Női írás, női olvasás

Bevezetés

„Jobban megértenék egymást a nők és a férfiak, ha a férfiak ugyanolyan sokat olvasnának, mint a nők? Többet tudnának az életünkről, gondolatainkról, érzéseinkről, ha olvasnák Virginia Woolf, Sylvia Plath, Jane Bowles, Carson MacCallers, Annemaire Schwarzenbach vagy Dorothy Parker könyveit, ahogyan mi is olvassuk Hemingway, Faulkner, Updike, Joseph Roth, Flauber és Balzac regényeit?” – idézi Ruth Klüger A nők másként olvasnak és többet című írását Elke Heidenreich Az olvasó nők veszélyesek című könyv előszavában, amely az olvasó nőkről készült képzőművészeti és fotóművészeti alkotásokat mutatja be, némi kultúrtörténeti és művészettörténeti magyarázattal.[1]

Idéz még többek között Dubravka Ugrešić Olvasni tilos című könyvéből is: „A történelem során a nők voltak az olvasók, a csalik, akik fennakadtak az írott szó horgán. A nők képezik az olvasóközönséget! Így van ez a kis irodalmak esetében is, mint például a horvát, ahol a 19. század közepén a férfiírók győzködték a női olvasókat, hogy ugyan térjenek már át a német irodalom olvasásáról a horvátra, vagyis hogy legyen, aki olvassa őket. »A honfi szó szakad meg a bútól, hallván, mily lenézőleg szólanak nemcsak jeleseink, de köznapi polgártársink leányi is édes honunk nyelvéről« – panaszolja egy múlt századbeli horvát író. Mire a derék horvát női olvasóközönség megszánta őket, és ásítozva ugyan, de a hazai írók műveit fogyasztotta. Teljes joggal kijelenthetjük hát, hogy e kis ország irodalma a női olvasóknak köszönheti létrejöttét.”[2]

A kis irodalmak között nagy a hasonlóság! A magyar irodalomban ugyanez történt a 19. század folyamán. A nemzetébresztés nemes feladatára rendszeresen a nőket szemelték ki, és tőlük várták a férfiak és gyermekeik a következő nemzedék nemzeti érzésének kialakítását, erősítését a nőnevelésen keresztül, amelyhez nagyon szorosan hozzátartozott az olvasás. Nira Yuval-Davis szerint a nők azok, akik biológiai, kulturális és szimbolikus értelemben is újratermelik a nemzetet, szimbolikus határőr szerepük van.[3] Ezt a szerepet pedig a patriarchális társadalom ruházza rájuk, s felelőssé teszi őket a nemzet jövőéért. Biológiai hordozóként a közösség hordozói is egyben.

Mit olvashatnak a nők?

A nők és a férfiak olvasási szokásait sok tényező befolyásolta az évszázadok folyamán, amelyek főként a két nem társadalmi szerepével összefüggésben írták elő, engedélyezték vagy tiltották bizonyos művek, szerzők, műfajok olvasását. Persze az olvasás és írás megtanulásához sem volt sokáig egyszerű eljutniuk a nőknek.

Az írástudó nők története a kolostorokban és a főúri családokban kezdődik, Ráskay Lea és Sövényházi Márta és más kódexmásoló apácák munkájával, akik számára az irodalom tanult mesterséget és Isten szolgálatát jelentette. A kódexek másolása terén nem látható a különbség a férfi és a női szerző elismerése vagy megítélése között, viszont a reneszánsz korától kezdve ez a különbség láthatóvá válik. S. Sárdi Margit megállapítása szerint ebben a korban alakul ki az a szemlélet, miszerint az író-költő személyiség megjelenéséhez szükség van: fejlett individuális tudatra (ok), készséggé vált írástudásra (eszköz), valamelyes műveltségre (minta), valamint a személyes életben valamilyen motivációra (alkalom). A 16. század második felében Magyarországon a nők ezt két kulturális forrásból szerezhették meg: a reformáció olvasáskultúrájából és énekkincséből, a reneszánsz műveltségeszményéből és a tudatos poétikai törekvéssel létrehozott szövegversből.[4]

Ennek kiemelkedő példája Telegdy Kata költészete, aki Balassihoz hasonlóan eljutott a dallamtól független szövegvershez, csak más úton, egy archaikus hagyományt emelve be az irodalomba. Világképe, műfaja, poétikai fölfogása alapján Balassi tágabb köréhez tartozhatott volna, viszont műve a hivatalos irodalmi élettől elszigetelt volt, mert nő létére nem léphetett verseivel a nyilvánosság elé olyan módon, ahogy ezt Balassi megtehette.

