. De miután éppen most kaptam meg a Ferrante-fordítását, belenéztem, mert kíváncsi voltam, hogyan dolgozik. Teljesen profin: az eredetit fordítja, tisztán más, mint a saját szövegei. Erről szól a fordító munkája: meg tudom-e csinálni ezt vagy sem.

Ami pedig Dobrakovová könyvét illeti: bírtam a keresetlenségét, azt, hogy olyan fesztelenül mesél.

Ivana szövegei szerintem is ilyenek. És csak azért teszem hozzá, hogy a megélt élményeit, tapasztalatait írja le, mert ő is elmondja interjúkban. Az ember érzi, hogy itt valami egészen valós dolgot olvas, ezt nem lehet ennyire részletgazdagon kitalálni. Ugyanakkor el tudja tolni magától, és reflektál is erre e helyzetre: például ki tudja nevetni magát. Az Anyák és kamionsofőrök súlyos könyv, de fordítás közben volt, hogy nagyon röhögtem. Meg is kérdeztem tőle, nem tévedek-e. Megerősített, hogy valóban önironizál, de olyan leheletfinoman, hogy a tragédiák közt gyomorszájon vágva nem mindig könnyű elcsípni. Az ember a nagy traumáit úgy tudja jól megfogni, hogy egy picit eltolja. Ettől az már nem is róla szól, hanem valami más lesz, amivel aztán lehet dolgozni. A reflektáltságtól pedig befogadhatóvá is válik.

Már korábban is firtattam, más-e a szöveg, amit nő írt.

Igen. Persze hogy más, hiszen bizonyos dolgokról olyan tapasztalatai vannak, mint amit egy férfi nem él meg. Ugyanakkor szövegként nem más: értem, bele tudok helyezkedni, ezért nekem fordítóként nem nehezebb ezzel dolgoznom, hiszen nincs női vagy férfi mondat. Ha jól értek egy mondatot, akkor lefordítom. Az egy másik dolog, hogy mi a viszonyom az adott mondat tartalmához.

Olvasóként olvashatok ugyanabból a szövegből mást, mint egy másik olvasó.

Igen, minden olvasónak saját olvasata van. A fordítónak viszont ott a szöveg, amit meg kell oldania. Az én felelősségem, hogy a legjobban adjam vissza az eredeti szöveget. Ha a magyar olvasók úgy viszonyulnak a szöveghez, mint a szlovákok, amikor Ivana szövegét olvassák, akkor jól végeztem a munkámat. Mindkét nyelven ugyanazt a hatást kell elérni. Egy kétszáz oldalnyi szövegnél pedig úgyis van, amit a másik nyelvnél nem lehet elég pontosan visszaadni, ahogy kellene. És akkor kitalálok valamit, ami lehet, hogy nyikorog. Esetleg ellaposítom ott, és máshol engedek bele többet, de az nyilván nem az igazi. Ezek a problémák egyébként nem jellemzők Ivana szövegeire, szerencsére a ritmusa, a kohéziója viszonylag jól megoldható magyarul is. Ugyanakkor a szlovák nyelv az adottságai szerint több szóismétlést, mellérendelést bír el, mint a magyar. Fordítás közben ezt meg kell oldanom, mert magyarul más lesz a hatása. Amikor tehát harmadszor hangzik el ugyanaz, gyakran kidobom, mert azt az ismétlődést a magyar nyelv már nem viseli el.

Akkor magyarul rövidebbek a szövegek, mint szlovákul.

Az a vicc, hogy még ennek ellenére is hosszabb a magyar változat. Ez is nyelvi adottság: a szlovák több mindent ír le egyszerűbben, mint a magyar.

A fordítási feladatok egyébként téged keresnek meg, vagy te keresed őket?

Ebben a konkrét esetben a Typotex kiadó kért fel. És korábban is többnyire így ment: megkerestek, vállalnám-e. Akadt persze, amit nem kellett volna, de az ilyesmi is velejárója ennek a munkának. Volt is időszak, amikor azt mondtam, nem fordítok többet, elég volt. Ezt annak ellenére is jószívvel vállaltam.

Szóval volt, hogy inkább mentél benzinkútra melózni.

Nem akarok feltétlenül fordító lenni. Csak ha találok olyan izgalmas szöveget, amivel szívesen dolgozom. És akkor pályázok – mert nálunk lehet pályázni. De nem hajtok erre.

Hat a fordítással való szövegmunka arra, ahogy te írsz?

Azt hiszem, minimálisan hat, mert másképp írok. Én filmként képzelem el, amit aztán megírok. Korábban filmeket készítettem. Filmes akartam lenni, sőt, egy ideig az is voltam. Aztán tarthatatlan volt, mert az pénzbe kerül. Így hát írok. Figyelnem kell, mert menet közben is becsúsznak kifejezetten vizuális megoldások, amit nyilván meg kell oldanom. Amikor most legutóbb kidobtam az első nekifutásra megírt szövegemet, ezért volt: forgatókönyvet írtam, mert az van a fejemben. De aztán csak megtalálom azt a nyelvet, ami adott esetben egy regényhez kell.

Boldogabb lennél, ha forgatókönyvet írhatnál és forgathatnál?

Rövidfilmeket csináltam, pénz nélkül, haverokkal, amit egyszer-kétszer-háromszor el lehet játszani, de többször nem. Filmet nem lehet egyedül készíteni. Regényt igen. Mondjuk egy mobiltelefonnal is sok mindent lehet már, de én sokáig ragaszkodtam a celluloidhoz. A kilencvenes évek elején kezdtem filmezni, akkor még elérhető videótechnika sem volt. Aztán annyival kényelmesebb lett a videókamera, hogy vettem egyet én is. Esküvői videóssá züllöttem, hogy pénzt szerezzek a filmjeimhez. Egy ideig volt is hozzá humorom. Annak idején, amikor a filmjeimet készítettem, önkifejezésnek gondoltam. Még az első regényemnél is volt valami ebből a szándékból. Most ott tartok, hogy valamit le akarok írni, amit jónak gondolok, de már nem akarok vele semmit. Természetesen örülök, ha valaki elolvassa, ne adj isten, valamit mond is róla. De már nem hiszem, hogy annyira fontos filmet csinálni vagy könyvet írni. Elveszítettem a fonalat, mi lenne a helyes cselekvés, hogyan lehetne a társadalom számára hasznosan tevékenykedni. Itthon megszerelek, amit kell, mert nem vagyok hülye, azonban nem tudok olyan tevékenységet, amivel tényleg hasznos lehetnék. Ez maradt, hogy időnként leírok valamit. Valamit, amivel elégedett vagyok.