Emlékezetpolitikai piramis

Krzsanovszkij filmje nem az Ilja Ehrenburg által úgy megénekelt „olvadás”, nem is a brezsnyevi „pangás éveit” követő glasznoszty terméke, hanem az érett, kifejlett putyinizmus alkotása. 1950-ben vagyunk, Landaunak hívják az intézet igazgatóját, mint Martin Landaut, aki Lugosi Bélát játssza Tim Burton 1994-es Ed Wood című dolgozatában. A Landau Intézet nem a párizsi Pasteur Intézetre hajaz, mint egy Rejtő-regény, sokkal inkább a Los Alamos-i atomkutatóra, ahol a Manhatten terv is megszületett. És van még pár csavar.

(szüzsé) Natasa ránézésre ötven felé döcög, kantinosnő a Landau Intézet szovjet eleganciájában, Luc Bigének hívják a francia tudóst, aki vendégkutatóként állomásozik ott, Natasa egy részeg este folytatásában szexuális viszonyra lép a békaevővel. Luc Bigé nyílván fejből fújja a L’Humanité komcsi pártnapilap utasításait és Waldeck Rochet beszédeit, különben nem kerülhetett volna ide, a szovjet Olümposz magosába. Natasa teste már nem szobor. Luc-kel a szex középkorú emberek italos aktusa, filmi terjedelmében kimerítő, hosszú, zsigeri realista közelítés, ha nem is a Bolaño-féle realismo visceral értelmében. Nyomorult, kattogós szerelmeskedés, nem élvezet, hanem nyűg, vodkaszagú lakossági lepedőakrobatika, cinema verité, meg povera, vágástechnikájában annyira hatvanas évek, hogy az idődimenziók sokasága már fárasztónak hat. Annyira újhullám, mintha hatvan év el sem szelelt volna. Ilyen lehetett talán a Hruscsov-érában soha el nem készült sztálinizmus-kritikai kultfilm ideája? Natasának van egy vice-markotányosa, lányakorú büféasszisztens, a film legalább fele a két nő generációs tusakodása. Perpatvar és lakoma. Kantinosék zárás után dézsmálják a nép vagyonát. Füstölt hal és főtt homár, Beluga kaviár, torma és koriandermaggal meghintett fekete kenyér, sós uborka. Vodka persze. Sok.

Nem sok viszont, amit a nőkről megtudunk. Natasa régi bútordarab, Olja újdondász. De berúgni, azt tudnak! A film felétől viszont a szovjetológia, a Nagy Orosz Irodalom és a filmművészet ismerői már fejből fujják a lehetséges dramaturgiát. Olja lesz majd a Morozov-gyerek, a pionyír, aki fejelentette apját, anyját, hogy részt vehessen az Árvák Vacsoráján, na részt is vehetett, Sztálin külön szóbeli dicséretben részesítette a szülei kivégzését elősegítő kisúttörőt. Vagy: Olja a Gletkin – Arthur Koestler: Sötétség délben –, a korosodó Rubasov ellenében; az új raj, kinek fején másként tapad a haj. 1950-ben tizenhárom évvel vagyunk a Nagy Terror csúcspontja után, rádolgozott egy világháború, az önkép szerint Nagy Honvédő ~, az nem lehet, hogy csupán öt évvel a háború után, még Sztálin vigyázó tekintetétől kísérve meg lehessen úszni egy külföldivel kettyintést stratégiai jelentőségú tudományos intézményben. Ekkor tán még NKVD-nek hívták a szervet, melyet nézőként minden másodpercben várunk. Meg is jön, ahogy kell, Vlagyimir Azsipónak hívják. Negyvenes, kövérkés férfi, hivatali helységében könnyedén megy a beszervezés, kés a vajban, Natasa rögtön rááll.