A reneszánsz szabadabb szelleme után a barokk korszak gondolkodói, papjai és prédikátorai sokkal nagyobb szigorral ítélték meg a női szerepeket: a nők szépirodalmat nem írhattak.

Voltak azonban az irodalomnak olyan formái, amelyekkel a nők is megpróbálkozhattak, bár az írás-olvasás és alkotás tudománya a főúri családok kiváltsága volt. A levelezés, a naplóírás és irodalmi szövegek olvasása tartozott ide. A nemesség körében az író-olvasó életforma, a levél- és naplóírás elterjedt, és egyre gyakoribbá vált, hogy a nemes nők is tudtak írni. Bizonyos családokban a leányok nevelése az írást nem foglalta magában, míg más családokban a nők már a század első felében maguk írták leveleiket, olvasták és gyűjtötték a könyveket; Esterházy Miklósné Nyáry Krisztina családi naplót is vezetett. Az igényesebb műveltséghez hozzátartozott az alkalmi, műkedvelői szintű versszerzés (például Petrőczy Kata Szidónia, kora legnagyobb költőnője, apja, bátyja és férje is írt egy-egy verset alkalmilag).[5]

Fábri Anna a nőírókról szóló összefoglaló kötetét egy Bessenyei-idézettel kezdi, amely arra enged következtetni, hogy a nők olvasása a felvilágosodás idején kezdett fontossá válni a magyar irodalomban: „Lucinda, hozz egy könyvet” – a Philosophus kezdő mondata. Csokonai színdarabjaiban is szerepelnek ilyen művelt (culta) kisasszonyok – folytatja Fábri, hangsúlyozva, hogy a korabeli írók így hívták fel a figyelmet a nők szerepének fontosságára a műveltség elsajátításában és terjesztésében, mert „ez idő tájt a nők körében az olvasás nem számított mindennapos foglalatosságnak, de keveset, s főleg kevesen olvastak a férfiak közül is.”[6]

Arról, hogy mit is olvassanak a magyar nők, hölgyeknek szóló életvezetési tanácsadó könyvecskék is szóltak, az egyikben például, 1784-ben ezt tanácsolták a kiasszonyoknak: elsősorban történeti műveket olvassanak, „Mesés, Román és Komédia könyveket vigyázással olvasd, hogy elmédet, érzékenységedet el ne ragadozzák”[7]. A századvég két jelentős költőnője, Molnár Borbála és Újfalvy Krisztina is kifejtette álláspontját erről a témáról: „A jobb ízlésű Románok olvasását nem kárhoztatom: sőt azt hiszem, hogy ezek észrevehetetlenül formálják a szívet, mégis ezeknél ugyan sokkal hasznosabbnak tartom a valóságos Históriákat” – írja Molnár Borbála.[8] Újfalvy Krisztina megengedőbb, modernebb hangvételben válaszol: „Egyezzünk meg Asszonyom, hogy együtt minden könyvnek olvasása sem káros, sőt hasznos, de úgy, hogy előbb készíttessék ki a lélek a gyöngynek a gaz közül való kiválogatására!”[9]

Hosszú ideig, több mint két évszázadig tartott a vita arról, hogy olvasson-e és mit olvasson a magyar nő. Az olvasást, s főként az írást még a 18–19. században is sokan ártalmasnak találták a nők számára. A felvilágosodástól kezdve a romantika korán át egészen a 20. század elejéig a patriarchális társadalom megszabta (vagy legalábbis szerette volna megszabni), hogy milyen könyveket olvashatnak a nők. Egyúttal azonban nagyon is nagy szüksége volt ennek a társadalomnak a női olvasókra, a női közönségre. A nők olvasási szokásait ugyanis szorosan összekapcsolták a nőnevelés kérdésével, ezt pedig a nemzeti kérdéssel.

