Detonáció; együtt várjuk

Detonáció

Körúti hajnal, lehetne a címe az estének.
Egy Tóth Árpád versben nevetnénk ki
a valóságot. Te lennél a kockakő, én meg
a műbőrszandálba bújtatott lábfej. Ketten
adnánk gyújtást az időnek.

Nem számítanának az agyonlőtt felhők,
szétkenve az üvegfenekű csónak alján, hogy
léket kap az odafent, se a hasfali bevérzés.
Nézz a magasba, így süllyed egy csónak! –
kiáltanék fel.

A levegő puha, mint a toll, most bárminél
közelibb a mozdulatlanság. Egy emlék végig
a ravaszon tartja az ujját. Hegyeket mutat, a
szeredai levegő zamatát; elsőemeleti balkont,
a nyolcévesség egyszerűségét.

Aztán egy tüdőröntgen eredményképét.

együtt várjuk

reggel csaknem belefagysz az ágyba,
bőrödön szirtszürke repedések, odakint
fehér csomagolópapírba tekert világ,
minden olyan beláthatatlan. később
sikálom a fürdőszobát, észreveszem
a kagyló peremére szálanként kiterített
hajad, kicsit fel is hangosítom a zenét,
hátha enged feledni. mielőtt kiásná alólad
a talajt, együtt várjuk. egy újabb kocsiutat,
az autópálya hullámát, zuhog az eső,
a víz azonnal megköt, mint a kiömlött
pillanatragasztó. lassan kell haladni,
tájról tájra, aznap már deréktól lefelé
nem érzel. harmadszor megyünk, és
lesz még negyedszer, ötödször, ha
R. engedi.