„Az élni és élni hagyni elvét látom működőképesnek”

Sánta Miriám első kötete hétfőn meghalsz címmel jelent meg (Erdélyi Híradó – FISZ, Kolozsvár–Budapest, 2019), amelyért megkapta a Csiki László-debütdíjat és a Méhes György-debütdíjat A költővel André Ferenc beszélgetett zenéről, kultúráról, irodalomról és nem utolsó sorban a mindfulnessről.

Veled kapcsolatban megkerülhetetlen a zene – szerves része az identitásodnak, a gondolkodásmódodnak, írásaidnak. Mi a legmeglepőbb dolog, amit a zenétől tanultál? 

Az, hogy velem kapcsolatban megkerülhetetlen a zene, azt hiszem, csak a közvetlen közelemben élők feltételezik, hacsak nem vesszük figyelembe a facebookos megosztásaimat. Bár ez relatív, hiszen ha a „hagyományosan szubkulturálisnak” tekintett műfajok iránti érzékenységemre gondolsz, akkor lehet, hogy megkerülhetetlen. Az, hogy szerves részét képezi az identitásomnak, korábbi eredetű. Az írás csak később vált azzá. Nyilván egészen kicsi koromtól kezdve szerettem olvasni, de ez egy szórakoztató elfoglaltság volt sokáig. A zenéhez elsősorban akkor tudtam komolyabban kapcsolódni, amikor egy rendkívül szadista osztálytársam általánosban nagyjából mindenkiről azt gondolta, hogy aki nem punk, az egy lúzer, és egy – az ő szavaival élve, ha az illető mégis próbálkozott – wannabe. Természetesen ő is csak a bátyját utánozta, de minden mozdulatát, ruhadarabját, megnyilvánulását monitorizálta azoknak, akik nem feleltek meg ezeknek a kritériumoknak. Nyilván szerelmes voltam bele, és meg akartam felelni neki, tehát én is egy lúzer, wannabe pop punk rajongó lettem, ami később eljuttatott azokhoz a műfajokhoz, amik hozzám közel állnak. Ez lehet talán a legmeglepőbb dolog. Tulajdonképpen eléggé megviselt érzelmileg az a periódus, bár ki az, akit nem visel meg a kamaszkor. 

A későbbiekben találtam rá a rock- és metálműfajokra, még később pedig a post-punk és goth genre ágazataira. Ugyanakkor a sok kedvenc zenekarom közül ki kell emelnem a Red Hot Chili Pepperst, mert ők segítettek felnőni. Nekik köszönhetem a popzene történetének megismerését, a belső szabadságot, a rajongás átélését és a későbbiekben ennek lecsapódását a személyiségemben. A legalapvetőbb zsigeri tapasztalatom így maga a rajongás, az intenzív fixáció valamire. 

Az utóbbi években volt alkalmam a zene elméleti oldalát is megvizsgálni, és arra jöttem rá, hogy van benne valami kimondhatatlan, nyelv előtti. A zene alapvetően a limbikus rendszerre van hatással, az érzelmi memóriára, az amigdalára. Valószínűleg ezért is vált népszerűvé az a videó nemrégiben, amelyben egy Alzheimer-kóros idős balerina A hattyúk tava dallamára fel tudta idézni a táncmozdulatokat, amelyeket régen tanult. Az auditív memória hagy el bennünket a legkésőbb. Ezért is nehéz például (megfelelő) zenét találni és hallgatni, amikor fájdalmas emlékek idéződnek fel bennünk – ezzel én is így vagyok. Nagyon erősek az impulzusok.