Az első férfi, aki komolyan számolt a nők részvételével az irodalomban, az olvasásban, és egyenrangú félként utalt a nőkre, Kármán József volt: „mind a nevelésnek, mind pedig a mentalitás- és értékformáló szépirodalomnak alkalmazkodnia kell a női igényekhez és ízléshez”.[10] Szerinte a jó műnek a nőkhöz és a férfiakhoz egyaránt szólnia kell. Uránia című lapja célközönségének a nőket, az asszonyokat választotta, őket kívánta kiművelni, azért, hogy a férfitársadalom is rákényszerüljön a művelt, európai eszmék megismerésére.

A 19. század Magyarországon a nők közéletbe való kilépésének kezdete volt. A nőnevelés reformjai és a sajtóhoz köthető reformok nagy fordulatot hoztak ezen a területen. A nők társadalmi szerepvállalásáról, a nők képzéséről folyt a vita több sajtóorgánumban is. A század ötvenes, hatvanas éveiben zajlik az írónőség mibenlétéről szóló máig leghatásosabb vita, de vitáztak a házasságról, a válásról, a nőnevelésről is. A társadalmi szerepek nemi alapú szigorú meghatározása, amely szerint a férfi a közélet, a nő pedig a magánélet szférájában találja meg természetes közegét, lassan bomlani kezdett. A hosszú évszázad folyamán a magán leányneveldéktől az állami leányiskolákon keresztül a század végére a nők egészen az egyetemi oktatásig is eljuthattak. Veres Pálné nevéhez fűződik a Nőképző Egyesület megalakulása 1868-ban és az első magyar felsőbb leányiskola megnyitása is, miután a 9000 nő aláírásával nyomatékosított kérvényt Eötvös József oktatásügyi miniszter elutasította.[11] Mikszáth Kálmán az elutasítás indokairól később így írt: „…inkább a népet kell emelni bizonyos nívóra, a parasztasszony tudjon inkább harisnyát kötni, mint az úriasszony – filozofálni.”[12]

A század másik fontos fejlődési fokmérője az ipari fejlődés volt. Csökkentek például a nyomdai költségek, mivel új technológiákat fejlesztettek ki, valamint az olvasók száma egyre nőtt, ennek természetes következménye a periodikák számának növekedése is volt, melyek között több a nőket is meg kívánta szólítani, sőt alakultak kimondottan nőknek szóló lapok. A lapoknak elsősorban német nyelvű olvasótábora volt, ezért a kiadók is német könyveket és lapokat adtak ki elsősorban. A század vége felé vált csak megtérülő vállalkozássá a magyar könyvek és lapok kiadása.[13]

A magyar könyvek és lapok olvasására való ösztönzés a nőnevelésben is megjelent, akár az iskolákban több órában tanított magyar nyelv és irodalom tantárgyat, akár a magyar nyelven kiadott könyvek megnövekedett számát tekintve. A közönséget a kiadók elsősorban női körből remélték, ezért az ún. női szempontot is figyelembe vették kiadványaik tervezésénél, sőt már a század első felében kísérleteztek kifejezetten női olvasmányok kiadásával is: Magyar Dámák Kalendáriuma, Hébe, Aglája, Aspasia és a már említett Auróra is jelezte, hogy női olvasókra is számítanak.[14] A következő évtizedekben pedig folytatódott ez a tendencia olyan lapok kiadásával, amelynek már a szerkesztői, sőt kiadói is nők voltak: Családi Kör, Lányok Lapja, Vasárnapi Újság.

Az 1848-as forradalom és szabadságharc megváltoztatta a hagyományos életkereteket. A női önállóság kérdése létproblémává vált.[15] A nők nagyobb számú fellépése az irodalomban egybeesett az irodalmi és sajtó-tömegtermelés első korszakával, így fellazultak az ún. magas irodalom és a szórakoztató irodalom, és egyáltalán a különféle műfajok közti határok.

