A koncon való marakodástól az antirasszizmusig

Elindult egy fontos, de kockázatos és morális csapdákkal terhes vita részint a facebookon, részint a mérce.hu oldalán, amely érint engem is, mint kisebbségben élő, emberi jogokkal foglalkozó újságírót. Épp ezért a magyarországi véleményekre Romániában született reflexiót a szlovákiai dunszt.sk oldalán szeretném publikálni – már csak azért is, hogy jelezzük a kérdés rendkívüli összetettségét.

Márton Joci írt egy radikális, és így lényegi meglátásokat tartalmazó facebookposztot röviden arról, hogy a „roma reprezentáció” legyen a romáké. L. Ritók Nóra reagált rá a HVG oldalán vezetett blogján, vállaltan a többségi társadalom perspektívájából: „én tudom behozni ebbe a csomagba, hogy a többségi társadalom milyen pontok mentén tudna befogadó lenni”. Rácz Béla a mérce.hu oldalán üdvözli az „öntudatos roma értelmiségit”, aki a konfliktus vállalásával vihet közelebb a közös nevezőhöz.

Hadd tegyem tehát mindehhez hozzá a magamét itt, a dunszt.sk oldalán. Milyen pozícióból? Romániai magyarként kisebbségi vagyok. Egy nemzetállam sok szempontból hátrányos helyzetű polgára. Más szempontból privilegizált helyzetben vagyok még ebben a nemzetállamban is. A romániai magyarok a többi romániai kisebbséghez képest jelentősen jobb intézményes helyzetben vannak: teljes oktatási rendszer áll a rendelkezésükre, a román közmédia magyar nyelvű sajtót biztosít számukra (én magam is ennek a kisebbségi közmédiának vagyok a munkatársa). Nyelvi jogaik nem csak biztosítottak, de számos eszköz áll a közösség rendelkezésére, hogy számon is kérje, ellenőrizze azok teljesülését. Továbbá: nem csak a román nemzetállamon belül élvez részleges privilégiumot az etnikai közösség, amelyhez tartozom, de a magyar nemzetállam is kiemelten támogatja. Még tovább: mivel a mai magyar politikai kultúra és gyakorlat lényegi része a rasszizmus, ezen osztozik az erdélyi magyarok jelentős része is. Kisebbségi paradoxon: közöttünk is nagyon sok a rasszista, kisebbségellenes (romaellenes) ember. Nem erdélyi magyar specifikum: a menekültválság idején hasonló módon váltak hallhatóvá a menekültellenes romák hangjai is.

Túl azon, hogy erdélyi magyar vagyok, vidéken élő, magasan képzett nő is vagyok. Része is, meg nem is az establishmentnek. Nőként, vidékiként a kiszolgáltatottság egészen mély formáit ismerem. Értelmiségiként, újságíróként rendkívül hatékony eszközeim vannak a védekezésre és a „reprezentációra”. Érzékelem a képzetlenek, a marginalizáltak kiszolgáltatottságát. És a saját privilégiumaimat és megfosztottságomat is.

Nem untatnám az olvasót az identitások, a társadalmi szerepek sokrétűségével, de muszáj felhívnom a figyelmet arra, mennyire kontextusfüggő a pozíció, amiből beszélünk. És mennyire fontos, hogy tudatosítsuk magunkban ezt.

Ha úgy tetszik, Márton Joci – ahogy fogalmaz – az „egyenesen terepről” jövők hangja. Az az ember, aki hitelesen elláthatja a roma reprezentáció feladatait. Adottak ehhez a tapasztalatai, a kötődései, a múltja, a jelene. Ha viszont más perspektívából nézzük, akkor ő az a magasan képzett értelmiségi, aki (társadalmi, kapcsolati, intellektuális, infrastrukturális) többlettőkével rendelkezik a marginalizált csoportokhoz képest. Hatalmi pozícióban van azokhoz képest, akik a teljes megfosztottság és kirekesztettség állapotában élnek. És akik szintén minden joggal magukénak követelhetik a „reprezentáció” jogát, akkor is, ha képzetlenek, és nem rendelkeznek a fent említett tőke egyetlen formájával sem.

Mi a reprezentáció? Képviselet és önmegmutatás. Annak lenni, akik vagyunk, annak mutatkozni, akiknek mutatkozni akarunk – gyakorolni a szabad identitásválasztás és érdekképviselet jogát. Nincs károsabb a mai, mégoly emberjogilag érzékeny médiában sem a „hangot adni” elvénél. Annál a gyakorlatnál, amikor az újságíró, a jogvédő, a bármilyen okból privilegizált pozícióban lévő úgy gondolja, hogy neki kell „hangot adnia a hangtalanoknak”, ellátnia a reprezentáció feladatait.

