Partnerek vagyunk, nem ellenség

A büntetőjog is érdekelte, végül a minisztériumtól a Mannához került, onnan pedig a Független Előadó-művészeti Szövetség (FESZ) kulcsemberévé vált. Azé a szövetségé, amelyben ő és munkatársai, valamint az általuk képviselt társulatok is főként elköteleződésből és hivatástudatból dolgoznak a magyar kulturális életben. Abban a jelenlegi kulturális életben, amelyben állítása szerint egyre kevésbé tudnak önállóak és függetlenek lenni a művészek, amelyben egyre nagyobb mértékű az aránytalanság a finanszírozás terén, és amelynek képviselői, ha kell, össsze tudnak fogni és segítik egymást. A járvány második hulláma során is elindított adománygyűjtő kampányról, a függetlenek közhasznú szerepéről, az átalakításokról és a FESZ szerepéről, a színházi háttérszakmák kiszolgáltatottságáról, és még rengeteg mindenről beszélgettünk dr. Rihay-Kovács Zitával, az érdekképviseleti szervezet ügyvezető titkárával.

Legjobb mindig az elején kezdeni: hogyan kerültél a színház közelébe?

Éppen erről beszélgettem a férjemmel tegnap. Jogászként végeztem az egyetemen, és azokban az időkben nagyon szerettem az operába járni, de, ugye, a jegy nagyon drága volt már akkor is. Ezért kitaláltam, hogy úgy tudok sokat az operába járni, ha ott is dolgozom. Negyedévesként be is kopogtam, fel is vettek. Onnan hívták át az akkori Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumába, ahol tizenegy évet töltöttem. Noha eközben a minisztérium neve folyton változott, én egyfajta ősemlékezetként ott ragadtam. Nagyon izgalmas időszak volt ez a pályámon, hiszen akkoriban épült az új Nemzeti Színház, akkor jött létre a Müpa – ezekkel pedig nekem is foglalkoznom kellett. Azonnali mélyvíz, de nagyon szerettem!

Hogyan érkeztél meg a függetlenekhez?

2008–2009 környékén kezdtem megismerkedni velük. Én voltam a minisztérium oldaláról a közvetítő, így a feladatomból is adódott, hogy elkezdjek rájuk figyelni. Amikor eljöttem a minisztériumból, meglett a szabadságom: azt mondhattam, amiben hiszek. Kevesebb pénzt keresek, de legalább nem kerülök konfliktusba önmagammal.

Egy éppen akkortájt létrejött és induló csapathoz, a Mannához szegődtem (Manna Produkciós Iroda – a szerk.). A Manna tagja a FESZ-nek, a FESZ pedig kapcsolatban áll a minisztériummal – amely világ nem volt nekem idegen –, és jogilag civil szervezetekkel is foglalkozik. Egyre jobban beépültem a szervezetbe, és most már azt mondom, hogy ez a szakterületem: minél jobban felderíteni, és ha lehet, alakítani is az előadóművészetek jogi hátterét. Emellett a civil szervezetek ügyeivel is foglalkozom. Érdekes, még a miniszteri kollégáimmal beszélgettünk arról húsz évvel ezelőtt, hogy milyen jó lenne civil és közhasznú szervezeteket jogilag és mindenhogyan segíteni… És tessék, most ezt csinálom!

Mi fogott meg a függetlenek esetében, hogy végül náluk találtad meg a helyed?

Mindenféle színházat nagyon szeretek. Gimnáziumban tanítás után legtöbb időmet az Ódry Színpadon töltöttem, mondván, hogy ott mindig történik valami. Néztük az előadásokat, és lestük a főiskolásokat. Az, ami most az Ódryval történik, nekem is személyes fájdalom. Sosem jártam az egyetemre, de nagyon fontos hely volt számomra.

Nem csak neked fájó…

Ráadásul a Vas utcában születtem! Szóval, minden ott összpontosult… Voltaképpen egy minisztériumi barátnőm kezdett el engem független előadásokra hordani. Addig én is úgy gondolkodtam, mint valószínűleg egy átlagos színházlátogató, hogy a függetlenek előadásain biztosan izzadtan, meztelenül és sötét pincékben érthetetlen dolgokat csinálnak. Ehhez képest egyből a Krétakörrel (Schilling Árpád alapította 1995-ben a társulatot, sokan kezdték ott a pályájukat– a szerk.) kezdtem!

Az nem semmi!