A feminitás mint veszély

A 19. század végének nőfelfogását elemzi Andreas Huyssen, és a tömegkultúrával hozza összefüggésbe. Pejoratívan értelmezett feminin jegyeket tulajdonítottak a tömegkultúrának, értve ez alatt folytatásos regényeket, családi és egyéb népszerű magazinokat, a kölcsönkönyvtárak állományát, és így tovább – nem pedig a munkásosztály kultúráját, vagy a régebbi népi, illetve populáris kultúra maradványait.[16] A nőnek a tömeggel, a tömegkultúrával, sőt a tömeggel mint politikai fenyegetéssel való azonosítását a szerző Nietzschéhez vezeti vissza. A kérdés messze túlnyúlik a művészeten és az irodalmon.

A 19. század végi hagyományos nőképben gyűjtötték össze a férfiak az olyan aggodalmaikat, áthelyezett félelmeiket, projekcióikat, amelyeknek eredete a modernizációban, az új társadalmi mozgalmakban keresendő, valamint olyan történelmi eseményekben, mint az 1848-as forradalmak, az 1870-es Kommün, és az Ausztriában a liberális rendet fenyegető tömegmozgalmak erősödése.

Gustave Le Bon A tömegek lélektana című nagyhatású műve arra a képre utal, amely a 19. században leggyakrabban jelentette a civilizáció nő általi fenyegetettségét: „A tömegek hasonlítanak valamennyire a mesebeli sphinxhez: meg kell fejtenünk a rejtélyt, amit pszichológiájuk elibénk ad, vagy el kell rá szánni magunkat, hogy fölfalnak bennünket.” A férfiaknak a bekebelező feminitástól való félelme itt kivetítődik a nagyvárosi tömegre. A hatalom elvesztésének visszatérő gondolata keveredik az erős, stabil ego (amely a polgári rend férfi lélektanának sine qua nonját jelenti) határainak elmosódásától való félelemmel. A tömeg általi felfalatás rémálmát idézi fel a választójog kiterjesztése éppúgy, mint a modern művészek állandó félelme a „rossz” értelemben vett sikertől, amely halványítja a határvonalat az igazi művészet és a hamis tömegkultúra között. A probléma nem a magasművészet ép és a tömegkultúra romlott formái közti különbségtétel vágya, hanem az értéktelenebbnek tekintett folyamatos nőneműsítése (gendering as feminine).

A kultúraszociológusok szerint azonban eleve kérdéses „tömegkultúráról” beszélnünk, hiszen amit annak neveznek, önmagában is sokféle, különböző értékrendeket, stílusokat magába foglaló rendszer. Lényegében az különbözteti meg az ide sorolt alkotásokat a „magaskultúra” körébe sorolt alkotásoktól – hogy nem sorolják őket oda.

Van-e női olvasás?

A feminista szakirodalom általában négy kategóriát sorol fel a női írás mibenlétének meghatározására: a szerző nemét, a szöveg tartalmát, az olvasó nemét és a szöveg stílusát. Jelen dolgozat szempontjából az olvasó neme felőli megközelítés a mérvadó. Itt arra a következtetésre juthatunk, hogy tulajdonképpen minden szöveg olvasható feminista szemszögből, vagyis olyan módon, hogy a szöveg mennyire felel meg a patriarchális formáknak, vagy mennyire megy szembe velük. Fontos kiemelni az „értő olvasás” fogalmát, amely a megélt tapasztalat fontosságára utal.[17]

A nők hajlamosak megfeledkezni arról, hogy a történet nem feltétlenül róluk szól, és gyakran úgy olvasnak, mintha férfiak lennének – idézi L´Homme Ilona Judith Fetterley kijelentését[18], de hangsúlyozza, hogy nem önmagában az a probléma, hogy a nők és a férfiak azonos olvasatokat hoznak létre, sőt ez inkább gazdagíthatja az irodalmat, hanem hogy a nők gyanútlanul azonosulnak a szöveg kijelentéseivel, és képesek ellenvetés nélkül igaznak elfogadni olyan szövegeket, értelmezéseket és értékeléseket, amelyek kifejezetten nőellenesek.

A feminista olvasáselmélet meghatározását kutatva arra jut, hogy a szöveg és az olvasó viszonyát inkább dialektikusnak, mint dualisztikusnak célszerű felfogni, hiszen a szöveg irányítja ugyan a befogadást (a szöveg irányítja az olvasást, amikor a szöveg „férfivá teszi a női olvasót”), de a szöveg csak az olvasó által aktualizálódik, tehát az ő közreműködése is szükséges.