„Hangja” mindenkinek van. Nem kell ezt a közvetítést sem a többségi társadalomból közösségi feladatként delegált személynek vagy önkéntes elszántságból vállalkozónak ellátnia. És nem kell ezt a kisebbségi közösség önjelölt embereinek sem ellátnia. Feltéve, ha nincs egy elnyomó rendszer, amely gondosan elnyomja, ellehetetleníti az embereket, hogy autonóm módon fel tudjanak szólalni magukért.

Tulajdonképpen erre a reprezentációs versenyre mentek rá a kisebbségi magyar szervezetek Romániában, Szlovákiában, Ukrajnában és a volt Jugoszlávia tagországaiban. És erre ment rá a magyarországi roma érdekképviselet. Ki az igazi és mégigazibb erdélyi magyar? Ki beszélhet a szlovákiai magyarok nevében? Ki a hiteles, roma érdekvédő, ki „a romák” hangja Magyarországon? Nincs ilyen. Ezek a kérdések a képviseleti demokráciák legsúlyosabb csapdái, rendre bele is szoktunk sétálni. Ma a reprezentáció válsága tombol a posztkoloniális társadalmakban. Ezt a kérdést tartja a köztudatban a BLM mozgalom. És miközben azon háborgunk mi itt, Közép-Kelet-Európában, hogy van-e joga az afroamerikaiaknak feltételül szabni, hogy afroamerikai képviseljék őket a köz- és politikai intézményekben, méltányos és arányos helyet kapjanak a filmvásznon, az irodalomban, aközben mindennap szembesülünk a saját közép-kelet európai képviseleti demokráciánk hiányosságaival, kudarcaival, elviselhetetlenségével. Azt viszont, hogy a két válságnak strukturális alapon köze van egymáshoz, aligha vallanánk be.

Pedig a problémák, amelyekkel mindannyian küzdünk, beszéljünk bármilyen pozícióból, legyünk akár többségiek, akár kisebbségiek, akár jól képzettek, akár analfabéták, akár nők, férfiak stb., azok pont ennek a képviseleti rendszernek a következményei. Az elorzott, meghamisított, hatalmilag kontrollált torz, aránytalan, elidegenítő reprezentáció következményei.

Mindannyian azzal küzdünk, hogy kisebbségellenes, esetenként kifejezetten rasszista, elnyomó nemzetállamokban élünk, amely a maga hatalmi machinációinak megfelelően határozza meg a reprezentáció módját, eszközeit, osztja le a szerepeket, és uszítja egymásnak a többségi jogvédőt, a kisebbségi aktivistával.

Beszéljünk erről: a rasszista, nacionalista rendszerről, amelyben mindannyian élünk, és amelyet minden ilyen reprezentációs vitával csak tovább erősítünk, mert nem teszünk mást, mint hogy kalapáljuk, egyengetjük a fennálló rezsimek elfogadhatatlan, erkölcstelen és gyakorta jogsértő szabályait.

Milyen lehetőségek adottak egy nacionalista, rasszista, társadalmi igazságtalanságra épülő rezsim többségi állampolgárai számára? Vagy elfogadják ezt a nacionalista, rasszista, igazságtalanságra épülő rendszert és profitálnak belőle – ez biztosítja a rendszer működését. Vagy megpróbálnak ellenállni neki. Rendszerszintű, szervezett ellenállásra én nem tudok példát a mai kelet-európai társadalmakból.

Esetenként, partizánakciók révén nagyon sok többségi kifejezi így vagy úgy a nemtetszését a rendszerrel szemben. Megpróbál szolidarizálni a kirekesztettekkel, elnyomottakkal. Megpróbál segíteni nekik, vagy elvi, vagy érzelmi alapon. Erről szólnak a különböző karitatív kezdeményezések, a menekültmentő akciók. Ilyen partizán L. Ritók Nóra, vagy a Szocsomát működtető Kiss Anikó, az ózdiak számára létrehozott Van helyed alapítványt életre hívó Bódis Kriszta, a csíksomlyói romákért dolgozó Csata Orsolya, a marosvásárhelyi Divers Egyesületet életben tartó Koreck Mária – de nagyon nagyon nagyon sok más hasonló kezdeményezést említhetnék is.

Milyen esélyei vannak a marginalizáltaknak? Vagy rendszerszintű ellenállást tanúsítanak – ilyen rendszerszintű, szervezett ellenállásra én nem tudok példát a mai kelet-európai társadalmakból. Vagy megpróbálhatnak kevésbé marginalizált helyzetbe kerülni gazdaságilag, társadalmilag, „kiverekedik magukat”, és akkor máris a többségi ellenállók dilemmáival találják magukat szemben. Helyzeti előnyhöz jutnak, és különböző szerepekbe kényszerülnek, ők lesznek a „szószólók”, a „felkentek” stb. Nem nagyon tudok olyan roma aktivistát, akit ne ért volna hasonló vád, gyanakvás. Nem azért, mert ne lennének feddhetetlen romák. Hanem azért, mert a gyanú, a bizalmatlanság gerjesztése része a hatalmi technikáknak, és strukturálisan hozzátartozik a hatalmilag konzervált közösségi viszonyokhoz.

