A viktoriánus kor naposabb oldala

Az utóbbi évtizedben Charles Dickens személye és munkássága ismét előtérbe került a filmes világban; 2011-ben és 2012-ben mutatták be például a Szép remények című regény legújabb feldolgozásait, 2015-ben debütált a BBC-n a Dickensian című, két évadot megért sorozat, melyben az író egyes regényeinek szereplői találkoznak egymással egy bűneset kapcsán, s 2017-ben került a mozikba Az ember, aki feltalálta a karácsonyt című film is, mely a szerző egyik legnépszerűbb klasszikusa, a Karácsonyi ének megírásának körülményeit mutatja be. Ebbe a sorba illeszkedik az Armando Iannucci rendezésében készült – a 2019-es Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon debütáló, de a mozikban csak tavaly bemutatott – David Copperfield rendkívüli élete című alkotás is.

Az már rögtön az adaptáció címéből (melybe rendhagyó módon a regény alcímének egy részletét is beemelték az alkotók) és plakátjából is világosan látszik, hogy a skót rendező – aki korábban dokumentumfilmet is készített Charles Dickensről –, valamint írótársa, Simon Blackwell, az elődjeiktől teljesen eltérő megközelítésben dolgozták fel az irodalmi alapanyagot. A David Copperfield rendkívüli élete koncepciója bizonyos tekintetben Taika Waititi két évvel ezelőtt bemutatott Jojo nyuszi című alkotásával rokonítható, mely szintén egy komor és súlyos témával foglalkozó regény cselekményét dolgozta át az eredetinél humorosabb és szatirikusabb hangvételű történetté, melyben az élénk színű, szemet kápráztató képi világ ellenére mindvégig hangsúlyosan jelen van a dráma vonal is. Iannucci is hasonló módon járt el az eddig főként melodramatikus stílusban megfilmesített klasszikus Dickens-regény adaptálása során, hiszen bár a filmet alapvetően humoros megközelítés jellemzi, nem hiányzik belőle a viktoriánus kor viszontagságainak (árvaság, elszegényedés, eladósodás) tragikuma sem, melyet az alkotás a dráma és komédia határán egyensúlyozó, színházi előadásokat idéző módon megkomponált szcénákban (a hitelezők elől való bujdosás, az értékek „lefoglalásának” módja stb.) mutat be.

A színházi megoldások különösen fontos szerepet töltenek be a skót rendező filmjében; a regény egyes szám első személyű elbeszélési módját egy olyan színházi helyzet révén ültették át a készítők az alkotásba, melyben a címszereplő a színházi közönségnek meséli el az élettörténetét. Ez a megoldás nemcsak magába sűríti a főhős jövőjét – azaz a sikeres és közkedvelt íróvá válását, valamint a nézők előtt való olvasás bénító hatásain való felülemelkedést –, hanem egyúttal Dickens életét is felidézi, akinek felolvasó estjei valóságos showműsorok voltak. A múltra való emlékezés során – szintén egy színházi megoldást kölcsönözve – David számtalan alkalommal áttöri a negyedik falat, s visszaemlékező énje fizikailag is testet ölt, ily módon jelenítve meg azt a főhős elméjében történő, regényben is reflektált emlékezési folyamatot, melynek során David kívülről, egyfajta szemtanúként szemléli önmagát és a múltját. A film azonban nemcsak ezt a fajta szemtanúságot jeleníti meg, hanem azt is vizualizálja, ahogy az érzékletesen és minden részletre kiterjedően elmesélt élettörténetet hallgató szereplők szó szerint a felidézett események szemtanúivá válnak.

