„Egy jól meghatározható politikai csoport anyagi érdeke fűződik az egyetemek modellváltásához” (freeSZFE-körinterjú – 1. rész)

körinterjú a freeSZFE mozgalom polgáraival a múltról, a jelenről
az interjú 2020 decemberében és 2021 januárjában készült

A Színház- és Filmművészeti Egyetem polgárai 2020 őszén mondhatni történelmet írtak, és az elmúlt évek egyik legfeszültebb és legnagyobb küzdelmét vívták meg a hatalommal, mely már megszokta, hogy kevesen mernek akadályt gördíteni elé. Akik mégis megtették, azt kerülőutakon, ügyeskedéssel, a divide et impera már bevett módszerével lehetetlenítették el, kényszerítették kapitulációra. A fél évig tartó hidegháború – mely Upor László ki nem nevezésével kezdődött, és magasabb fokozatra kapcsolt a blokád kezdetével – ígéretek, mézesmadzagok és közlemények harca volt. Az SZFE polgárai hiába próbáltak a sorsuk felől érdeklődni, a tudakozási kísérleteket elutasították, a belengetett modellváltást – mely akár a már hosszú ideje infrastrukturális és finanszírozási problémákkal küzdő egyetem megmentője is lehetett volna – végül erőltetett menetben kényszerítették rá az intézményre. A megváltásból hódítás lett, és az inkvizítorok elképzelése szerint az őslakosoknak a rájuk kényszerített helyzetben fejlehajtva engedelmeskedniük kellene. Kellett volna.

Nagy szerencsémre pont a 2020/2021-es tanév őszi félévét és az SZFE-t választottam, mikor az ERASMUS+ ösztöndíjra jelentkeztem, így félig külsősként – félig belsősként tudtam részt venni az egyetemfoglalás 71 napján, és ugyanebből a félig külsős – félig belsős nézőpontból készítem ezt a körinterjút a Színház- és Filmművészeti Egyetem polgáraival.
(Az interjú második része ide kattintva olvasható.)

Mióta vagytok a Színház- és Filmművészeti Egyetemen? Mit jelentett nektek eddig ez az intézmény?

Szauer Lilla (másodéves színházi dramaturg): Nekem egy dolog jut eszembe: a harmadrosta második napján államvizsgáztam az előző egyetememen. Kilenctől volt a vizsga, tíztől kezdődött a felvételi. Kilenc óra ötvenkor engedtek ki, rohantam a Színműre, ahol Sztranviszkij Petruska szobájára kellett szöveget írnunk. Olyan volt, mintha életemben először hallanék zenét. Az SZFE nekem onnantól – és egyébként a mai napig – ezt a futást jelenti a Fővám tértől a Vas utcáig. Beleértve minden jót és rosszat, amivel ez az út járt.

Bagossy Júlia (másodéves színházrendező): Nekem az egész családom ide járt, nem lehet nem az identitásomnak nevezni ezt az iskolát. Más egyetem számomra elképzelhetetlen volt.

Birkenstock Rebeka (színházi rendezőasszisztens): Nekem eddig az SZFE olyan volt, azt hiszem, mint Harry Potternek a Roxfort.

Pongrácz Samu (televíziós műsorkészítő): Szintúgy. Ez a Roxfort hasonlat vicces, viszont teljesen így éltem meg én is.

Bíró Zsombor (másodéves filmíró): Mielőtt felvettek az SZFE-re, az volt a visszatérő duma a családban, hogy a gyerek írogat. Az, hogy az írogatásból esetleg egyszer diplomám lesz, némileg elfogadhatóvá tette számukra a szenvedélyemet. Továbbá ez egy olyan közeg, ahol ellenkező vélemények találkoznak és ütköznek. Én viszonylag fiatalon kerültem az irodalmi életbe, és hamar megtaláltam azokat az embereket, akiknek az ízlése valamelyest egyezik az enyémmel. Ezzel szemben az egyetemen az első naptól kezdve rá voltam kényszerítve, hogy olyan emberekkel vitázzak és gondolkodjak, akik sok esetben merőben mást gondolnak a művészetről, mint én. Ez nagyon fontos nekem.

