A versmondás idealizmusa

Lassan egy évtizede van a pályán, jelenleg a versmondás témájában írja a doktoriját. Ez is, na meg egyetemi tanulmányai is alapul szolgáltak a tavaly tavasszal indított VerShaker című YouTube-csatornájához. Meg talán az is, hogy már óvodás korában – szentjánosbogárként gubbasztva a szénában – megérezte, milyen az, amikor az ember hatással van másokra. Akár monológot, akár verset mond. Sőt, még ifjabb korában verseskötetet is adott ki az úgynevezett Zoltán Kiadó. A felszínen a versekkel foglalkozó YouTube-csatornájáról beszélgettünk csupán Zoltán Áronnal, ám a mélyen nyelvtani kérdésekbe, filozófiai elméletekbe, inspiráló beszélgetések elemzésébe is belementünk a Vígszínház színművészével.

Csapjunk is a közepébe! Volt a VerShakernek egy olyan epizódja, amelyben arról is szó volt, hogy létrejött már korábban egy ilyen jellegű tartalom.

Igen, több vers témájú műsor is volt már és van is, Vecsei H. Miklós említette a VerShakerben Kamarás Iván sorozatát, de én inkább Lutter Imre ATV-s műsorát, a Sorok közöttöt emelném ki, ami interjúba ágyazva mutat be verseket. Ő ismert emberekkel beszélget, majd elmondja vagy felolvassa a vendég által választott művet, egy illusztratív videóinstallációba ágyazva, könnyen fogyasztható stílusban. Ezt a módot tisztelem, a VerShakerben azonban másra helyezem a hangsúlyt. Maga a versmondás folyamata érdekel és a mögötte rejlő önismereti munka és őszinteség. Ehhez pedig a lehető legszélesebb körben kell megmutatni, hogy a színművész szakma hiteles résztvevői hogyan viszonyulnak a témához, és főképp, hogy ők maguk hogyan csinálják. Így tud kirajzolódni a professzionális versmondás mint jelenség.

Miért érezted szükségét egy ilyesfajta Youtube-csatornának?

Nehéz megtalálni a megfelelő platformot. A Magyar Versmondók Egyesülete pedagógiai és ifjúsági programjaival és folyóiratával, a Versmondóval az amatőr versmondók számára rengeteg lehetőséget teremt. De a hivatásos színművészek körében éreztem egy légüres teret. Van az M5 Vers mindenkinek című műsora, a legtöbb színház rendez egy nagy gálát a költészet napján, és van pár neves művészünk, akik önálló estjeik kapcsán jobban elmélyültek a témában és erről gyakran kérdezik is őket. És sarkítva persze, de nagyjából ki is merült a lehetőségek tárháza. Az izgatott, hogy mi az a formátum, amiben egyszerűen, de érzékletesen mutatható be, hogy egy színművész hogyan gondolkodik arról a versről, amit előad. Sokáig formálódott bennem ez a gondolat, aztán kidobta a gép a költészet témájú csatornát – valahogy úgy, mint a 42-es számot Galaxis útikalauz stopposoknak-ban!

Tulajdonképpen a versmondás önálló művészeti ág, műfaj is lehetne, nem?

Igen! Fontos hozzátenni, hogy ez nem a színjátszás része, egy halmazzal kijjebb kell lépni: a versmondás az előadóművészet különálló szegmense. Erről többen is írnak, a legújabb, legkorszerűbb tanulmányt ebben a témában Böhm Edit készítette. Ő próbálta visszavezetni a szavalás kifejezést is méltó helyére, azonban olyannyira elhasználódott ez a szó az elmúlt évszádok ünnepségein, hogy furcsa lenne a művészi értéket képviselő versmondásra használni.

Nagynevű művészek is „elszavalják” az adott költeményt.