A főhős életének elbeszélése mellett ugyanilyen jelentőséggel bír az íróvá válása folyamatának bemutatása, hiszen számtalan alkalommal láthatjuk például, ahogy David olyan mondatokat és benyomásokat jegyez fel magának, melyeket később életrajzának szövegébe szándékozik beépíteni. A papírfecnikre írás az alkotás egyik legfontosabb vizuális motívuma, mely nemcsak Dickens egyik írói szokását idézi fel, hanem bizonyos tekintetben hitelesíti is a regény narrációjának azon megkérdőjelezhető vonását, hogy főhős még sok év elteltével is pontosan emlékszik az egyes szereplők külsejére és mondataira. A film tehát azáltal, hogy párhuzamosítja Copperfield és Dickens alkotási módszereit, s személyüket bizonyos momentumok – például az egyes emberek szórakozásból való utánzásának szokása – által is közelíti egymáshoz, tovább erősíti a mű Dickens által is reflektált önéletrajzi jellegét. A skót rendező alkotása tehát ezáltal nemcsak a regényből készült adaptációk, hanem egyúttal az elmúlt évek során egyre nagyobb számban készülő, valós élményeken alapuló, irodalmi művek megírására fókuszáló alkotások sorába is illeszkedik.

A film hangvétele és szereplőábrázolása mellett a rendező szakított a vidéki és nagyvárosi életet bemutató alkotások ábrázolásmódjával is; míg ugyanis az egyes filmek ezeket általában egymás ellenpontjaként jelenítik meg, addig Iannucci adaptációjának nagyvárosi jeleneteiben nem a rideg tónus dominál, s a város utcái sem sötét és füstös helyekként jelennek meg benne. A David Copperfield rendkívüli élete emellett számos kreatív képi megoldást tartalmaz a gyerekkori emlékek „jelenvalóvá tételétől” az egyes idősíkok oszcillációján keresztül a történetet hallgató személyek szemtanúvá tételének módjáig. A filmet fényképező Zac Nicholson emellett többször alkalmazza a halszem-optika eljárást is a gyermeki látószög kibővülésének érzékeltetésére, az ittas David és társasága színházi látogatását bemutató jelenetekben pedig a némafilmes esztétika köszön vissza.

Iannucci adaptációja nemcsak esztétikai szempontból, hanem a szereposztás tekintetében is rendhagyó alkotásnak számít, hiszen a viktoriánus korban játszódó regény alakjainak szerepeit nem kizárólag fehér színészekre osztotta. Elmondása szerint azonban ezt nem a diverzitás elvének jegyében tette, hanem kizárólag az adott szerepre való alkalmasság volt a fő szempont számára a színészválasztás során, amire nem is lehet panasza a nézőnek, hiszen valamennyi színész emlékezetes alakítást nyújt. Dev Patel egy álmodozó, önzetlen, s az átélt események hatására idővel öntudatra ébredő Davidet formál meg, Tilda Swinton remekel a bogaras, szamarakra kényes, ám jószívű Betsey Trotwood szerepében, továbbá a bolondnak tűnő, de élesszemű és segítőkész Dick urat alakító Hugh Laurie is szórakoztató alakítást nyújt. Peter Capaldi megformálásában Micawber úr egy füllentésre hajlamos, komikus szereplőként lép a néző elé, Ben Whishaw ügyesen lavíroz az alázatos és szorgalmas titkár álarca, illetve az agyafúrt csaló arca között, Aneurin Barnard pedig meggyőzően alakítja a könnyelműen viselkedő, élvezeteket előnyben részesítő James Steerforth-ot. Külön említést érdemel Morfydd Clark, aki a filmben két különböző karaktert (David anyját, valamint szerelmét, Dorát) formál meg olyan bravúrosan, hogy a nézőnek először fel sem tűnik a dolog, de rajta kívül Jairaj Varsani, Daiy May Cooper, Rosalind Eleazar, Benedict Wong, Paul Whitehouse, Nikki Amuka-Bird és Darren Boyd is remek alakítást nyújtanak.

A David Copperfield rendkívüli élete egyéni hangvételéből, nézőnek szóló kikacsintásaiból, humorából és kreatív megoldásaiból adódóan olyan üdítő színfolt a Dickens klasszikusából készült adaptációk sorában, mely úgy képes a történet friss és modern megközelítését nyújtani, hogy közben a klasszikus szöveg mondanivalójához is hű tud maradni.

A film adatlapja.