A rajongás – erre rá is harapnék. Amíg a kultúra lassabban áramolt, addig valahogy érthetőbb volt, hogy valaki „rajong” valami iránt. Komoly munka és türelem dolgozott össze azért, hogy valaki beszerezzen egy új Led Zeppelin-lemezt, találjon egy B-oldalas demo dalt, amit még nem hallott. Hasonlóképp a könyvekkel is: be kellett szerezni a nem mindenhol kapható folyóiratot egy-egy különleges írásért. És mivel kevesebb volt a választási lehetőség, több volt az idő elmélyülni az egyes műalkotásokban. Viszont most, hogy naponta jelennek meg új kulturális termékek a kedvenc művészeinktől, jóformán lehetetlen elköteleződni egyik vagy másik mellett. Ahogy utaltál is rá: régebb ontológiai jelentőségű volt, hogy valaki punk, rapper vagy technós. Mostanra, hogy megszűntek az önálló műfajok, már csak kísértenek, nyomokban jelennek meg (Mark Fisher szerint), és a mértéktelen kulturális termelés miatt beláthatatlan a szcéna (legyen az irodalmi, zenei vagy egyéb). Ebben a kontextusban milyen lehetőségei, esélyei, formái lehetnek a rajongásnak? Jobban mondva: te hogyan éled meg?

Most már egyre kevésbé élem meg a rajongást úgy, ahogy régebben tettem, de nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy újból elkapjon egy ilyen hullám. Azt vettem észre, hogy az önálló műfajok klasszikusokká váltak a popkultúrán belül, és hűnek maradni pár műfajhoz lassan egy alapvetően konzervatív – nevezzük most így, jobb szó híján, főleg hogy a konzerválás itt a lényeg – álláspont. Ez nem azt feltételezi, hogy nem nyitott valaki az újra, az atomizáltra, a szétszórtra, a hibridre, hanem azt, hogy hazajár a lélek. Fisher a nosztalgia utáni vágyról is beszél, így a régi műfajok reciklálása pont ezt kívánja kielégíteni. Azt szeretjük a kiforrott műfajokban, hogy egy kiszámítható, ismerős és biztonságos kapaszkodót, lelkiállapotot, kapcsolódási pontot tudnak nyújtani. Ezekkel már régóta nem a lázadás a cél, bár egyes nagyon brutális metálműfajok még mindig hallgathatatlanok a nagyobb közönség számára. Nem jelenti ugyanazt most Iron Maident hallgatni, mint mondjuk a hetvenes évek Angliájában a munkásosztályban. Tulajdonképpen azt szeretem ezekben a műfajokban, amint épp a saját határaikat feszegetik. Mit jelent a progresszív hangszerelés egy oldschool heavy dalban, és mi a klasszikus egy másikban? Ez egy olyan összjáték, amit a hangmintázatok felfedezésével, a szónikus és szomatikus emlékezet aktiválásával érzékelhető. A hétköznapi létezésemet úgy befolyásolja, hogy bizonyos hangulatokhoz bizonyos zenék passzolnak, illetve fázisaim vannak, amikor rákattanok valamire. De ezzel nem vagyok egyedül, nyilván. A rajongást pedig még most is úgy élem meg, mint régen, mivel az internettel nőttem fel: követek, utánaolvasok, belemerülök, várok, sírok, nevetek.

Alapvetően introvertált vagy. Hogyan, milyen eszközökkel vetted rá magad, hogy részt vegyél az irodalmi szocializációban?

Alapvetően ambivertált vagyok! Ha kategorizálnom kellene magam. Az introverzióm nagy része csupán abból fakad, hogy egyedül megy a „system restore”. Tehát egyedüllétre van szükségem akkor, amikor feltöltődés kell. De a csoportos hegymászás például nem ezek közé tartozik, bár annak az az előnye, hogy a belső világ akkor is érintetlen tud maradni. Ettől függetlenül, amikor olyan a társaság, sokat tud járni a szám. 

Az irodalmi szocializáció, azt hiszem, egyszerre egy szükséges jó és rossz. Azért jó, mert így nyilván megismerhetik az emberek az írásaimat/írásaidat, alkalom adódik a vitára, szolidaritásra, támogatásra, barátkozásra. Pont ugyanezért rossz is lehet. Azt nagyon nehéz megítélni egy év pandémia után, hogy mennyire fontos az irodalmi szocializáció, mivel konkrétan kisült az agyam amiatt, hogy minden egy csapásra elveszett, mi meg kapálózunk. És természetesen senki nem tartja igazán fontosnak a művészetet, de amikor nincs, akkor meg mindenki hisztizik. Tehát rettenetesen vágyom a jó baráti beszélgetésekre, de közben meg lebegek valahol az éterben, és nem tudom, mit mondjak. Azt gondolom ilyenkor, hogy a jó baráti kapcsolatokra kell gondolni, és semmit sem szabad adottnak venni, mert sosem tudod, mikor csúszik ki a kezeid közül. Mostanában nem annyira vágyom az erdélyi irodalmi életnek/szocializációnak a régi formáira, szeretem, hogy letisztul az, hogy mi fontos, és mi talán nem annyira. Lehet, hogy egyelőre csak én vagyok így ezzel. Például sosem gondoltam volna, hogy hiányozni fog Budapest. De egy ideje irgalmatlanul hiányzik, pedig csak kétszer-háromszor olvastam fel ott. Szeretnék többször.