Ezen a ponton szólalhat meg a nézőben a szovjetológus: Natasa a korábbi dialógokból kitűnően több, mint évtizede rodázik a kantinban, és az elképzelhetetlen, hogy egy ilyen helyen egy ilyen állásba már ne eleve ügynököt telepített volna a GPU, vagy már NKVD, vagy ha a pincéri rutin feltétel, akkor ne szervezték volna be illető rutingazdát egy perc alatt. Igaz, Natasa nem úgy néz ki, mint Gogolák elvtársnő a Tanúban, élőbb, lélegzőbb organizmus, de mégiscsak a század gyermeke, és annak túléletéhez az ezred lányának is kellett lenni. Olja sem lesz újgenerációs véreb. Kétharmadnál vagyunk, mikor Natasa–Azsipo duettre redukálódunk a továbbiakra. Ez a rész nem bájos. Másként „nem bájos”, mint ahogy várnánk. Mert Azsipo könyörtelen tartótiszt, nem elégszik meg az aláírt beszervező nyilatkozattal, zsigeri szinten igényli a fizikai abúzust. Szóbeli megalázást követően érkezik a vetkőztető előjáték, a verés, a szexuális bántalmazás. Natasa kevés zokszóval, panaszos hanggal tűr. Aztán Azsipo örmény konyakkal kínálja, eteti, elgyönyörödnek mindketten enjófejségüktől, két magányos szív révbe ér.

Konyec filma.

Lehet, kevés a posztszovjet tapasztalatom, hogy kiérezzem a paródiajelleget és az iróniát, amik ezt a közelítést érvényesíthetik. Mert mi történt? Olyan történelmi korba keveredtünk, melyet ismerni vélünk, még ha nem is éltünk akkoriban. Van bizonyos tudásunk, és vannak közhelyek és sztereotípiák, melyeket, ha nem is tudatosan, de elfogadunk. A klasszikus hollywoodi, de minden más dramaturgia is hullámként csapódik szét a konkrét mozi beton hullámtörőjén, az arányok szétesőek, végig érződik, hogy az amatőr szereplők magukat is betűzik a karakter mellé.

(módszer) Ilja Krzsanovszkij még csak negyvenöt éves, de a piramisépítők rokona. Az ukrajnai Harkovban megalománmód felépített egy stúdióvárost, mely a Lev Landauról elnevezett tudományos intézetet formázza, tömeg-, és individuálpszichológiai kísérletekbe kezdett önkénteseken, akik között leszerelt KGB-ügynök éppúgy akadt, mint sikeres pornóartista. Egy titkos szovjet intézet azért mindenkinek megmozgatja a fantáziáját, lehet, a Szputnyik V vakcinát is ilyen helyen kísérletezték ki, Krzsanovszkij eredendő elképzelése – életrajzi film Landauról, a szovjet fizikusról – a filmtörténet eddigi egyik legnagyobb szabású projektjévé lett, 42,000 négyzetméteren rekonstruálta a szovjet tudományt, 352,000 embert telepített ide, akik 7/24-ben karakterben voltak, olyan dolgokról beszélgettek, amit fizika PhD nélkül nem lehet érteni. Jürgen Jürges, egy német Rév Marcell, operatőrileg mindig közelmegy és mindig kézikamerázik, de szépen is világít, sose lesz dokumentumfilm-szerű. Csak majdnem. Amatőr színészek, akik ténylegesen lerészegednek, szexelnek, okádnak és lelkileg terrorizálják egymást a kamera előtt. Krzsanovszkij azt akarta modellezni, hogy hogyan idomulnak az emberek egy elnyomó rezsimhez, amiben ő maga lépett a diktátor (az intézet igazgatója) szerepébe. Emberkísérlet és művészfilm: botrány is volt tavaly ilyenkor a Berlinalén, többen felelősségre vonták a fesztiváldirektor Chatriant azért, hogy egy olyan alkotást válogatott be a versenybe, aminek a készülése során az alkotó pszichológiailag és fizikailag megkínozta a szereplőit. A fesztiváligazgató azzal hárított, hogy amennyiben felmerül a gyanú, hogy a produkció során visszaélések történtek, a gyártóhoz kell fordulni, ezt ők is megtették, és megnyugtató választ kaptak.

Krzsanovszkij a filmmel elérte, hogy a putyinizmus felől is támadják: az orosz kulturális miniszter „pornográf propagandának” minősítette az alkotást, ami akár azt is jelentheti, hogy a rendezőt bíróság elé állítják majd érte. Krzsanovszkij nem hátrál meg, közölte, hogy bepereli az orosz államot, mert el szeretné érni, hogy a DAU-t Oroszországban is bemutassák. Az IndieWire-nek úgy nyilatkozott, hogy mivel a filmekben nincs szó Putyinról, elképzelhetőnek tartja, hogy eléri a célját.

A DAU-projekt jelenleg 14 film, ezek egyike a DAU. Natasa. Biztos hallunk még a többi filmről is, egy ilyen pofátlanul maximalista cucc számtalan filozófiai, etikai, filmelméleti és storytelling-gyakorlati kérdést vet fel.

A film adatlapja.