Az olvasás folyamatának kritikai analízisén túl (amikor az olvasó választja, hogy alárendeli-e magát a szöveg irányításának, vagy magához ragadja-e az irányítást) egy másik hermeneutikáról is szól: arról a módról, ahogyan az olvasó nők által írt műveket olvas, annak olvasása, hogy hogyan ír egy nő mint nő, és egyúttal annak is, hogy hogyan olvas egy nő, ha nem „Másik”-ként olvas.[19]

L´Homme végül arra a következtetésre jut, hogy a női olvasás, női olvasó vagy a feminista kritika fogalmai félrevezetőek, mert a kérdés nemcsak az, hogy a nők hogyan olvasnak vagy nem olvasnak, hanem az, hogy a nemi különbség, mint gondolkodásunk egyik alaptényezője, hogyan befolyásolja az irodalmi diskurzust. S ha legfőbb eszköze annak, hogy objektívek legyünk, az, hogy felismerjük saját prekoncepcióinkat, akkor itt a férfiak sem vonhatják ki magukat a „feminizmus” alól.

A lehetséges (női) olvasatok egy másik irányból közelítő magyarázatát nyújtja Susan Lanser irodalomtudós, aki a klasszikus narratológia elméleteiből kiindulva arra a következtetésre jut, hogy azok a narratívák, amelyek ennek alapjául szolgáltak vagy férfiak által írott szövegek voltak, vagy úgy kezelték őket, mintha a szerzőjük férfi lenne. Így a férfi szerzők által írt szöveg áll az univerzális szöveg helyén. Lanser szerint „egy olyan narratológia, amely nem képes megfelelően számot adni a nők narratíváiról, alkalmatlan narratológia a férfiak szövegeire történő alkalmazásra is.”[20] A feminista narratológiában látja azt az eszközt, amelynek segítségével választ kaphatnánk a feminista irodalomkutatás egyik legösszetettebb kérdésére, hogy létezik-e női írás és tradíció, és vajon a férfiak és a nők különbözőképpen írnak-e.

Genette elméletét kiegészítve Lanser bevezeti a privát és a nyilvános narráció fogalmát. A privát narráció a belső, a textuális világon belül létező, homodiegetikus hallgatóhoz intézett elbeszélés, amelyen keresztül az olvasó közvetetten férhet hozzá a szöveghez, mintha ez egy „szövegbeli” szereplő alakján keresztül történne. A nyilvános narráció a textuális világon kívüli, a heterodiegetikus hallgatóhoz intézett narráció, amely az olvasó és a szerző közti közvetlen kapcsolatot feltételezi.

A társadalmi és narratív identitás összekapcsolásával egy diszkurzív autoritás jön létre, amely a társadalmi hatalommal van összefüggésben. A nőhöz hagyományosan a privát szférát rendelték, ezért bejutása a nyilvános diszkurzusba mindig valamilyen rejtett vagy nyilvános határsértéssel történt. Bizonyos korszakok elvárásainak megfelelően a női szerző férfi álnéven írt, vagy szövegein belül rejtette el mondanivalóját. Lanser egy levelet elemez a női narratológia szempontjából. A levél egy fiatalasszony levele a férjének – ez a teljes olvasat. Minden második sort összeolvasva azonban egy másik, a barátnőnek írt olvasathoz jutunk, amely az előző ellentéte. Ebben a hatalomfosztott diszkurzus jelenik meg. A levél harmadik szintje a nyilvánosságnak szól, ez a házasság tulajdonképpeni kritikája. „A nyilvános szöveg egyben a leginkább elrejtett szöveg is, ezt a legnehezebb észrevenni, ugyanis semmi sem kutatja a létezését önmagán kívül, és egy olyan olvasót igényel, aki egy bizonyos tudás birtokában olvas.” Lanser szerint tehát itt egy olyanfajta értő olvasásról van szó, amelyet a nemi hovatartozás alapján birtokolunk.