A szavalás eredetileg a retorika kifejezése volt. A retorika-tanulmányok egyik előkészítő lépése a költemények szavalása. A retorika mint tantárgy javarészt kiveszett az oktatásból: szónoklattant már nem igazán tanulunk, helyette maradt az oldalágon érkező szavalás.

A csatornád célja ezek szerint a versmondás népszerűsítése? Vagy inkább az, hogy ismerjünk meg színművészeket más aspektusból is, miközben az irodalmi műveltségünk is bővül a különféle versekkel?

Intuitíven szeretek alkotni. S bár törekszem arra, hogy a VerShaker tudatosan strukturált legyen, a legnagyobb döntésekben az intuícióra hagyatkozom. Ez jellemezte a születését is. Ezért nem is tudok konkrét célokat kiemelni. Van egy életérzés, egy irány, ami bennem megfogalmazódott, és úgy érzem, érdemes róla beszélni. Egy hosszú, önismereti munka volt, mire erre rájöttem. Nagy segítségemre volt a Színház- és Filmművészeti Egyetem öt éve, ahol sokat tisztult bennem, hogy mik az értékeim, milyen témában érdemes adnom, és miben szorulok gyűjtőmunkára. A versmondással kapcsolatban gyűjtöttem, gyűjtöttem, gyűjtöttem, és most jutottam el odáig, hogy tudok adni is. Az, hogy pontosan mit, az nehezebb kérdés: talán azt, ahogy én utat találtam a költészet megértetéséhez. Amit előszeretettel értünk félre.

Félre lehet érteni?

Tárgyilagos, fogalmi dolgokat keresünk benne. Sokszor szembesülök azzal, hogy az emberek azért nem tudnak mit kezdeni egy-egy verssel, mert olyan tanulságokat, élményeket várnak tőle, mint egy regénytől. Arra vágynak, hogy megismerjenek sorsokat, belehelyezkedhessenek szituációkba, amitől aztán edukálódnak. De szerintem másra való az epika, dráma és a líra. A líra a legbelsőbb szféra az emberben. Az a tartomány, amely tudatosan nem csalogatható elő, csak a „varázsigék” vagy a zene, a zeneiség által.

Tehát ott a hiba, hogy meg akarjuk érteni a verset, nem megérezni?

József Attila így fogalmaz a Ha lelked, logikád… című versében: „A líra: logika; / de nem tudomány.” Én ezen a vonalon indulnék, de ezt a katedráról indulva csak hosszú-hosszú évek alatt lehet bejárni, ha egyáltalán lehet róla objektíven nyilatkozni. Mert inkább gyakorlatról beszélünk: minél több verset kell elolvasni. Meg kell találni azokat a verseket, amelyek számodra kapuként szolgálnak a költészethez. Ugyanakkor elképzelhető, hogy hiába találkozol rengeteg verssel, nem találod meg azt, ami bevezet téged a költészet világába. Engem az út, a folyamat érdekel leginkább, ahogy a mondó a versolvasástól eljut a kiejtett szavakig. És ez javarészt leválik az irodalomoktatásról, mert ma az iskolákban inkább a természettudományos irány a mérvadó, még mindig túl sok hitet vetünk a leírható részletekbe. Ezért nem, vagy csak nagyon ritkán ütnek nagyot a versek. Én azt gondolom, érdemes megadni a lehetőségét, hogy a vers kívül essen a realitáson: meg kell sejteni a valódi mondanivalóját, és csak azután érdemes adatokat gyűjteni köré. Ezért is ösztönzöm arra a vendégeket, hogy azt a verset hozzák magukkal a forgatásra, ami gyomron vágja őket, és most, aktuálisan azt a bizonyos kaput jelenti, ami mögött a költészet megnyílik számukra, ne azt, amiről okosan tudnak nyilatkozni.

Mi lehet ez a kapu?

