A Tűzföldtől a trópusokig

„Az igazság mindig a következő hegy mögött van.”
(Luis Ara)

A bezártságban az ingerküszöb jóval alacsonyabb. Mintha vákuumban lennénk, amiből időről időre különféle módokon igyekszünk kitörni, nem mindig a megfelelő eszközökkel. Az ember nehezen koncentrál, kényszercselekszik. Tél van, odakint hideg, napközben azért dolgozni is kell, így hétközben lehetőség sincs a kimozdulásra, s mire eljön a hétvége, a monotonitás okozta bágyadtság, és az elmaradt, halogatott, ám elengedhetetlennek tűnő cselekedetek pillanatok alatt fölemésztik azt a két rövid napot is. Nem hiszem, hogy nagyot tévedek, ha azt írom, megtapasztaltuk mindannyian az elmúlt hetekben-hónapokban ezt, s bár nyilvánvalóan sokféle stratégia van arra, hogyan vészeljük át ezt a minden szempontból bizonytalan és megterhelő periódust, alapvetően mégiscsak nehéz jól és – legfőképp a lélek számára – igazán hasznosan átélni a mindennapokat.

A koncentrált zenehallgatáshoz csönd kell, s legtöbbször egyedüllét is, ami a legtöbbeknek épp a bezártság miatt nem adatik meg. Az olvasás szintén komoly figyelmet, összpontosítást igényel, és még ha el is jutunk odáig, hogy kinyissuk a könyvet, hányszor kapjuk magunkat azon, hogy már a harmadikat lapozzuk, de még mindig képtelenek vagyunk fölvenni a szöveg fonalát. Arra sem emlékszünk, tegnap vagy egy hete hol maradt abba a történet, és mire is kellene-illene rákapcsolódnunk.

A játék kikapcsol, átlényegít, de mi van, ha épp nincs kivel vagy mivel játszani? Ott vannak a filmek, izgalmas sorozatok, hát persze – de mi van, ha már csak megszokásból vagy kényszerből pörgetjük a streamszolgáltatók oldalait, nem is figyelve a rejtőzködő különlegességekre, esélyt sem adva olyasminek, ami nem taglóz le már az előzetesével?

A természet mégiscsak segít, nekem ez az egyik alaptapasztalatom az elmúlt hónapokból. Az erdő, a hegy az, ami szinte azonnal javítja a kedvet, a koncentrációt, képes fölszabadítani, friss levegőhöz juttatni, ellazítani, és feledtetni vagy épp eszünkbe juttatni bizonyos dolgokat. De mit tehetünk, ha már sötét van, mire elindulnánk? Ha a bezártságon belül is olyan időszakot élünk – a munka, a család, egyéb dolgok folytán –, ami megakadályoz abban, hogy átadjuk magunkat a természetnek, és rajta keresztül önmagunk lehessünk? Annak ellenére, hogy rendszeresen néztem természetfilmeket az elmúlt hónapokban, nem gondoltam volna pár nappal ezelőttig, hogy ezekre a kérdésekre a Netflix egyik sorozata adja meg számomra a (lehető legpozitívabb) választ, pedig így történt. Az elmúlt években jártam többször Oroszországban, azon belül is az Urálban, Szibériában, a Bajkál-tó környékén, utaztam a Transzszibériai Expresszel, tavalyelőtt egy hónapot töltöttem Indonéziában, szóval akad személyes, valódi tapasztalatom bőven a közelmúltból. És itt a karantén-időszakban nagyon vágytam már rá, hogy – ha már nem térhetek vissza azokra a helyekre most, amikor annyira szeretnék, amikor a legnagyobb szükség volna rá, és ráadásul feladatom is volna – mégis megtapasztaljak valami igazán személyeset, bensőségeset. Olyan, emberi és természeti megnyilvánulást, amit hitelesnek, belülről jövőnek érzek, s ahol nem kizárólag egy narrátor hangján hallok általános információkat arról, ami egyébként tisztán látható a rendkívül profi módon megörökített képeken.

Teljesen véletlenül találtam rá az Andes Mágicos (magyarul: A varázslatos Andok) című uruguayi-német dokumentumfilm-sorozatra, mely az első képkockájától, a benne megszólaló emberi hangtól, zenei akkordtól kezdve teljes mértékben magába szippantott.

Az Andok a Föld leghosszabb egybefüggő hegyvonulata. Több mint hétezer kilométer hosszú, hét különféle országban jelenlévő láncolat, mely alapvetően határozta meg az elmúlt évezredekben, és határozza meg természetesen ma is, a Dél-Amerika nyugati partvidékén élő emberek mindennapjait. A sorozat szerkezete rendkívül egyszerű. A Tűzföldtől haladunk részenként, és azon belül nagyjából országonként északi irányba, hogy a legvarázslatosabb tájegységeken, főbb, de rejtőző kulturális központokon, városokon, ültetvényeken, egy-egy sportlétesítményen, bányán, rádióteleszkóp-állomáson keresztül juthassunk közelebb a hegység sajátosságaihoz, természeti kincseihez, titkaihoz. Az első film, ami a dróntechnológiát alkalmazva anno nagy hatással volt rám, az az Amerika madártávlatból című sorozat, amely még 2007-ben készült, és a klasszikus narrációs technikával magabiztosan, de innen nézve már kissé egysíkúan mesélt a tagállamok természetrajzáról, hagyományairól, kulturális örökségéről. Ma már, amikor ez a technológia teljesen hétköznapi, és a lenyűgöző képi világ minden természetfilm sajátja, számomra a személyesség lett az, ami igazi pluszt képes hozzáadni a látványhoz. Az a szerkesztési és megszólalási mód, amely a Varázslatos Andoknak egyértelműen sajátja, vagyis hogy az ott élők szemszögén, történetén és tevékenységén keresztül juttat nagyon is közel a hegység lényegéhez, azon belül is az ember és az Andok szoros, megkérdőjelezhetetlen kapcsolatához.

