Fölfeslik valami a kéken át

Megvártam, amíg anyánk elindul takarítani, Gusztáv már úton volt Kisbékával, én addig úgy tettem, mintha valami dolgom lenne, a füzeteimmel babráltam, aztán hosszasan készítettem a tízórait. A legtöbbszöt én kísértem Kisbékát, de ha Gusztáv indulása egybeesett a miénkkel, mindhárman együtt mentünk. Gusztáv most is szólt, hogy mit csinálsz már, szeplős, én erre motyogtam valamit, szerencsére nem vártak meg, mert Margit néninél egy percet sem lehet késni, különben rögtön intőt küld. Anyánkat most nem érdekelné az intő, kötelességből persze megszidná Kisbékát, de aztán rögtön félretenné, hogy a légypiszkos ablakon át nézzen ki hosszú percekig, amíg Gusztáv nem szól rá. Miután elindult, elővettem azt a füzetemet, amelyiket Eliztől kaptam, egy levendulamező volt az elején, Eliz azt mondta, azért adja, mert hátha ihletet ad, én nevetségesnek gondoltam, valamiért elfogadtam mégis. Le akartam írni azt a három-négy mondatot, amire Éva néni kért, de hiába összpontosítottam, nem tudtam megfogalmazni, még fele annyira pontosan sem, mint ahogyan Gusztáv fogalmaz, nem tudom, miért festek, ha csak azért, hogy ne gondoljak apánkra, Kisbéka betegségére, anyánkra, vagy Jolika nénire, azért még nem lenne muszáj. Összepakoltam végül, hátha később még eszembe jut valami, bár mire elindultam, már egyáltalán nem volt kedvem semmihez. Csengetés előtt még gyorsan benéztem Kisbékáék osztályába, ott ült a lófogúval, nem vett észre, Kisbéka mindig csak egy dologra tud figyelni. Ha választanom kéne, őt választanám, nem a festést, meg nem is a madárszerű lényeket. Jó volt erre gondolni, még akkor is, amikor Ica néni első órán fennhangon közölte az osztállyal, hogy első lettem egy képzőművészeti pályázaton. Ne szerénykedj, Karolina, fordult felém jelentőségteljesen, pedig jól tudta, hogy engem az ilyesmi megbénít, a szereplés, a beszéd, legyen szó bármilyen jelentéktelen dologról. Hátrafordultak azok is, akik Ica néni előtt ültek, Karolina, mondta még egyszer, most már sürgetőleg, néhányan sugdolózni kezdtek, a lányok meg vihogni, én sosem vihogtam Ica néni óráján, csak egyszer, amikor Eliz miatt kellett, már nem emlékszem pontosan, mi történt, csak arra, hogy óra végén ki kellett vinnünk az ellenőrzőnket. Ica néni, nem magára tartozik, hogy én mit csinálok órákon kívül, mondtam, pedig nem ezt akartam, csak valami szokványosat. Jó voltál, súgta oda valaki, a lányok elöl még mindig vihogtak, hiába kiáltott Ica néni, hogy csend legyen, engem nem érdekelt már, ha lehetne, most én is csak bámulnék bele a semmibe, mint Kisbéka roham előtt, de maga a roham sem lenne rossz, az izmok megfeszülése, a rángatózás, máshová vinne legalább, egészen máshová.

