A műalkotás megalapozott gyanúja

Három monográfia is született Cselényi László költészetéről, Bohár Andrásé (2005), Pomogáts Béláé (2007) s Vilcsek Béláé (2016), valamint több szöveggyűjtemény és főként kiváló tanulmányok sora, mégis, mindezek ellenére e költészet recepciója, legalábbis a köztudatban, máig őrzi alkalmi és esetleges jellegét, melyek az életműnek marginális szerepet tulajdonítanak, helyesebben legfeljebb csak úttörő, nem pedig áttörő szerepet tulajdonítanak neki.

Csehy Zoltán monográfiája fenekestől forgatja fel az eddig Cselényiről (és -től) írottakat, de magától értetődően az előzmények figyelembevételével helyezi új dimenzióba a Cselényi-életművet. Az eddig írottakat, mindenekelőtt a tanulmányokat Csehy nagyon ügyesen hasznosítja, ugyanakkor nem söpri le az asztalról egyetlen mozdulattal a kevésbé sikerült vagy kifejezetten dilettáns értelmezéseket sem; ezekbe is igyekszik nagyvonalúan belelátni, ami hasznosítható. A Cselényi-verseskötetek értelmezését azonban radikálisan új síkra tereli azzal, hogy kijelenti és konkrét példák sokaságával igazolja, hogy a bennük megképződő „lehetséges nyelv elsősorban nem szövegként, hanem zeneként funkcionál”.

Legalább ennyire fontos az a megállapítása, mely szerint költőnk „szólamszálazásai és szövegtömb-konstellációi nem műalkotásként definiálják és mutatják fel önmagukat, hanem szövegpartitúraként, szövegelőtti szövegként”. A kötet egy másik, összegző helyén ugyanezt más oldalról megközelítve így látja: az Acetilén ágyak című Cselényi-kötet „megkérdőjelezi azt a szokványos hermeneutikai alapállást, hogy minden szöveg értelmes, értelemmel bír. A művészi szöveg értelme itt elsősorban zenei értelem.” Mindez egyébként a monográfia hivatkozásaiból is rögtön látható: a Cselényi-műveken és a szakirodalmon túl a fontosabb felhasznált zeneművek, hanghordozók jegyzékével is szolgál. Ami, lássuk be, egy botfülű és foghíjas (kortárs) komolyzenei s kivált avantgárd zenei műveltségű recenzens (én) számára eleve azt kellene jelentse, hogy tisztes távolból figyelje a Csehy-monográfiát – ám a szerző által működtetett logikus értelmezői nyelv és a téma kivételes érdekessége elragadja az olvasót, s a felismerés döbbentével figyeli meg magán, hogy egészen közelről érdekli és érinti a téma.

Az Aritmikus képzelet (alcíme szerint Avantgárd zene, chance poetry és epikus gravitáció Cselényi László műveiben) című monográfiájában Csehy Zoltán meggyőzően érvel amellett, hogy Cselényi „a szópartitúra híve: alapvetően zenei egységként tekint a szóra, lírai szövegei pedig elsősorban zenei konstellációk”. (A Csehy-cím Cselényi 2011-es kötetcímének, A képzelet aritmiái…-nak a variációja.) Vagyishogy a bevett és másutt bevált esztétista-modernista megközelítések a Cselényi-könyvekhez nem a megfelelő kulcs. A zárat szerinte és nála az avantgárd zene értelmezői kulcsa nyitja, s ezt egészen kiválóan levezeti az egyes Cselényi-kötetek vizsgálatával. Soha még ennyi zenei párhuzammal nem találkoztam irodalmi művel kapcsolatban, s a dolgok természetéből adódóan Csehy párhuzamosan értelmez hol zenét, hol Cselényit, de ezeket a párhuzamokat rendre konkrét példákkal illusztrálja, s ezekben zene és szöveg elemzése összeér. Vagyis a zene nem mankó, s még kevésbé ürügy, hanem jól átgondolt s kellően megválogatott pandant-ja (és ihletője) a Cselényi-korpusznak.