Aztán szépen lassan megismertem az előadásokat. Sőt, egy időben a Nézőművészeti Kft. ügyvezetője is voltam, szóval a szakmám oldaláról is megtapasztalhattam a független létet. Na, persze, a Mannát sem felejtettem el soha: egyesületi tag vagyok, és noha már nem dolgozom hivatalosan ott, odatartozónak vallom magam.

Mindig is a színház háttere érdekelt?

Színházzal szerettem volna foglalkozni mindenképp, és úgy voltam vele, hogyha már ezt a szakmát választottam, akkor megkeresem azt a (egyébként nagyon pici) részét, amivel a színház közelében tudok maradni. Rádöbbentem, mekkora szükség van itt is erre a szakmára, ugyanis nagyon kevés jogász foglalkozik kifejezetten ezzel a területtel. Azóta úgy is képzem magam jogászként, hogy hasznos legyek a kis színházaim számára, akikkel és akikért dolgozom. Jelenleg sokat foglalkozom adatvédelemmel. Igyekszem megtanulni azokat az új szabályokat, amelyeket aztán alkalmaznom kell, hiszen a társulatoknak nincs pénzük arra, hogy ügyvédeket foglalkoztassanak. Pedig ha több jogtudós működne a pályán, a függetlenek kiszolgáltatottsága is jelentősen csökkenne. Csak hát nem biztosít megélhetést úgy, hogy egy egész jogászcsapat csak ezzel foglalkozzon.

Pláne most a koronavírus idején…

Az egész előadóművészeti közösség – színházak, táncegyüttesek, zenekarok stb. – beágyazódtak a kultúrafinanszírozási rendszerbe, vagyis ahhoz, hogy támogatáshoz jussanak, rengeteg feltételnek kell megfelelniük. Egyik ilyen például, hogy jöjjenek létre előadások nézőkkel, és ezt igazoljuk is később a támogatónak. De most vis maior helyzetbe kerültünk egy – megjegyzem, ésszerű – kormányzati döntés miatt, hiszen nem tudnak játszani a társulatok, így nem tudnak mit igazolni. És még mindig nem tudjuk, hogy ennek anyagilag milyen következménye lesz: hogyan tudják majd elszámolni ezt az évet, hogyan tudnak egyáltalán újraindulni? Közben minden társulat próbál azért dolgozni, fizetni kell a munkatársakat, csak éppen azt nem csinálhatták és csinálhatják, amire azt a szűk támogatást kapták.

Szolgálat, elköteleződés, misszió – ezek mind jellemzőek a FESZ munkásságára. Érződik, látszódik ez a Biztonságos Terek Projekt (a biztonsagosterek.hu honlap 2018-ban jött létre azért, hogy segítséget nyújtson a szexuális zaklatás és más hatalommal való visszaélés áldozatai számára, hogy ne a nyilvánosság bevonása legyen az egyetlen eszköz – a szerk.) megvalósulásából, a két ízben is elindított adománygyűjtési kampányotokból. Neked személy szerint miért fontos, hogy túl a szavakon ennyire tevékenyen is részt vegyél a folyamatokban, és kiállj ügyek mellett?

Azt hiszem, sokkal egyszerűbb az élet, ha igazságosak és átláthatók a dolgok. A FESZ dolgozóinak a gondolkodásmódja merőben eltér a politikától: amikor azt mondjuk, hogy érdekeket képviselünk, akkor mi nem azt akarjuk, hogy a FESZ tagjai kapjanak sok támogatást, hanem azt akarjuk, hogy átlátható és szakmai szempontokon alapuló, igazságos támogatási rendszer jöjjön létre, és mindenki ugyanakkora esélyekkel juthasson hozzá az állami támogatásokhoz. Pusztán a létezésünkért ne adjanak nekünk pénzt, de azt gondolom, hogy közhasznú feladatokat látnak el a színházak, köztük a függetlenek is. Ezeket a feladatokat fizetné meg támogatással az állam, nem szívességet nyújt vagy ajándékot ad. Mi ugyanis szolgáltatók vagyunk. Hiszek abban, hogy amiért dolgozunk, az igaz. A kiszolgáltatottság és az igazságtalanság pedig nagyon dühít. Ezért is érzem a késztetést, hogy kimenjek a frontvonalba, és beszéljek ahelyett, aki bajban van. Szólok mindenki helyett, mert én nem kockáztatom a megélhetésem. A FESZ munkája is ezen alapszik: a társulatoknak ne egyesével kelljen harcolnia a támogató szervezetekkel, hanem segítsünk nekik!

Ki dönti el, hogy mi a közszolgálat, a közhaszon?