*

Nem vártam meg a következő órát, miután megkaptam az igazgatói figyelmeztetést, a parkba indultam, hogy aztán estig ott tébláboljak a fák között, egyedül. Anyánknak talán fel sem tűnt, hogy még vacsoraidő után sem voltam otthon. Mikor betoppantam, félhomály volt, csak egy kislámpa világított a konyhában, anyánk az asztalnál ült, az arcára rakódott különös rétegek most még szembetűnőbbek voltak, de a legszembetűnőbb szerintem a közönye volt. A mi családunkban senki sem tudta, mit kell tenni ilyenkor, amikor a másik elveszettségében többé már nem ugyanaz, akit ismertünk. Akkor sem tudtuk, amikor apánk inni kezdett, anyánk szégyenérzetében nem akarta tudomásul venni, inkább szótlanul pakolgatta a kiürült sörösüvegeket. Egyszer szólt róla Kálmán bácsinak, de ő azt mondta, először tisztességre kéne nevelni a gyerekeket, és csak utána ítélkezni, már ha van miért. Anyánk most is szégyenkezett, szerintem a szégyen erőtlenné tesz, én is erőtlen voltam, amikor Ica néni lopással gyanúsított, de mostantól soha többé nem leszek. Pár nap elteltével aztán tényleg loptam, talán azt akartam, hogy anyánk végre figyeljen rám is, ne csak a mindenhová bekúszó ürességre, ami apánk eltűnése miatt van, legalábbis anyánk szerint. Én ennyi ürességbe sosem akarnám apánkat beleképzelni, de ezt Gusztávon kívül senkinek sem mondhattam. Szerettem volna, ha anyánk egy egészen kis időre csak az én anyámmá válik, ha ő is felvihog, mint az elöl ülő lányok, amiért visszabeszéltem Ica néninek, meg azt is, ha megértené, valakinek láthatóvá kell tenni azt, amit amúgy nem látunk. Akkor azt hittem, én csakis ezért festek. Aznap segítettem neki a pszichiáter lakásának a takarításában, az én feladatom a hálószoba volt, a fésülködőasztal portalanítása, ez volt a legaprólékosabb munka, a sok festék és parfümös üveg lepakolása, a bútor alapos áttörlése a tükörrel együtt, majd a visszapakolás pont ugyanúgy, én szerettem, anyánkat dühítette, hogy vannak nők, akiknek mindez jár. Az egyik kis parfüm maradt a kezemben, jó illata volt, mintha csak vattacukorba szagolnék, egy gyors mozdulattal a táskámba rejtettem, először a zsebembe akartam, de féltem, hogy túlságosan kidudorodik. A pszichiáter felesége anyánk szerint konferenciára utazott, Gusztáv szerint ez olyasmi, mint egy megbeszélés, csak fontosabb, de bármennyire fontos is, egyszer visszajön és számonkéri anyánkat, anyánk pedig engem.

*

Mikor hazementem a díjátadó után, Gusztáv a bejárat előtt dohányzott, látszott, hogy ideges, kapkodva fújta ki a füstöt, majd kapkodva szívott bele újra, apánk is így szívta, akaratlanul is rögzítettem minden mozdulatát. Gusztáv volt az egyedüli közülünk, aki hasonlított rá, ugyanolyan tömpe, rövid ujjai voltak, ugyanolyan vonások, csak a tekintetük kükönbözött, Gusztáv tekintete valahogy mindig elszántságot, eltökéltséget tükrözött. Most ne menj be, szeplős, szólt rám, miközben a hamut ütögette. Nem mondta, hogy miért ne, én pedig semmit sem mertem kérdezni, mert attól féltem, valami jóvátehetetlen történt. Elindultam lassan visszafelé a körfolyosón, aztán Gusztáv mégiscsak beszélni kezdett, én nem fordultam meg, háttal állva hallgattam, hogy anyánkat kirúgta a pszichiáter, és most odabenn fejét a kezébe temetve fekszik, lassan két órája. Akkor sem fordultam meg, amikor megkérdeztem, tudja-e, hogy miért rúgta ki, Gusztáv eltaposta a csikket, nem tudja, nem mondta neki, válaszolta. Jó lett volna, ha megkönnyebbülést érzek, de csak valami zsibbasztó melegség öntött el, tudtam, hogy elvörösödök és gyenge leszek, és azt is, hogy ha Gusztávval szemben állnék, biztosan elmondanék mindent. A parkban leszek, vetettem oda gyorsan, nehogy tényleg el kelljen mondanom. Olyan lassan indultam el, mintha sűrű, ragacsos masszában lépdelnék, szerintem álmában jár így az ember, nem a valóságban. A parkban megettem a szendvicset, amit Eliztől kaptam, vajas és sonkás volt, a vaj miatt fogadtam el, mert nálunk mindig csak olcsó margarint lehetett a kenyérre kenni. Ha most igazán bátor lennék, elmennék a pszichiáterhez és visszaadnám a vattacukorillatú kis üvegcsét. A táskám mélyén rejtegettem, rossz érzés volt rágondolni, nem akartam, de muszáj volt, mert havi tízezer forint kiesést nem engedhettünk meg magunknak. Talán Gusztávot be kellene avatnom, akkor még ma helyrehoznánk, estére biztosan. Erre gondoltam, amíg az iskola felé igyekeztem, hogy Kisbékát bevárjam a napköziből, közben a díjamhoz járó oklevelemet egy útba eső kukába dobtam.