Kabdebon Dominik (harmadéves drámainstruktor–drámajátékos hallgató): Egy hatalmas szakmai perspektíva-tágulást jelentett nekem az SZFE. Egy kicsi, de a folyamatos versenyhelyzetek ellenére nagyon összetartó közösséget. Lehetőséget arra, hogy azt csináljam, amit szeretnék, olyan emberekkel, akikre felnézek. Majd másodéves koromban elkezdtem belelátni a szenátus és az egész intézmény működésébe, és akkor láttam meg, hogy mennyi problémával terhelt ez az intézmény. Intézményileg egy veterán túlélő ez az egyetem nekem.

Gigor Attila (volt osztályfőnök és egykori óraadó filmes tanár): Én 2005-ben abszolváltam hallgatóként, 2017-ben kezdtem a doktori iskolát és a tanítást. Hallgatóként élesen, tanárként már megértőbben, de előszeretettel kritizáltam a képzés hiányosságait. Azt hiszem, a foglalók kemény magjában is ez volt az egyik legérdekesebb közös pont: mindenki látta, látja az egyetem hiányosságait, és úgy éreztük, hogy most ezt is van lehetőségünk javítani, nem csak az egyértelmű, otromba támadást hárítani. 

Mit gondoltatok a modellváltásról, amikor először belebegett a közbeszédbe az Egyetemen?

Császár Dániel (mesterszakos operatőr hallgató): Én korábban jártam már magánegyetemre, és a tapasztalataim alapján nem megfelelő forma egy oktatási intézmény működtetésére. A modellváltás szándékáról megjelenő hírekkel egy időben volt a Gothár-ügy is, amit nagyon sokáig tárgyalt a kormánypárti sajtó, és előszeretettel vonatkoztatták a teljes intézményre a vádakat. Mintha ezzel próbálták volna a köztudatban legitimizálni a modellváltást. Nem voltak jó előérzeteim.

Veszelovszki Janka (ötödéves színészhallgató): Amikor még pusztán a modellváltás tényéről tudtunk, minden pletykának minősült. Azt gondoltam, hogy egy ideális országban ez egészen jól is elsülhet, bár én sem feltételeztem sok jót a jövőről.

Gigor Attila: Persze, normális körülmények között a modellváltás egyáltalán nem lenne rossz ötlet! Nálunk viszont csak egyet jelenthet: az intézmények bedarálását és politikai befolyás alá hajtását. A nyilvánosság számára azt kommunikálják, hogy ideológiai okokból történik, aztán egyszer kiderül, hogy egy jól meghatározható politikai csoportnak komoly anyagi érdeke fűződik az egyetemek modellváltásához. Persze, ennyire pontosan nem láttam előre a dolgokat, viszont meglepni nem lepett meg.

Birkenstock Rebeka: Én azért örültem volna, ha valami változás történik, viszont ez a kivitelezés elfogadhatatlan volt. Egyértelműek voltak a nyájas ígéretek mögötti szándékok.

Radványi Fruzsina (elsőéves filmes látványtervező MA): Én nagyjából akkor adtam be a jelentkezésemet az SZFE-re.

Elefánti Emma (elsőéves drámainstruktor): Én is. Eszméletlenül dühös voltam, mert azt éreztem, hogy alig nyílt résnyire ez az ajtó, valaki jókedvében szembe vágta velem.

Bíró Zsombor: Nekem eleinte nem volt kiforrott véleményem. Általában erős viszolygást vált ki belőlem, hogy az értelmiség jelentős része egyből hangos, átgondolatlan hőbörgésbe kezd, akármilyen döntést hoz a hatalmon lévő kormány, így értelemszerűen próbáltam nem így hozzáállni a modellváltáshoz, hanem keresni mögötte a vezérlő gondolatot, a célt, az értéket. Nem találtam.

Kabdebon Dominik: 2020 februárjában tartotta Upor László az első erről szóló megbeszélést, amire meghívott mindenkit, de közben a büfében buli volt, ezért alig voltunk jelen ekkor. A kancellárral együtt próbálták kibogozni azokat a félinformációkat, amiket a minisztériumból kaptak. Alapvetően nagyon bizonytalan volt az egész, hogy mindez mit jelent, de már akkor érezhető volt, hogy komoly kockázata van annak, hogy valamilyen módon belenyúlnak az egyetem működésébe.

Szóval már február környékén/után megkezdődött ennek a feldolgozása részetekről? Mennyire voltatok ott a foglalás előtti fórumokon? Akkor hogyan láttátok, milyen irányba tart a dolog?