Miért természetes, hogy nem tartja senki fontosnak a művészetet? És miért, mi mellett szól akkor a hiszti, amikor a művészet hiányára kell felocsúdni? 

Nem biztos, hogy természetes, csak én természetesnek gondolom. Az a helyzet, hogy aki művészettel foglalkozik, annak is inkább egy belső indíttatás, valami pozitív kényszer, aminek behódol és enged. Ez nem baj. Azt látom egyre inkább, hogy eddig is látens módon ott volt a művészet iránti megvetés, hiszen nem a profittermelés a lényege. Most a járvány felívelésével lehetett látni igazán, hogy mennyire fontos a társadalomnak bármi is, ami a művészettel kapcsolatos: szinte semmilyen támogatás, a lehetőségek megvonása, leépítések, bezárások, elbocsátások, átszervezések stb. A művészek nem „first-line” dolgozók a politikumok szerint, így mindig a kategorizálás legaljára kerülnek, tehát nyugodtan éhen halhatnak. Itt nem magam ellen beszélek, hanem csak arra igyekszem rámutatni, hogy addig fog ez menni, ameddig majd tényleg a művészet hiányára fognak felocsúdni az emberek a kultúrharcok közepette. Lehet, hogy valamilyen művészeti forradalomra lesz majd szükség, és valami olyanra, ami nem az internetes mindennapos új manifesztumokból áll. Nem tudom még, hogy mi ez, akinek viszont szüksége van ránk, az úgyis megtalál, mert nem halunk ki olyan könnyen. De nincsenek válaszaim, tényleg nincsenek. Én igyekszem folytatni, amit csinálok, még ha kevéske is.

Említetted, hogy ez az időszak segített némiképp tisztázni, hogy mi fontos, és mi nem. Mondanál pár konkrét példát, számodra mi fontos, és mi nem az?

Fontosak azok a barátságok, amelyekben nem csak a szakma csillan meg, hanem a szeretet is. Fontosak a regionális közösségek, amelyek lazábban kapcsolódnak, mint a baráti körök, de épp eléggé ahhoz, hogy erősítsék a szolidaritást. Nem fontos az állandó figyelem-fenntartási kényszer: akit érdekel, úgyis megtalálja, ami őt érdekli. Nem fontos túltermelni abban a virtuális térben, ami naponta válik túltelítetté. Fontos hagyni leülepedni a dolgokat. És eléggé fontos lett, hogy határon túl és innen át lehet járni egymás élőben közvetített rendezvényeire, ez a gyakorlat a csillapodó járványt követően is megmaradhatna!

Még a kanálisokból is pozitivitás csöpög, a legriasztóbb sikátorokban is motivációs guruk ólálkodnak, hogy szerencsesütis idézetekkel traktáljanak. Mindeközben a mindfulness, a mindent átható tudatosság, hogy az életet a lehető legoptimálisabban (testi és lelki egészségben, szellemi fejlődésben stb.) töltsük, teljesen lefojtja a negativitás bárminemű megnyilvánulását. Szerinted mit lehet kezdeni a negativitással? Lehet azt konstruktív erőként felhasználni, s ha igen, hogyan?