*

Gusztáv, Kisbéka és én egész nap a környéket jártuk, hogy teleragasztgassunk mindent a felhívással: takarítást vállalok, keressen ezen és ezen a telefonszámon. Gusztáv ötlete volt, Gusztáv mindig kitalál valamit, ha baj van, jobbakat, mint amilyeneket apánk szokott. Az utcákat előre felosztottuk, én Kisbékával mentem, Gusztáv egyedül, később valamiért cseréltünk, talán én akartam így, hogy ne kelljen Kisbéka átfagyott kezét éreznem. Én is fáztam, ezért nem tudtam figyelni az utcanevekre meg arra sem, hogy egyenesen ragasszam a cetliket. Már november végén jártunk, éles és karcos volt a levegő, mint néha Kisbéka tekintete. A télikabátainkat a szomszédtól kaptuk, én igyekeztem minél később felvenni, mert zavart, hogy nehézkesnek érzem magam benne. Volt, hogy kivártam az első havazást, még akkor is, ha csak decemberben vagy januárban hullott, apánk azt hitte, különcségből teszem, pedig sosem akartam semmivel kitűnni. Kisbéka tőlem is sokkal jobban tudott fázni, Margit néni többször írt figyelmeztetőt az ellenőrzőjébe, amiért órán nem akarta levenni a kabátját. Amikor még Gusztáv is járt iskolába, néha Kálmán bácsiéktól kaptunk meleg kabátokat, apánk sokszor felemlegette anyánknak, hogy az ő családjára legalább lehet számítani. Anyánk tekintete elsötétült ilyenkor, és aznap már senkihez sem szólt, hozzánk sem, csak ha nagyon fontos volt. Húsz után már nem számoltam, hány cetlit ragasztottam, szerintem már nem sokat, Gusztávnál ennél jóval több volt. Ha bevallottam volna a pszichiáternek, hogy én loptam, most minden könnyebb lenne, nem kellene Kisbékát az összes utcán végigvonszolni. Biztos, hogy gyávaság volt, pedig ha Ica néninek vissza tudtam szólni, most sem kellett volna hallgatnom. Anyánk kapott végül munkát egy családnál, én nem mentem vele, pedig hallottam, hogy Gusztávnak azt mondja a félhomályos konyhában, jobb lenne, ha újra ketten takarítanánk.

*

Éva néni megkért rajzóra előtt, hogy segítsek neki felvinni a tanáriból a dolgait a termünkbe. Még sosem hozott fel semmit, nem értettem, milyen dolgokra gondol. Ott toporogtam idegesen a tanári előtt, Ica néni is bent volt, mikor kinézett, elfordítottam a fejem, inkább a folyosót néztem, pedig akkor majdnem üres volt, csak a takarítónő csukogatta az ablakokat mérgesen. Éva néninél könyvek voltak meg egy hatalmas mappa, a könyvek felét a kezembe nyomta, a legfelsőn egy férfi és egy nő ölelkezett csupa aranyszínben, szép volt, ahogy a nő feje hátrahajlott, meg a sok apró virág a hajában. Gusztávnál is láttam már ilyen könyveket, egy antikváriumnak próbálta őket eladni. Gusztáv szerint az antikvárium olyan hely, ahol régiségeket lehet kapni, és mindennek öregszaga van. Egy kivételével elvitte az összeset, a kék borítósat viszont nekem adta. Mindig vártam, hogy végiglapozgassam, de amikor megtehettem volna, Kisbékára kellett vigyáznom vagy takarítanom. Éva néni azt mondta, ma nem rajzolunk, hanem híres festőkről és festményeikről fogunk beszélgetni. Nem mertem megkérdezni, hogy ezt miattam csinálja-e, vagy egyszerűen már ő is unja a krétaporos növények másolását. Mikor felfelé mentünk a lépcsőn, megkérdezte, melyik festőről hallottam már, én meg nem tudtam mit mondani. Órán körbeadtuk a könyveket, az összesre nem volt idő, csak háromra, a többit hazavihette, aki jelentkezett, hogy a következő órára beszámolót írjon belőle. Én nem mertem jelentkezni, már az is elég nagy feltűnést keltett, hogy én vittem a könyvek egy részét. A háromban benne volt az aranyszínű férfi és nő is, egy másikban sötét bőrű nők, az utolsót nem értettem, mert csak formák voltak sok színnel, furcsa volt a sok vonal, néhol háromszögek, mintha egy geometria tankönyvet színeztek volna ki. Csengetés után megkérdeztem Éva nénit, festészet-e az, ha nem emberek meg tájak vannak a képeken, azt mondta, ha érzem, hogy erő van bennük, akkor egészen biztosan az.