Az utazás Usuhaia városában kezdődik, ez a legdélebben fekvő település az egész Földön. Onnan indulva haladunk fokozatosan észak felé, át Patagónián, Argentina és Chile különböző Andok menti részein egészen Bolíviáig, át az Altiplanón, érintve La Pazt, majd át Peruba, az egykori Inka kultúra otthonába, utána Ecuador következik, ahol a Cotopaxi vulkán megmászásának lehetünk szemtanúi. Végül Kolumbia tárul föl, a már trópusi ország, ahol a városok természetrajza és persze a kávétermesztés kerül fókuszba. A sorozatban minden egyes tájegység egy-egy emberen, és az általa végzett tevékenységen keresztül nyílik meg. Ez a munkavégzés vagy hobbi mindig szoros kapcsolatban áll a természettel, magával az Andokkal, a hegység által létrejövő feltételekkel és körülményekkel, kezdve a geológiával, érintve többek között a hegymászást, a bányászatot, a vadvízi evezést, a táncot, a biciklizést, a gasztronómiát, az űrkutatást, a női futballt, és a már említett kávétermesztést.

Számomra három lényeges összetevőből formálódott meg a képernyőn át is igencsak személyessé váló élmény, amit a sorozat csak fokoz részről részre. Alapnak természetesen ott van előttünk maga a látvány, az Andok csodái a gleccserekkel, tavakkal, fensíkokkal, az Atacama-sivataggal, vagy az Aconcaguával, mely a kontinens legmagasabb csúcsa, a maga közel hétezer méterével. Találkozunk a tengerszint fölött két-háromezer méterrel épült városokkal, az Inka kultúra megmaradt emlékeivel – az elképesztő, ma is bejárható ősi úthálózattal, Cuzcóval vagy épp az ismert Machu Picchuval –, és még bőven lehetne sorolni a rendkívüli csodákat. Ott a nyelv, amelyen keresztül hihetetlen erővel szűrődik át a sorozatban megnyilvánuló emberek egészséges, önazonos lelkülete, a természetközeliség, környezettudatosság: az a tudat, hogy ők is csak részei és nem irányitói a rendszernek, amibe bepillantást nyerhetünk mi is a képeken és az általuk végzett tevékenységeken keresztül.

Fontos elem, hogy – a megjelenő őslakosok mellett – a sorozat szereplői közül az életmódjukat, élőhelyüket a legtöbben önként választották, konkrétan az Andok nyújtotta lehetőségek miatt. Harmadikként pedig ott buzog a mélyben, a nyelvben, a tájban, minden mozdulatban valami nagyon erős spiritualitás – szándékosan nem szeretném a vallás irányába eltolni a dolgot, mert az konkrétan nem témája a sorozatnak; az viszont nagyon is, hogy ezek az emberek, akik származásuk, vagy épp választott munkájuk miatt a hegylánc valamely részén élnek, milyen mélyen hisznek és bíznak egy olyan felsőbb, vagy inkább benső erő létezésében és munkájában, amelyet sok szempontból az Andok testesít meg. Tulajdonképpen minden elhangzó mondatban benne rejlik a hegy, és az azzal való, tiszteleten és alázaton alapuló kapcsolat. Minden szereplő hangsúlyozza, hogy a hegy mennyire fenséges, változékony, kiszámíthatatlan és így fölfedezésre, megértésre és figyelemre vágyó, élő és nem csupán létező entitás, akárcsak maga az ember. Olyan élő szövet, amelynek szintén akarata, célja és hivatása van, s hogy nem csak önmagáért való.

A sorozatot figyelve egyértelműen megerősödött bennem újra az érzés, a fölismerés: nem halhat ki belőlünk az igény, hogy élő kapcsolatunk legyen a természettel, és hogy meg kell értenünk végre: nemcsak jogaink vannak ittlévőként, hanem kötelességeink is. Az egyik szereplő arról beszél, hogy amikor elindul fölfelé, folyamatosan beszél a hegyhez, hiszen számtalanszor megtapasztalta, hogy az élő környezet bízik benne, s a maga módján válaszolni is fog. Megmutatja majd a célját, az erejét, ami pillanatról pillanatra változik, és mégis mindig ugyanaz marad: „Mindig eszembe jutnak az őseim, hogy ők is biztos ezt láthatták, amit én. Felkeltek, meglátták a tavat és a fákat, amik még mindig itt vannak. Egymást követik a generációk, és hát szerencsések vagyunk, hogy itt lehetünk. Az Andok varázsa mindenhol érezhető, bárhol is vagyunk, de vannak helyek, amik azonnal átadják ezt a hangulatot. Az ember oda tartozik, ahova a szíve húzza. Hallgatnunk kell a szívünkre.”

A film adatlapja.