Csehy áttetszően világos érvelése közben nehéz nem arra gondolni: ha itt voltak előttünk ugyanezek a Cselényi-szövegek, melyek a szöveg szintjén is játékba hoznak zeneszerzőket és zeneműveket, nem beszélve arról (amiről a szerző értekezik), hogy a felépítésükben is konkrét zeneműveket és -előadásokat követnek, hogyhogy nem merült fel bennünk is automatikusan ez az értelmezési lehetőség? (Az még úgy-ahogy érthető, hogy ’89 előtt erre kevésbé nyílt lehetőség, könyve legelején ezt a szerző meg is jegyzi: „A karanténként működő belterjes kisebbségi kultúra önreflexióra képtelen környezetet teremtett…”) Egyszerű. Kellett hozzá egy, a kísérleti modern zenében jártas irodalomtudós. Kellett hozzá Csehy, hogy belássuk: „Cselényi szövegeinek megértése a bartóki technikáktól kiindulva az aleatórián át a Cage-féle chance music vagy a spektrális zene ismerete nélkül jóval szegényebb lenne.”

Nemkülönben, s ne csak a mondanivalóra figyeljünk, hanem a mondtad letisztult mikéntjére is: „Cselényi szövegvilágához kell némi ráhangolódás, nyitottság, az intermediális vonatkozások kreatív érzékelése: és kell az a tudat, hogy a műalkotást az értelmező hozza létre a felkínált lehetőségekből; hagynia kell, hogy a műalkotás gyanúja elhatalmasodjon” benne. Mondjuk, nem előzmények nélküli ez a műve, már 2009-ben közzétett az Irodalmi Szemlében egy egészen kitűnő tanulmányt Minek zene minek fog minek oboa címmel, Vázlatos eszmefuttatás Cselényi László költészetének zenei értelmezhetőségeiről, 2015-ben pedig az Alföldben egy újabbat Epikus gravitáció. Neoavantgárd zenei mintázatok és konstellációk Cselényi László „eposzában” címmel. Ez utóbbiban írja az Aleatória… kötetről: Cselényi költészetének szimmetrikus terei csupán zenei (és képi, illetve matematikai) értelemben harmonikusak, a szöveg értelmi rétegeit tekintve hol kaotikusak, hol montázsszerűek, hol fragmentáltak, hol tipográfiai irányulásoknak megfelelően szólamszálazottak.” Mostani könyvében ezt az alkotótechnikát már az Erők című 1965-ös (!) kötetére kiterjeszti: „A kombinatorikusság, a moduláció és az algoritmunsként értelmezett verssor poétikája már ebben a kötetben remekül érvényesül.”

Csehy kötetről kötetre haladva elemzi a Cselényi-műveket, íródásuk időbeli sorendjében, s e vizsgált stációkhoz fűződő – a maga állítása szerint is fontos – megállapítása a következő: „a Krétakor című kötettől kezdődően a szöveg identitása is eredendően destabilizálódik: a mű definitív megalkotottsága helyett a megalkotás folyamatának rögzítése válik elsődlegessé, miáltal nem hagyományos értelemben felfogott műalkotás, vers vagy költemény jön létre, hanem egy folyamat dokumentálása zajlik, a verstörténés megszövegesülése, ami műalkotást, verset, költeményt eredményezhet, de még ez sem feltétel.”