Kabdebon Dominik: Az említett megbeszéléstől kezdve a szenátuson belül folyamatosan jelen volt a modellváltás témája. Egyedüli példánk a MOME volt. Nagyon sokszor keresték meg Bódis Józsefet, Palkovics Lászlót és hasonló döntéshozókat, hogy tulajdonképpen mit is akarnak. Nem akartunk elzárkózni a kommunikációtól azzal a prekoncepcióval, hogy biztosan rossz változásokat hoz ez az egész, ezért egészen júniusig nagyon diplomatikusan ment a jobbára egyoldalú kommunikáció a szenátus és a minisztérium között. Ez volt az események egyik iránya, ami aztán a szenátus lemondásához vezetett.

Gigor Attila: Tanárként akkor még csak néhány fórumon voltam, a valódi szervezésben nem volt szerepem. Attól tartottam, hogy az intelligens, csendes ellenállás ugyanúgy el lesz nyomva, mint minden ilyesmi azelőtt. Hangosra pedig nem biztattam senkit, nem gondoltam, hogy bekövetkezhet.

Korom Anna (mesterszakos filmrendező hallgató): Eleinte biztos voltam benne, hogy rendeződni fognak a dolgok, és lesz megoldás a kialakult helyzetre. Ha jól emlékszem, a tanárok egy része is hasonlóan volt ezzel. Még javaslatokat is tettek, hogy ők kiket ajánlanának a kuratóriumba. Azt gondoltam, valahogy meg fognak egyezni, hogy figyelembe fogják venni a megfogalmazott pontjainkat.

Fahn Rebeka (harmadéves drámainstruktor hallgató): Az első pillanattól azt gondoltam, hogy nagyon fontos, amit csinálunk, de nem fogja zavarni a döntéshozókat. Az egyetemfoglaláskor éreztem úgy először, hogy talán történhet valami, ha elég sokáig kitartunk.

Szauer Lilla: Fáradtak voltunk, fáradtan kezdtünk bele ebbe az egészbe. Mindegy volt, hogy éppen milyen irány dominált, végül mindig valami olyan történt, ami nem történhetett volna máshogy. Egy döntés pillanatáig annyit gondolkodtunk az adott helyzetről, hogy pontosan tudtuk, mit szeretnénk. Hiába volt több irány felvázolva, az egyetlen igazi a munka volt, hogy dolgozni kell, beszélgetni kell, gondolkodni kell – a többi (sajnos vagy nem sajnos) soha nem rajtunk múlt.

Fuchs Máté (a doktori iskola hallgatója): Csomó minden elképzelhetetlennek tűnt. Rengetegszer elhangzott az „úgysem fogják megtenni” mondat. Legbelül mindenki reménykedett, hogy tényleg nem merik megtenni, de én ennél pesszimistábban álltam hozzá, és általában az volt a válaszom, hogy „dehogynem…”.

Kabdebon Dominik: Májusban először 10-20 fős zoom beszélgetéseken kezdődtek a diskurzusok. Az első fórum a Rácskertben volt, amit 15-en hoztunk össze, és nagyjából 30-an voltunk jelen. Rengeteg ötletünk volt akciókra, kommunikációs gesztusokra, és próbáltuk informálni a többieket is. Felvettük a kapcsolatot két volt Hallgatói Hálózat-taggal is, akik meséltek a teremfoglalásról és hasonlókról. Ekkor annyi volt a cél, hogy a törvényt ne szavazzák meg. Júliusban már néhányunkban felmerült az egyetemfoglalás gesztusa is, de ezt sokan nagyon szkeptikusan kezelték és ellenezték az ötletet. Aztán folyamatosan szűkült a mozgástér. Meglett a kuratórium, elvették a szenátus jogköreit felállt Gáspár Máté, Zsámbéki, Székely, Máté Gábor, a szenátus lemondott. De azt senki nem tudta, hogy ez lesz augusztus 31-én.

Siflis Anna (negyedéves színházrendező, báb szakirány): Benne voltam a legelső június közepi tüntetés megszervezésében, hihetetlen volt látni a tömeget (mert akkor úgy éreztem, hogy ez a néhány ember már tömeg).

