Az otthontalanság otthona

A 2008-as gazdasági világválság hatása az amerikai társadalom marginális csoportjaira, a biztonságot jelentő otthon elvesztése, a növekvő munkanélküliség, a vándor életmód, az út-és identitáskeresés, és valamiféle spirituális megváltás reménye – Chloé Zhao legújabb filmjében, A nomádok földjében (Nomadland) ezeket a témákat járja körül, miközben egy road movie keretei között felvevőgépével az Egyesült Államok nyugati államainak szemet kápráztató, egyszer vad, máskor sivár vidékét pásztázza; filmjében a fikciós elbeszélésmód találkozik a dokumentarista stílussal, így A nomádok földje különleges képet nyújt a folyton mozgásban lévő nomádokról, azok szociális helyzetéről.

A kínai születésű, mindössze 38 éves rendezőnő a forgatókönyv írásakor Jessica Bruder 2017-ben megjelent Nomadland: Surviving America in the Twenty-First Century című könyvét vette alapul. Ez a valós karaktereket felvonultató regény azt a főként idősekből álló nomád közösséget mutatja be, akik a gazdasági recesszió következtében nem tudták fenntartani addigi életformájukat, a kényelmes lakásból a szűkös furgonjainkba költöztek, és idénymunkákat vállalva járják Amerika nyugati államait. A nomádok földje főszereplője a hatvanas éveiben járó Fern, akinek korábbi élete a válság martalékává vált, miután 2011-ben a Nevada állambeli Empire bányaváros voltaképp megszűnt létezni: a város lakóinak munkát adó cég bezárta a bányát, és Empire egy szellemváros lett, még az irányítószámát is kiiktatták.

Fern férje halála után eladja összes ingóságát, vesz egy rozoga furgont, majd csatlakozik a nomádokhoz. A közel kétórás játékidőben őt követjük nyomon, a kamera egy percre sem veszi le róla a tekintetét: vele vagyunk az Amazon óriási csomagoló gyárában, vele vagyunk a nomádok arizonai rezervátumában, ahol megtapasztalja az összetartó közösség szellemiségét, vele vagyunk a Badlands National Parkban, ahol a tábor karbantartójaként dolgozik, vele vagyunk, ahogy a wc-ket takarítja vagy mosogat egy büfé konyhájában. Alkalmi munkái során barátokra is szert tesz, akiktől olyan hasznos tanácsokat, praktikákat és eszközöket kap, amik elengedhetetlenek a túléléshez. A nomád lét kemény, különösen egy nőnek, Fern is folyamatosan akadályokba ütközik az úton: defektes kerék és annak cseréje, hideg tél, az összkomfort és az anyagi stabilitás hiánya – amikor kocsija javításra szorul, a szervizre nincs elég pénze, és testvéréhez fordul kölcsönért. Fern egy független nő, aki nem akar más terhére lenni, magányos pillanataiban a természet szépségében békél meg helyzetével.

A nomádok földje felvonultatja a road movie műfajára jellemző főbb jegyeket; az úton levő szereplők azonban nem kalandot keresnek, nem menekülnek a társadalom normái és törvényei elől, azért élik ezt az életformát, mert nem volt más választásuk, a kényszer és az őket cserben hagyó kapitalista rendszer taszította őket a végtelen országútra. A road movie-k többségében az út állomásai leképezik az egyénben végbemenő változásokat, legyen az lázadás, bizonytalanság, elidegenedés és düh, ebben a műfajban az utazás válik a felszabadítás eszközévé, a szereplő kiszakad mindennapi környezetéből, és képes lesz reflektálni, megújulni. A narratív struktúra mellett a könnyen beazonosítható ikonográfia is megtalálható: nyitott terek, lenyűgöző táj, a klausztrofób város mellőzése, és az amerikai élet olyan szimbólumai, mint az étkezde, a mosoda, a nemzeti parkok és a benzinkút.

Ehhez a miliőhöz és némileg felülírt műfajisághoz lírai érzékenység társul; már Chloé Zhao korábbi filmjeiben is érezhető volt Terrence Malick hatása, A nomádok földjében szintén felfedezhető az a Malickra jellemző rendezési stílus, amikor egy laza elbeszélési formában a karakter szubjektív nézőpontja a hangsúlyos, a kamera megfigyel, a természet nagytotáljai és a képsorokhoz illeszkedő finom aláfestő zene – Malicknál a narráció is – a karakterek belső világát és lelkiállapotát tükrözik.

A nomádok földje szerkezeti felépítése epizódok és passzázsok mentén szerveződik: az egy évet felölelő, nagy időugrásokkal operáló cselekmény rövidebb-hosszabb epizódjai valósághűségre törekednek, dokumentarista olyan téren, hogy az út során fel-felbukkanó szereplők amatőrök, igazi nomádok, közöttük csupán a Fernt alakító Frances McDormand és egy mellékszerepet eljátszó David Strathair a hivatásos színészek. Az epizódok valódi bepillantást engednek a nomádlét viszontagságaiba és szépségeibe, bár a szereplők egy előre megírt szöveget mondanak fel, mégis a dokumentumfilmekre jellemző ’beszélő fejek’ alkalmazásával és a személyes tapasztalok bevonásával a rendező alátámasztja a realista törekvést. Hogy a film témájában és cselekményvezetésében ne legyen túlságosan tömény, esetleg nyomasztó, Zhao ügyesen támaszkodik a nagytotálokra a bámulatos tájról (a poros országút, a sivatagi napnyugta, a háborgó óceán), amit Ludovico Einaudi lágy dallamai kísérnek, így a szereplők és a néző egyaránt lélegzetvételhez juthat.

Zhao ezzel a filmjével nemcsak arra vállalkozott, hogy bemutasson egy sokak által ismeretlen vagy kevésbé ismert közösséget, hanem arra a kérdésre is keresi a választ, hogy mit jelent az otthon, mi adhat reményt, és mi kell a továbblépéshez. A szereplők felteszik ezeket a kérdéseket, és mindenkinek megvan a maga válasza, de az univerzális igazság nincs kimondva, ennek megfejtését a befogadóra bízza. Fern esetében a férje és a városa jelentett mindent, az emlékeitől nem szabadul bármilyen messze is vigye az út, így a film végén még utoljára visszatér Empire-be, hogy végleg búcsút intsen egykori életének.

A nomádok földje a bemutatása óta a filmes diskurzus részét képezi, és a díjátadó szezon egyik éllovasa, mind Zhao író-rendezőként, mind Frances McDormand női főszereplőként, de még Zhao állandó operatőre, Joshua James Richards jelölése is elképzelhető az Oscar-díjra. Az idei Golden Globe online megtartott ceremóniáján Chloé Zhao nemcsak a legjobb film (dráma) kategóriájában mondhatott köszönőbeszédet, hanem rendezőként is – ezzel Barbra Streisand 1984-es győzelme után a második nő, akit rendezésért díjaznak.

Amikor egy amerikai függetlenfilm kínai (női) rendezővel, natúrszereplőkkel, kis költségvetéssel, érzékeny társadalmi témával és egyedi elbeszélési formával ilyen szintű érdeklődést és elismerést tud kiváltani, az a filmkedvelők és a filmgyártás számára csak pozitív kimenetelű lehet. Zhao munkásságára pedig – marveles kitérő ide vagy oda – ezek után különösen érdemes lesz odafigyelni.

A film adatlapja.