Amin átbújva egy olyan világba érsz, amiről nem tudod eldönteni, hogy kívül vagy belül vagy. Az a vers, amiről azt érzed, hogy benned, valahol, nagyon mélyen megszületetett, megfogalmazódott már. Verset mondani amúgy önmagában véve idealizmus: hiszel abban, hogy ez az élmény átadható. De hogyan is lehetne az? Hiszen csak szuggerálod a kamerát és szavakat sorolsz egymás után, szokatlan sorrendben…

Szerb Antal a Magyar irodalomtörténet című könyvében arról ír, hogy az „ember lelke mélyén, ott, ahol leginkább önmaga, ahol már nem hangoskodnak idegen eszmék és kollektív idegen akaratok, még ott is van valami, ami a többi emberrel közös, sőt legközösebb: az emberi lélek törvényei. Ez a rokonság minden ember között az oka annak, hogy az író az olvasóra, mint lélek a lélekre, közvetlenül hathat.” Az emberiség egyazon szellemiségben létezik, amelyhez befogadó és adó lelkek kapcsolódnak. Persze minden ember adó és befogadó is valamilyen arányban, csak valaki abban jobb, hogy összegyűjtse, rendszerezze a már létező tartalmakat, valaki pedig abban, hogy bővítse a nagy egészt.

Tulajdonképpen te is hozzáteszel a VerShakerrel.

Szeretek abban a szerepben tetszelegni, hogy középen vagyok. Pont annyit gyűjtök és összegzek, mint amennyit hozzáteszek. Mintha az előadóművészek munkája, úgy általában, erről szólna.

Nekem, a nézőnek pedig arról, hogy kapok valami nagyon fontosat.

Ezt majd te eldöntöd! És itt visszakanyarodhatunk az első kérdésre, hogy miért is nem jöttem zavarba attól, hogy van már ilyen típusú műsor. A VerShakerben ugyanis nem arról van szó, hogy kinek mi a kedvenc verse, hanem arról, hogy valaki úgy mond el egy verset, hogy abban benne van az is, hogy miért az a legfontosabb vers számára, és erről később egy beszélgetés során is tanúságot tesz.

És a vendégeket hogyan választod?

Az a célom, hogy azokat a beszélgetéseket, érzéseket tudjam átadni, amit egy-egy kollégámmal élek meg, például egy előadás utáni büfébeszélgetés során. Vagy amikor ülünk előadásszünetben az öltözőben, és fölmerül valami komolyabb téma, és olyan gondolatokat osztanak meg velem, amelyekről azt gondolom, hogy más számára is érdekes lehet. Mindez ráadásul spontán jön elő, jellemzően valamilyen közös művészi élmény hatására. Ritkán kérdeznek ilyeneket színészinterjúkban, de én most megteszem. És igyekszem ezeknek a beszélgetéseknek a bensőségességét és spontaneitását is visszaadni. Ezért fontos például a Bethlen Téri Színház mint helyszín. Egy olyan tér, aminek olyan atmoszférája van, amiben egy színész különösen jól érzi magát. Visszakanyarodom József Attilához: semmiféle tudományos megalapozottság nincs ebben, mégis logikus. És persze mindehhez a vendégek személyisége és a nyomon követő lelkiállapota adja a zálogot.

Nagyon széles palettát vonultattál fel az elmúlt nem egészen egy évben. Elraktározod ezeket az embereket, a beszélgetéseket, így tudsz aztán választani? Mert már csak a pályádból kiindulva is leszögezhetjük, hogy rengeteg emberrel találkozol nap mint nap.

Nem nehéz őket megjegyezni. Ha valakit ismersz, és van érzéked a műsor összerakásához, akkor ki tudod válogatni, melyek azok a gondolatok, amikre feltétlenül rá kell kérdezned. Persze, szükséges egy-két bemelegítő kérdés is, de inkább csak a néző miatt, a vendégek nem jönnek zavarba, ha in medias res kezdünk, hiszen profi színészekről van szó. Nem is beszélve arról, hogy a műsor felvétele során is a versmondással kezdünk, úgyhogy bemelegítésre nincs már nagy szükség.