Nyári Ádám (másodéves zenés-színházrendező): Mindig azt hittük, hogy ennél már nem lehet rosszabb, de mindig lett. Talán a parlament előtti tüntetésen (július 3.) éreztem meg ennek a folyamatnak a lényegét. Csodálatos délelőtt volt, elsöprő energiát vittünk a Kossuth térre, énekeltünk, táncoltunk, azt éreztem, egy nagyobb erőnek vagyok része, aminek nem lehet ellenállni. És egyszer csak a tüntetés végén megkaptuk a hírt, hogy megszavazták. Ott állt velünk szemben egy még hatalmasabb, arctalan, testetlen erő, amiből csak egy rezzenéstelen, böhömnagy épületet láttunk. És ez a valami minden igyekezetünk ellenére még csak meg sem rezdült, ahogy egy tolvonással tönkretette a jövőnket.

Bíró Zsombor: Nagyon minimálisan vettem részt a szeptember előtti eseményeken: a nagy fórumokra rendszeresen bejártam, ám a kisebb, munkacsoportos megbeszéléseken nem voltam jelen. Nem is tudnám megmondani, mire számítottam augusztus végén. Arra nem, ami végül történt, az biztos.

Birkenstock Rebeka: Én nem gondoltam, hogy ez ekkorát fog robbanni.

Melyik volt a legjobb pillanata a foglalásnak?

Gigor Attila: Én ezt a legjobb egy pillanatot kiterjeszteném hetvennégy napra, mert minden nap minden pillanata.

Nyári Ádám: Amikor augusztus 31-én azt ordítottuk az Ódryn, hogy „Igen!”; a szeptember elsejei őrség, amikor nem győztük fogadni a váratlan felajánlásokat; amikor a láncban állva megjött a hír, hogy a Charta elért a parlamenthez; amikor a lemondott vezetőkkel utolsó estéjükön néma őrséget álltunk az esőben; amikor hosszú szervezés és méghosszabb tekerés után megérkeztünk Egerbe a lánggal; amikor október 23-án befordultunk a Március 15. térnél, és a tömeg egyik fele még a Szabadság hídon volt, a másik már a Rákóczi úton, majd a Ha én rózsa volnékot énekeltük; amikor a kilakoltatásunk hírére a semmiből több ezer ember jelent meg az Egyetem előtt.

Fuchs Máté: Amikor visszaszámoltunk 31-én, majd a sajtótájékoztató, amin Németh Gábor bejelentette, hogy „ha bűnbakot keresnek, megtalálták, én vagyok”, majd a videó, amit utána készítettünk.

Veszelovszki Janka: Nekem is a visszaszámlálás, meg az a pénteki nap, amikor órák alatt ezrek gyűltek össze, mert ki akartak dobni minket az épületből.

Elefánti Emma: Amikor az új kancellár először megpróbált bejönni.

Artim Rebeka (másodéves MA látványtervező): A Dionüsszia, és amikor visszafoglaltuk az Ódryt.

Siflis Anna: Nekem kettő volt. Egyik a charta átadásán. Biciklin tekertem végig a Parlament és a Kálvin között, és azt kiabáltam, hogy tartsatok ki, jön a charta, már csak ennyi és ennyi perc kell, és itt lesz, nagyon köszönjük! Az emberek pedig visszakiabálták, hogy mi köszönjük, ti tartsatok ki, értetek tesszük! A másik, amikor az Újvidéki Művészeti Akadémia egykori és jelenlegi hallgatói kiálltak értünk. Az itthon és az otthon találkozott bennem.

Császár Dániel: Számomra egy nagyon jelentéktelen momentum volt a legfelemelőbb. Valamilyen finom adomány érkezett, és néhányan nagyon megörültek neki. Én ezt az aranyos reakciót látva éreztem át igazán, hogy mennyire tiszta szándékú emberekkel vagyok körülvéve. Egyébként pedig folyamatos volt az a tapasztalat, hogy ha nem értettem egyet a fórum döntésével, néhány nap múlva rájöttem, hogy nem én gondolkoztam helyesen. Nagyon okos emberek járnak ide, és jól esett rábízni magam a közös döntésekre.

Fahn Rebeka: Nekem az az időszak volt felemelő, amikor csak fórumoztunk, és még senkinek sem volt kialakulva a szerepe, szerepköre. Még semmit sem tudtunk egymásról, csak azt, hogy közösen gondolkodunk. Olyasmi volt, mint egy párkapcsolat eleje.

Aradi Fanni (elsőéves drámainstruktor): Egy tizennégy éves kisfiú odajött hozzám az egyetemnél, hogy védjük meg, mert ha felnő, biztosan rendező szeretne lenni.