Horváth Györgyi egy tanulmányában a magyar irodalomtudomány nézeteit veti össze az angolszász kutatásokban megjelenő felfogásokkal, ami a női olvasási módok lehetséges megjelenési formáit illeti.[21] A magyar irodalomkutatás következtetéseit ambivalensnek tartja, az általa vizsgált szerzők általában nem egy laikus női olvasót képzelnek el, sokkal inkább az irodalommal professzionálisan foglalkozót, és a női olvasást nem történeti begyökerezettségűként és a magyar kultúrában jelenlévő előzetes jelentésességgel bíró jelenségként értelmezik. A női olvasat és a feminista olvasat tehát itt nem különül el egymástól.

Horváth utal a fentebb már említett Huyssen-elemzésre, amely a nőt a tömegkultúrával azonosítja, vagyis tulajdonképpen a nő válik a tömegkultúra fogyasztójává, mint laikus olvasó, és így a magaskultúrával azonosítható maszkulin olvasásmódok ellenpontja is lesz. Horváth azonban az esztétikai diskurzus vonatkozásában gondolja végig a női olvasás mibenlétét, az angolszász kutatásoknak a 18. században kialakult esztétikai olvasás fogalmaiból kiindulva.

Az angolszász példák a fentebb említett magyar példákkal is rokonságot mutatnak, hiszen a 18–19. század volt az, amikor maga az olvasás fontossá vált, a könyvkiadás és lapkiadás kora, amikor szükség volt az olvasóközönségre. Megállapítja azt is, hogy európai kontextusban is érvényes a tézis, miszerint a laikus olvasó már ekkor sem volt magára hagyva, különféle olvasótankönyvekkel, olvasási tanácsokkal látták el, viszont „az olvasástípusok az olvasás helye, tárgya és nagyrészt közönsége szerint nemileg kódoltakká váltak, az illegitim, »rossz« olvasások pedig nagyrészt feminizálódtak”[22]. A nyilvános olvasás (felolvasás közönségnek, közönség előtt) a férfiak privilégiuma lett, a nők pedig a magányos olvasásban kaptak teret. Ugyanígy elkülönült később a műfajok olvasása is, például a regény magányos olvasása veszélyes cselekedetté vált, mivel elvonta a nőket „természetes” közegüktől, a családi élettől.

Mivel a nőket inkább érzelmük által vezérelt lényeknek tartották, úgy gondolták, a könyvek olvasása által elragadtathatják magukat, aminek beláthatatlan következményei lehetnek, egészen a társadalmi lecsúszásig, erkölcsi züllésig. Ezen kívül az olvasást az evéssel, a fogyasztással is kapcsolatba hozták, amikor a regények mohó „falásáról” beszéltek – erre általában Emma Bovary példáját szokták felhozni, aki gondolkodás nélkül átengedi magát az olvasás élvezetének, falja a könyveket, a történeteket, és ez okozza erkölcsi és társadalmi vesztét, és végül halálát is.

A tematikát továbbgondolva eljuthatunk egészen addig a megállapításig, hogy ugyanezekre a tapasztalatokra építenek a mai napig a reklámok. A nő mint fogyasztó megcélzása különféle módokon történik.

A 20. században kialakult konzumkultúrában a női és a férfi szerepek újra bináris oppozícióban jelennek meg a „piacon”, a „vásárlásra született nő” passzív és odaadó fogyasztó, vele szemben áll a „gyártó, aktív, alkotó férfi”, akitől távol áll minden, ami alacsonyabb rendű és kulturálatlan.[23] De ez már egy másik elemzés tárgya lenne.

Kölcsönös megértés

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy az olvasás diskurzusa szorosan összefügg a szubjektivitást, szexualitást és fogyasztást formáló diskurzusokkal. Az olvasástípusok mibenlétéről alkotott elképzeléseink szorosan összekapcsolódnak egy sor társadalmi-kulturális gyakorlattal, amelyek közül az egyik a nemi különbség. Itt pedig visszautalhatunk Lanser értő olvasójára, aki éppen nő voltából kifolyólag ismeri fel a szöveg mélyebb rétegeit, amely a férfi („átlag”-)olvasó számára rejtve marad.