A monográfia talán legizgalmasabb része a hatodik fejezet, mely a Cselényi-műalkotás genezisétől kezdve az egész oeuvre lényegét tapogatja ki, amikor azt állítja, „az avantgárd gesztus, illetve a montázs és kollázstechnika eljárásaihoz szinte rögeszmésen ragaszkodik, hiszen pontosan érzékeli, hogy csakis a felbontásban, a részegységekben rejtezhet a megragadhatatlan lényeg: hiszen ha ott nincs, akkor vélhetőleg nincs is sehol.” Ugyanitt található a monográfia egyik sarkalatos tétele is: „Cselényi szövegei, montázsai nem öncélú, gépies kombinatorikus játékok, hanem sokkal inkább átrendeződések, finom, zenei struktúrákon nyugvó permutációi a szimultán lét- és műveltséganyag látszatra kaotikus mozgásainak. A precíz matematikai struktúrák zenei logika szerinti szerveződése Stockhausen, Xenakis, Berio vagy Bartók eljárásai felől értelmezik újra a költészetet.”

Tudjuk, bizonyos életrajzi vonások nem az életmű szövegközpontú olvasásától terelik el a figyelmet, hanem annak tevékeny kiegészítő elemei. Csehy Zoltán ezzel a tapasztalattal is pazarul bánik Cselényi-könyvében, amikor a művésznek a – már jól ismert – párizsi és a párizsi Magyar Műhely-beli élménye mellett rámutat az Ifjú Szivek táncegyüttes vagy az Azerbajdzsán-útiélmény hatásaira is, egyszersmind képbe hozza Ladislav Kupkovič (Kupkovič László), az Ifjú Szivek karmesterének a Cselényi-szövegekre tett hatását is. Nem, lehetetlen akár felsorolni is a Csehy-monográfia szakmai erényeit, egyetlen szóval: praeclarus. Mintegy zárójelben: ha ceruzával a kezünkben olvassuk e könyvet, könnyen úgy járhatunk, mint a Biblia megrögzött olvasói, akik különböző színekkel addig jelölgetik a megfontolásra és belegondolásra alkalmas részeit, mígnem végül csaknem minden szakasza jelöltté válik.

Volt a közelmúltban az Irodalmi Szemle online változatán egy ankét, az elmúlt három évtized (szlovákiai magyar) irodalmából kellett megnevezni a legjobbnak tartott könyveket, műnemenként; a legtöbben többet is jelöltek, Tőzsér Árpád például tizenhárom tételt, s a lírai termésből első helyre Cselényi László 1998-as Aleatóriáját helyezte. Mindig figyelmeztetnem kell magam, hogy Tőzsérre feltétlen oda kell figyelni, bármihez szól is hozzá. Képzeletben most e mögé a helyezése mögé is tettem egy felkiáltójelet. Nem szoktam fülszöveget olvasni, főleg idézni nem. Csehy Zoltán Aritmikus képzelet című monográfiájának fülszövege az alábbi mondattal kezdődik: „Amit Cselényi László létrehozott, európai rangú költői kísérlet.” Az egész könyv ennek számbavételével foglalkozik. S akkor Cselényinek is kijár a főhajtás.

Említettem, illetve feltettem a kérdést, miért nem nyílt meg eddig többünk előtt (nagy elismerés a kivételeknek, ezeket a szerző is rendre elismeréssel idézi) a Cselényi-univerzum, s azt válaszoltam, a zeneelméleti felkészültségű Csehy Zoltán kellett hozzá. De ennél még tovább is lehet menni. Akit érdekel merre, lapozzon a Zárszó című zárófejezethez, melyben a szerző e zenei alapú interpretációjához („intermediális olvasat”-hoz) még hozzátesz pár további, nyilvánvalóan termékeny megközelítési módot mint meglebegtetett interpretációs lehetőségeket: a hálózatelméletit, a poszthumán esztétika poétikája felőlit, a képzőművészeti-vizuálist, a tudatarcheológiait, entrópiaelméletit, a neoavantgárd felől közelítőt, a strukturalista szöveggenerálás felőli hagyományos filológiait. Vagyis ez a monográfia nem lezárja ennek az univerzumnak a vizsgálatát, hanem megnyit rajta egy kaput, miközben más kapuk felőli megközelítésekre is rávilágít.

Csehy Zoltán: Aritmikus képzelet. Kalligram, Dunaszerdahely, 2020