Ezek szerint a versmondó személyisége inspirál a kérdések során, nem a vers.

Abból indulok ki először, hogy melyik verset választotta. Az a legfontosabb! De a versválasztás maga többet árul el valakiről, mint sokévnyi ismeretség. Érdekes, eddig nem volt olyan, hogy ketten ugyanazt a verset választották volna. Az egy izgalmas kérdés lesz, hogy mi van, ha ez előfordul. Hogy belemegyünk-e egy összehasonlító elemzésbe, vagy meghagyjuk ezeket önálló szigetekként.

Maradsz a színészeknél, vagy áttérsz majd más művészekre is?

Pifkó Szera és Zelei Ági szerkesztőkkel – akik főleg az elején nagyon sokat segítettek nekem a Kodolányi János Egyetem hallagatói mellett – gondolkoztunk már ilyenen. Tavaly nyáron volt is egy ilyen oldalág: a Verskép challenge során képzőművészekkel, Csernovszky Júliával és Szurcsik Józseffel, és költőkkel, Grecsó Krisztiánnal és Izsó Zitával beszélgettem a versillusztrációk kapcsán. Ez egy időszaki pályázat volt, majdnem 100 pályamű érkezett! Ezt a vonalat mindenképp szeretném folytatni, más területekre is kirándulni fogunk. Ehhez persze arra is szükség lenne, hogy támogassanak minket a közösségi adománygyűjtésünk keretében, mert még egy ilyen VersKép challenge-típusú pályázatot nem fogok tudni kifizetni, főleg egy ilyen járvány-sújtotta évad után.

Zárszóként: honnan veszed a receptötleteket a koktélokhoz és a forró italokhoz?

Marketingfogás. Többen néznek főzőműsort, mint irodalmi csatornát… Meg így szakítom ki picit a nézőt a hétköznapok forgatagából, valami ismerős tevékenységbe rejtve az ismeretlent. Amúgy az italkészítés a címadáshoz köthető – nagyon sokáig agyaltam rajta. Egy idő után már az agyára mentem a kollégáimnak is, mert mindenkitől azt kérdezgettem, hogy szerintük mi lenne az ideális név. Aztán egy este Hajduk Karesszal megtaláltuk a tökéletes címet. Mondtam neki, hogy Monty Python-szerű intrót képzelek el, ő erre kitalálta, hogy legyen a címe VersHekker. El is képzeltük, hogy lehetne egy hal, egy hekk, ami időnként beúszik a képbe. Kicselezzük a nézőt, hogy mi nem arra gondolunk, amire ők gondolnának, hogy mi gondoltunk… És akkor azt éreztem, hogy ez olyan „fiatalos”. Aztán az egyetemista stábtagok arcát meglátva komolyan elgondolkodtam azon, hogy mit is gondolok én a fiatalságról… Az első forgatás után aztán az egyik srác, a legcsendesebb a stábból, odajött hozzám, és csak úgy halkan megjegyezte, mi lenne, ha inkább VerShaker lenne a csatorna neve. Tőle származik a végső név, és ebből kiindulva kezdtem meg konyhai ámokfutásomat. Kezdetben gyümölcsöket turmixoltam ehető papírra nyomtatott versekkel… Persze a shake-hasonlat adja magát: egy színész úgy bánik a verssel, mint a turmixgép az alapanyagokkal. Egyszerűen bedarálja. A versmondás megszületése után nem beszélhetünk arról, hogy a Kései sirató pusztán József Attila verse. Nem, az onnantól Földes Eszter: József Attila: Kései sirató versmondása. Ez már egy másik műalkotás. Kérdésedre válaszolva amúgy: a recepteket és a hozzávalókat innen-onnan gyűjtöm össze. Őszinte leszek, mindig az utolsó pillanatban.