A nemi különbségek csupán akkor számolhatók fel, ha a patriarchális társadalmi hierarchia végre egyenrangú emberként tekint a nőre, és kisgyermekkortól kezdve az olvasmányokat nem a bináris oppozíciók alapján tálalja és fogadtatja el olvasóival, hanem nyitottá teszi őket a férfi és női szerzők, szereplők és szemléletek sokféleségének befogadására és elfogadására. Hogy a dolgozatom bevezetőjéhez visszatérjek: a férfiak is olvassák el a fent felsorolt nők által írt műveket, és helyezkedjenek bele a szereplők életébe és gondolataiba, ugyanúgy, mint ahogy a női olvasók teszik ezt évszázadok óta a férfi szerzőkkel és szereplőkkel.

---

Jegyzetek

[1] HEIDENREICH, Elke: A veszélyről, mely abból fakad, ha a nők túl sokat olvasnak. In: BOLLMAN, Stefan: Az olvasó nők veszélyesek. Scolar Kiadó: Budapest. 2008. 17.

[2] UGREŠIĆ, Dubravka: Olvasni tilos! Lettre, 2001. 40. sz.

[3] YUVAL–DAVIS, Nira, Nem és nemzet, ford. SZABÓ Valéria, SZENTMIKLÓSI Tamás, Budapest, U.M.K., 2005, 5.

[4] S. SÁRDI Margit: Magyar nőköltők a XVI. századtól a XIX: századig. Válogatás. A magyar költészet kincsestára, 77. Kötet, Unikornis, Budapest, 1999. Szerk. és az utószót írta S. Sárdi Margit, 331.

[5] S. SÁRDI Margit: 331.

[6] FÁBRI Anna: „A szép tiltott táj felé.” A magyar írónők története két századforduló között. (1795-1905). Kortárs, Budapest: 1996. 7.

[7] FÁBRI Anna: „A szép tiltott táj felé.” 7.

[8] MOLNÁR, Borbála – MÁTÉ Jánosné: Barátsági vetélkedés vagy Molnár Borbálának Máté Jánosné asszonnyal A két nem hibái és érdemei felől folytatott levelezései, Kolozsvár, 1804. 52.

[9] MOLNÁR, Borbála – MÁTÉ Jánosné, 62.

[10] FÁBRI Anna: „A szép tiltott táj felé.” 9.

[11] FÁBRI Anna: „A szép tiltott táj felé.“ 156.

[12] MIKSZÁTH Kálmán: Veres Pálné. In. Vasárnapi Újság 1895. 249-251.

[13] VERES András: Könyv- és lapkiadás a felvilágosodás idején és a reformkorban. In.: SZEGEDY-MASZÁK Mihály (szerk.) A magyar irodalom történetei 1800-tól 1919-ig. Gondolat: Budapest. 2007. 78-79.

[14] FÁBRI Anna: „A szép titott táj felé” 48.

[15] FÁBRI Anna: Közíró vagy szépíró. In.: NAGY Beáta, S. SÁRDI Margit (szerk.) Szerep és alkotás. Női szerepek a társadalomban és az alkotóművészetben. Csokonai Kiadó: Debrecen. 1998. 32.

[16] HUYSSEN, Andreas: A tömegkultúra mint nő: a modernség másikja. Pozsony: Kalligram. 2002 szeptember, 19-28.

[17] BOLEMANT Lilla: Női hangok. Berde Mária, Földes Jolán és Zilahy Lajos regényei. Phoenix Library, Pozsony, 2016, 29.

[18] L´HOMME Ilona: Női olvasók. In. L. SIMON L. László – THÍMÁR Attila (ed.): Az olvasó, az olvasás, Budapest: Akadémiai. 1999. 25-32.

[19] L´HOMME Ilona: Női olvasók.

[20]LANSER, S.Susan: Egy feminista narratológia felé. A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Szöveggyűjtemény. Szerk. Bókay, A., Vilcsek, B., Budapest, Osiris, 2002. 524.

[21] HORVÁTH Györgyi: Női olvasás. Fenyegető élvezetek? A női olvasó az olvasás normalizációs folyamatában. In: LORÁND Zsófia et al (szerk.) Laikus olvasók? A nem professzionális olvasás értelmezési lehetőségei. Budapest: L´Harmattan. 2006. 32-50.

[22] HORVÁTH Györgyi: Női olvasás. 38.

[23] BINKOVÁ, P. : Feministická perspektiva v mediálních studiích. In. Revue pro média 9., 1-12, 2004. http.//fss.muni.cz/rpm