Változik a többségi ellenállók partizánakciótól, a marginalizált helyzetből történő kitörések révén a rendszer? Nem. De adott esetben lehet valamit könnyíteni a krízishelyzetbe kerültek helyzetén, lehet kiskapukat találni a rendszeren, amelyeken keresztül a szerencsések a marginalizált helyzetükből kiverekedhetik magukat. Mindazok, akik többségi pozícióban ilyen munkát végeznek, vállalják a rasszista, nacionalista elnyomó állam büntető mechanizmusait. Ők is kitetté válnak a rendszerszintű rasszizmusnak – belőlük lesz a „migráns- és romasimogató”, őket is zaklatni kezdik a szélsőjobbos zaklatók. Nem részletezem, aki volt már alanya ilyen támadássorozatnak, tudja, miről beszélek. Nem panasz, tény: a többségi társadalom partizánjai tudják, mit kockáztatnak, és rendszerint vállalják. Azt is tudják, hogy ezzel együtt kell élniük, hogy semmi sem jogosítja fel őket arra, hogy védettebbek legyenek, mint a rasszista rezsim kisebbségi áldozatai, akik számára mindez nem időszakos kellemetlenség, hanem az életminőségüket rontó, az életüket veszélyeztető tudatos, célzott károkozás. „Cserébe” a többségi partizánok időnként, feltételekkel, morális elismerést kapnak. Ők válnak a „lelkiismeretévé” azoknak, akik látják, mi folyik körülöttük, de nem lépnek fel ellene. Kellemesnek tűnő szerep ez is. Talán profitálni is lehet belőle némi figyelmet, ilyen-olyan támogatást. Egy online zaklatási kampányért cserébe egy vállveregetés – méricskélje, akinek van gusztusa hozzá, megéri-e. Azok, akik marginalizált helyzetből jutnak valamilyen előnyösebb pozícióba, folyamatosan azzal szembesülnek: „nekik már könnyű” vagy „könnyebb”. Súlyosabb esetben azzal vádolják őket, hogy „eladták az övéiket”, helyzeti előnyeikért korrumpálták magukat.

Egy olyan társadalomban, ahol a szerepzavar általános közéleti szindróma, ahol mindenki belekényszerül valami hatalmilag kialakított sablonba, nem is biztos, hogy meg lehet úszni ezt a skatulyázást, ezt a szerepjátszást. Az önreflexió kedvéért: a magyar ellenzéki sajtóban én magam is az „erdélyiek hangja” szerepbe kényszerültem. Végtelenül utálom. Amikor lehet, visszautasítom. És vannak helyzetek, amikor csak legyintek, mert tudom: nincs az a magyarázat, cáfolat, amely erősebb lenne ennél a (nemzetállami) rögeszménél, hogy valahol, a hegyen túl ott toporognak a sok erdélyi magyarok, mint valami bárgyú birkák, és arra szorulnak, hogy valaki átbégessen a sűrű sötét erdőkön a nevükben.

De a kérdés továbbra sem az, kinek a postaládáját gyömöszölik tele kutyaszarral, kinek az autóját gyújtják fel, és kinek a kérésére adományoznak szerencsésebb pesti polgárok lisztet, gyapjúzoknit vagy egy-két kenyér árát, ki kap reprezentációs mandátumot a rendszerben, ahol a kutyát nem érdekli, ki hogyan van reprezentálva. Nem az a kérdés, hogy a rasszista, elnyomó államban be lehet-e passzírozni egy két roma értelmiségit a roma érdekvédelmi rendszerbe. Hanem az, hogy kimondjuk: ezek a rendszerek, amelyben élünk, rasszisták, nacionalisták. Érdemi, saját hübriszeinktől, ránk kényszerített szerepeinktől is megszabadító változás akkor lesz, ha a rendszer alapjait bontjuk le. Ha egy mindenki számára méltányos jóléti állam létrejöttén dolgozunk. Amíg ennek a jogi alapjai, intézményes feltételei nem adottak, addig kár minden marakodásért. Addig mindhiába keressük a közös nevezőt, mert nincs, legyünk bármennyire is szókimondóak, és vállaljunk bármilyen konfliktust is egymással. Konfliktusunk tulajdonképpen nem egymással van, hanem a rasszista elnyomással.

Itt mindenkinek, bármilyen pozícióból beszél, bármilyen legitimációt mond is magáénak, két dolgot kell tisztáznia. Egyrészt: akar vagy nem statisztálni az elnyomó, rendszerszintű rasszizmushoz, és ha nem akar statisztálni, mit tud tenni a rendszerszintű változásért. Másrészt: mindaddig, amíg ez a rezsim fennáll, mit tud tenni annak az áldozataiért. Ezen, a gyors és minél hatékonyabb áldozatmentésen érdemes gondolkodni, és közös nevezőt keresni, mert emberéletek múlnak rajta.