Azért volt nagy dolog anno az előadóművészeti törvény, mert azt mondta ki, hogy az, hogy előadást, táncot stb. szolgáltatunk az állampolgároknak, azzal az ő életminőségüket javítjuk. Azért támogatja ezt az állam, mert a támogatás révén tudnak eljutni a nézők ezekre az előadásokra, hiszen a támogatás nélkül sokkal drágábbak lennének a jegyek, ezáltal kevesebben férnének hozzá. Ennek a törvénynek volt még egy nagyon fontos szempontja: nem volt benne értékítélet. Nem mondta meg, hogy mi a jó színház. A TAO támogatás sem mondta meg, hogy mi a jó színház. Ám most az állam mérlegel, egy emberen vagy egy szakmai testületen keresztül. Az államnak kereteket kellene biztosítania, ehhez képest irányokat szab. Azonban addig, amíg pénzszűkében vagyunk, mindig elégedetlenek leszünk vagy a magunkéval, vagy a máséval.

Ebben a pénzuralta világban mennyire lehet függetlenként létezni? Hiszen például a kampányban a háttérszakmák dolgozói attól is „függnek”, ki mennyit adományoz.

Szellemi szabadságot jelent a függetlenség. Amikor nem az állam vagy az önkormányzat mondja meg, mit alkossak, hanem maga a közösség. Amikor az állam megkérdezi, hogy miért kéne ezt támogatnom, akkor erre azt felelem: mert a feladatodat látjuk el, állam. Elérjük az állampolgárokat, és kulturális minőséget biztosítunk nekik. És ez igaz a kicsi társulatokra, és a már-már kőszínháziként értelmezhető „nagyokra” – Jurányi, Szkéné stb. – egyaránt. A függetlenek azok, akik nagyobb mozgástérrel rendelkeznek, aktuális kérdéseket vetnek fel. A kőszínházaknak is szükségük van rájuk, hiszen a függetlenek biztosítják a vérfrissítést, a megújulást a struktúrában – ezt is próbálom megértetni a kormányzattal.

Az adománygyűjtő kampányban résztvevő követek is a szcéna sokszínűségét képviselték: volt táncos, imprós, színházi nevelési szakember, színész…

Pontosan! Kaptunk egy tanácsot, hogy lépjünk ki a buborékunkból, így civil is bekerült a nagykövetek közé. Voltak olyanok, akik tényleg most, a kampány révén találkoztak először, mégha online is – már ezért megérte! Nagyon beindult a szakmai szolidaritási hullám: a támogatások hetven százaléka kollégáktól, szakmabeliektől érkezett, akik kicsit jobb helyzetben vannak. Felemelő volt ez a tíz nap (az interjú másnapján, a Magyar Kultúra Napján volt az adománygyűjtés záróünnepsége – a szerk.)! A nagykövetekkel sokkal kisebb összegekre számítottunk, de nagyon sok emberhez eljutottunk, lettek állandó támogatóink is! Nekem az is fontos volt, hogy ne csak az adománygyűjtés legyen a cél, hanem tudatosítsam az emberekben, hogy akár egy egész ágazat eltűnhet… Nagy a veszélye annak, hogy az esetleges újrakezdésnél nem lesz már szakmai erőforrás, mert az emberek máshol helyezkedtek el a pénz miatt. Nem feltétlenül a művészek, inkább a keményen dolgozó háttérszakmák képviselői. Tulajdonképpen ezt nem a kis FESZ-nek kellene megoldania, hanem a kormánynak.

Kicsinek mondod magatokat, holott tűzzel-vassal küzdesz, küzdötök másokért és a változásért. Nincs ebben ellentmondás?

Ahhoz vagyunk kicsik, hogy a felszínen tartsunk egy teljes szakmát. Az érzékeny embereket azonban elérjük. Jelenleg az a legnagyobb bajunk, hogy nagyon egyoldalúvá vált a kormányzattal a kommunikáció… Pedig érdekképviseleti szervezetként mi a kormány partnere vagyunk, nem lehet nem tudomást venni rólunk! Ne ellenséget lássanak bennünk, hanem partnert! Lehet, hogy a módszerekben nem értünk egyet, de közösek a céljaink. Egyébként a leveleink szinte mindig azzal végződnek, hogy munkánkat ajánljuk: adatfeldolgozás, begyűjtés, adminisztráció…

Hátha a beszélgetésünk kicsit hozzájárul ahhoz, hogy észrevegyenek és meghalljanak titeket! Talán ez a terep is egyszer kivilágosodik.

Párbeszédre lenne szükség. Komolyan kéne vennünk egymást. De hát ezzel nem mondok újat.