Először is azt gondolom, hogy van egy csomó téveszme azzal kapcsolatosan, hogy mi is valójában a mindfulness. Körülbelül ezek a „szerencsesütis idézetes” motivációs guruk azok, akik úgy alkalmazzák a mindfulnesst, mint valamit, ami mindenre megoldás. A mindent átható tudatosság és élet-optimalizálás egyfajta morális fölényből fakad, ami éppen hogy ezeknél marad nem-tudatos. Ezt a morális fölényt könnyű eladni a neoliberalizmus keretei között, könnyű receptre felírni, hiszen ha valaki „visszaesik”, „hibázik”, kontrollt veszít, akkor egyszerű ráfogni, hogy nem követte eléggé jól az utasításokat, valami hiba van benne, valami baj van vele. Ezért ez egy folytonos visszacsatolás, egy végeérhetetlen perfekcionizmus-generálás, ami nem vezet semerre. A mindfulness mint olyan ettől függetlenül egy remek segítség és megküzdési mechanizmus a szenvedés kapcsán. Nem szabadulhatunk meg a szenvedéstől, és épp ez a lényeg. Ha megszabadulnánk a szenvedéstől, nem volnánk emberek. A belső odafigyelés épp saját emberi mivoltunk elfogadásában segít, a gondolataink elrendezésében, s abban, hogy kicsit visszatérjünk a testünkbe, mert állandóan a fejünkben vagyunk. Vagyis pontosabban – hiszen a fejünk is a testünk része – úgy kössük össze a kettőt, hogy nem csak kizárólag a gondolataink béklyójában vagyunk. Ez különösen fontos nekem is, mert magam is szenvedek ebben-abban, ezért állandó kezdő vagyok ezen a téren, folyton tanulom, hogy mégis mi a jó nekem. 

A másik része pedig az, hogy eléggé binárisan gondolkodunk. Pozitív, negatív – interpretáljuk az érzületeket, impulzusokat, bedobozoljuk őket, miközben valahol a szürke zónában van a dolog, azt hiszem. Fontos az is, hogy az ún. negativitást se nyomjuk teljesen el, mert ha megéljük, talán rövidebb ideig tart és kibírhatóbb, mintha elemi erővel törne fel olyankor, amikor nem is számíthatunk rá. A testünk nem felejt, sokszor a testünk a tudatalatti, erre jöttem rá. Menekülünk, futunk, lefagyunk, harcolunk, mert állatok vagyunk, és valójában nagyon primitív a biológiánk ahhoz viszonyítva, hogy mennyit és milyen iramban változott a világ. Alapvetően adaptívak vagyunk, de ha túl gyors valami, sokkal nehezebben küzdünk meg vele. Az élni és élni hagyni elvét látom működőképesnek, de mindannyian tanulhatunk több részvétet, főleg online. Azt hiszem, ha egy párhuzamos univerzumban születnék újjá, akkor nem valami olcsó kis költő volnék Kolozsváron, hanem egy holisztikusabb szemléletű kutató pszichiáter lennék inkább. De egyelőre marad a szenvedés, mert én is pont ugyanúgy félek a változásoktól, mint bárki más 😀

A szenvedést – pontosabban annak sztoikus elfogadását és tűrését – számos spirituális irányzat, vallás tartja a lelki megtisztulás (vagy valami hasonló) felé vezető útnak. Az ember viszont – mint minden állat – mindent megtesz, hogy minimalizálja a szenvedését. Vajon a szenvedés eltörlése tényleg felszabadít, vagy a negatív élmény hiánya révén megszűník a viszonyítási pont, amihez a pozitív tapasztalatok mérhetők, és ettől kezdve minden egysíkú és homogén ürességhez vezet? 

Meg is válaszoltad a kérdésed, azt hiszem. De ez nem baj. Úgy látom, hogy a szenvedéstől való megszabadulás hihetetlenül fontos akkor, amikor már nem tudunk mit kezdeni ezzel, konkrétan megváltást jelent szüneteltetni valamit, vagy feldolgozni. A feldolgozás sem jelenti azt, hogy örökre megszabadultunk valamitől, viszont ha előtérbe kerül újból, akkor másként kezeljük már, vagy sokkal kisebb intenzitással. De ahhoz, hogy valamibe ne őrüljünk bele, tényleg kell a megkönnyebbülés. Szóval a sztoikus megközelítésnek is vannak határai. Az az érdekes, hogy az egysíkú, homogén üresség is kontextustól függ: vágyakozhatunk üresség után, ha túltelítettek vagyunk, de ha fájdalmas ürességből jövünk, akkor új és megerősítő tapasztalatokra van szükségünk.