Pongrácz Samu: Amikor először aludtam a színpadon. Teljesen szürreális élmény volt.

Radványi Fruzsina: A harmadéves színészek zenéltek egyszer a büfében, talán október elején. Az felemelő volt. Meg a szeretetfórum, amikor kötetlen beszélgetés volt, és mindenki történeteket mesélt.

Bagossy Júlia: Rendeztem egy utcai divatbemutató performanszt, ahol színész lányok vonultak fel szolidarító divattervező szakos hallgatók ruháiban. Na az elég jó volt.

Szauer Lilla: Az Egmont-nyitány.

Gerstmár Anna (másodéves rendezőasszisztens hallgató): Rengeteg csodás pillanat volt. Nehéz is egyre leszűkíteni. Az egyik legszebb talán az október 23-ai felvonulás végén a közös Himnusz-éneklés. Elkezdtünk együtt énekelni, és közben a magasba emelkedtek a kezek. Csodaszép volt.  Egyszer egy kedves kisfiú, aki mindig arra járt óvodába, megkérdezte, hogy jöhetnek ide gyerekek is?

Jeney Luca Viktória (színészhallgató): Egy alkalommal az egyik erkélyről néztem, hogy a Vas utcában több száz ember világít a telefonjával, és azért állnak ott, hogy minket támogassanak.

Biró Zsombor: Az első nap meghatároztunk magunknak egy riadórendszert. Az őrség kapott egy hangosbemondót, majd a délelőtti fórumon megbeszéltük: ha felhangzik a sziréna, mindenki rohan az ajtóhoz, hogy elállja az utat. Emlékszem, szürreális volt belegondolni, hogy ez megtörténhet. Aztán a délutáni fórum alatt egyszer arra lettünk figyelmesek, hogy megszólalt a hangosbemondó szirénája az aulában. Másodpercek alatt több mint hetvenen voltunk az ajtó előtt. Persze, senki nem volt ott, csak egy próbariadót tartottunk, de még most is libabőrös vagyok, ha visszagondolok.

Kabdebon Dominik: A Szabadság téri demonstráció után, ahol reggeltől estig dolgoztunk a koncertszervező munkacsoporttal. Mikor lejárt, vettünk néhány sört és visszamentünk az Egyetemre. Rohadt fáradtak voltunk. Egyébként nekem túl sok szép pillanatom nem volt a foglalás alatt.

És melyek voltak a legrosszabb pillanatok?

Császár Dániel: A folyamatos tehetetlenségérzet.

Fuchs Máté: Az első alkalom, amikor a dolgozókkal konfliktusba kényszerültünk.

Birkenstock Rebeka: Nekem is. Akkor zárták be az Ódryt, és akkor azt éreztem, hogy beszivárgott a falakon valami.

Bagossy Júlia: Mikor először be akart jönni az „új” kancellár, akkor olyan gyomoridegem támadt. Tényleg oda kell állnom az ajtóba? Sokkolt a fizikalitás kényszere. Miért nem érti meg, hogy ne jöjjön ide, amíg nem rendezettek a körülmények? Az is nehéz volt, hogy bizonyos újságírok a jegyzetfüzeteikkel és hangfelvevőikkel a nyakunkban loholtak azon agyalva, hogy miképp forgathatják ki a szavainkat.

Biró Zsombor: Egy telefonhívás édesapámmal. Nem akart bántani, azt hiszem, mégis nagyon megviselt érzelmileg, emlékszem, a Szentkirályi hátsó kertjében járkáltam fel-alá vagy fél órán át, miután letettük. Pár méterre, a teraszon bográcsoztak a Balázs Gabiék, de nekem nem volt étvágyam.

Kabdebon Dominik: Amikor már másfél hete szerveztük a Szabadsági téri demonstrációt, nézeteltérésekbe ütköztünk a kommunikációs munkacsoporttal, amiből aztán heves viták születtek. Végül egy békítő beszélgetés után nagyjából lezáródott az ügy, mégis, a mai napig úgy érzem, hogy nem volt minden téren tiszteletben tartva a koncertszervező munkacsoportnak szavazott bizalom.

Gigor Attila: Amikor el kellett hagyni az épületeket. Én már lélekben a karácsonyra és az újévre is úgy készültem, hogy együtt töltjük.

Fotók: Fuchs Máté