Ha már mindfulness – ez alatt a saját test és elme működésének, reakcióinak, érzelmeinek minél behatóbb ismeretét szokás érteni tudtommal, de javíts ki, ha tévedek. Viszont ha az önismeret ennyire racionalizálódik, akkor van-e helye és funkciója a spiritualitásnak (amit jelen esetben valami racionalitáson túli tapasztalatként értek)? S ha igen, hol? Te keresed, van rá igényed?

Egy kicsit kijavítalak: már önmagában az önismeretre való törekvés spirituális tapasztalat, a mindfulness az inkább ennek egy technikája, azok alapján, amiket mondasz. Tulajdonképpen a tudatos jelenlét gyakorlását értjük alatta. Az önismeret sosem racionalizálódik teljesen, mert mindig maradnak beidegződések és tudattalan folyamatok, szerintem. De ez nem rossz dolog, mert az egész életünk arról szól, hogy valamit megismerhessük magunkból. Nincs senki sem elkésve, lemaradva valamiről. A racionalizálás akkor helyénvaló, amikor valamit megérteni akarunk, de a megértési folyamat is válhat spirituális élménnyé, bármilyen hókuszpókusznak hangzik. Kb. ezt értem „mindfuck” alatt.

Tovább megyek: az irodalom lehet a spiritualitás terepe? S ha igen, hogyan?

Abszolút. Azt hiszem, hogy az irodalom az, amelyben a fenti, általad is említett folyamatok egy helyen megtalálhatók. Nem kell ennek alapvetően felemelőnek lennie, a borzalom, a ráeszmélés, az affektek is részei lehetnek ennek. Én mindig újra és újra átélem ezt például Borbély Szilárd költészetében. Nemrég, amikor megnyílt az Arcanum Adatbázis egy pár napra ingyen, régi Borbély-publikációkat olvastam a folyóiratok archívumaiban. Van egy irgalmatlanul hosszú verse, a Drámai jambusok. Ez pontosan az: irgalmatlan. Borbély mesterien bánt például a depresszió nyelvével, aminek sokkal inkább van köze a nyelvvesztéshez és az ürességhez. A Drámai jambusokban, ami az Alföld hasábjain olvasható, és a Hosszú nap el kötetben is, helyet kapott a monoton ismétlés, a szorongó rumináció, a változatok egy témára, az őrületig feszülő semmi kis pillanatok. Számomra ez egy reveláció volt, egy olyan élmény, ami által szavakat kaptam az elmondhatatlanra, s ezáltal könnyebben megértettem valamit, amit addig nem. Tehát maga a szöveg irgalmatlan volt természetileg, de az eredménye közelebb vitt a könyörülethez – sokkal közelebb, mint a „band-aid” típusú dolgok. Azokra is szükség van, de van, amikor kell a pharmakon, a kígyómarás gyógyító mérge.

Ha megírhatnál bármit, és tudnád, hogy azt sikerül a kellő igényességgel és minőséggel kivitelezni – legyen az vers, próza, tanulmány, blogbejegyzés –, mi lenne az?

Egy programot. Mert akkor az azt jelentené, hogy tudok programozni, és nem kéne azon agyaljak, hogy támogatják-e a művészetet, vagy sem. Ha megírásnak számít, akkor lefordítani Deleuze és Guattari két hatalmas művét, az Anti-Ödipuszt és az Ezer fennsíkot, de sajnos nem tudok franciául.

Kifejlesztenek egy appot, amivel elküldhetsz egy üzenetet a világ összes telefonjára, az pedig olyan nyelven jelenik meg, hogy azt a telefon birtokosa megértse. Vagyis egy üzenet, amit a világ összes emberéhez eljuttathatsz. Mi volna az?

Hát, nem is tudom. Talán vegyen egy mély levegőt és üljön le egy fa mellé, vagy heveredjen le a fűbe, homokba, ami éppen van.