Sztárnak lenni felelősség

Az elmúlt években több évszázadnyi hátrányt igyekszik ledolgozni a filmművészet a feketék reprezentációjában. 2019-ben a Zöld könyv nyerte a legjobb filmnek járó Oscar-díjat, miközben olyan filmek határozták meg a közbeszédet, mint a Tűnj el!, a Csuklyások vagy a Holdfény. 2020–21-ben – részben a Black Lives Matter mozgalommal összefüggésben – felgyorsult a folyamat: a Hamilton című színdarab filmváltozatának elsöprő sikere, a Small Axe antológiasorozat, a Ma Rainey: A blues nagyasszonya, a Judas and the Black Messiah vagy a The United States vs. Billie Holiday című filmek mind fekete főhősök sorsán keresztül beszéltek valami egyetemesebbről. Államról és állampolgárairól, mozgalmakról, művészetről, elnyomásról és beolvadásról, árulásról, perekről, egyszóval olyan életekről és eseményekről, amelyek az angolszász történelemkönyvekben is csak kínos kis lábjegyzetet kaphatnak. Ebbe a sorba illeszkedik Regina King filmje, a One Night in Miami is, amely valós személyek elképzelt találkozásán keresztül mond ki máig érvényes igazságokat, fejteget fontos dilemmákat a sikeres feketék lehetőségeiről és kötelességéről.

A One Night in Miami a korábban színésznőként ismert Regina King első nagyjátékfilmes rendezése, amely Kemp Powers színdarabján alapul – Powers alakította forgatókönyvvé a darabját. A dinamikus rendezés és az ötletes operatőri munka igyekezete ellenére a film nem képes teljesen levetkőzni a színházi eredetét – a látványos monológok és a kevés helyszín árulkodó –, azonban maximálisan megfelel annak a követelménynek, hogy a fekete történelmet hiteles forrásból, ne a kívülállók, hanem a saját szemszögükből ismerjük meg idealizálás vagy paternalista felhangok nélkül.

Az 1964-ben játszódó történet szerint Cassius Clay (a későbbi Muhammad Ali) világbajnoki győzelme után egy motelszobában gyűlik össze az eksztázisban úszó bokszoló, mentora, Malcolm X emberijogi aktivista, valamint barátaik, Jim Brown futballsztár és Sam Cooke soulénekes. Míg eleinte az este tétjének az látszik, hogy Cassius felvállalja-e a frissen felvett muszlim hitét, később a fókusz Sam és Malcolm összecsapására helyeződik, amelynek középpontjában a fekete sztárok felelőssége áll. Malcolm szerint ugyanis az énekes elvesztegeti a tehetségét és elárulja a feketék polgárjogi mozgalmát azáltal, hogy tinglitangli dalokat énekel fehér úri közönségnek. A Nation of Islam vallási-politikai mozgalomból nemrégiben kiábrándult aktivista meg van győződve róla, hogy négyük közül Sam érhetné el a legnagyobb hatást a dalaival, a felek között azonban nincs egyetértés arról, hogy hogyan szolgálják helyesen a feketék ügyét.

Az este folyamán többé-kevésbé mindenkiről kiderül, hogy hogyan éli meg a saját sikerét, milyen ideológiára alapozza a viselkedését a nyilvánosság előtt. Malcolm X természetesen az iszlámban, az akár erőszakos politikai megmozdulásokban hisz, míg a szabadszájú és izgága Cassius a hírnév és tisztelet kivívásával, a szupersztárságával kíván példát statuálni. Az NFL dicsősége, Jim Brown öntörvényű döntésekkel próbálja aláásni a fehérek elvárásait (mint a film is utal rá, nem sokkal ezután elhagyta a sportolói pályát a színészet kedvéért, és kérőbb olyan filmekben szerepelt, mint A piszkos tizenkettő vagy A menekülő ember). Sam Cooke pedig az anyagi függetlenség fontosságát bizonygatja: mindegy, hogy a Rolling Stones tett világslágerré egy feldolgozást, ha ezáltal a feketék zsebébe csepeg a jogdíj. Az est szellemi atyja, Malcolm szerint azonban mindannyian többet is kihozhatnának magukból, nyíltan és szavakkal kellene küzdeniük az ügyért, és helytelen, hogy a tevékenységükkel a fehéreket szórakoztatják.

A néhány órát felölelő cselekményt egy prológus és epilógus helyezi kontextusba. Ezekből a négy főszereplő egy-egy rövid életepizódját ismerjük meg, amelyből képet kapunk az aktuális küzdelmeikről, sikereiről és bukásaikról. A rövid bevezetők közül Jim Browné a legemlékezetesebb, egyben a leginkább hiteltelen is – noha a szegregáció logikáját ismerve talán mégsem annyira elrugaszkodott. Itt Brown (aki egyébként a négyes egyetlen ma is életben lévő tagja) egy meghívásnak engedelmeskedve meglátogat egy gazdag, déli, fehér uraságot, akivel kedélyesen elbeszélget a tornácon a sportsikereiről. A kissé kényelmetlen és gyanúsan udvariaskodó jelenet csattanójaként Brown felajánlja, hogy segít elcipelni egy szekrényt, mire a vendéglátója közli, hogy niggerek nem léphetnek be a házba. Bár később Brown karaktere tud a legkevésbé kibontakozni – ami szintén elkerülhetetlen szokott lenni a többszereplős színdarabokban –, ez az epizód foglalja össze a leglátványosabban a One Night in Miami tétjét: vajon fel lehet-e számolni végérvényesen a rasszizmust? Megszüntethető-e végleg a feketék nyílt vagy burkolt szegregációja? Kibontakozhat-e maradéktalanul egy fekete tehetség az ellenséges környezetben? A Zöld könyvben is érintett abszurd berögződések és szabályok száz évvel a rabszolgafelszabadítás után is gúzsba kötöttek egy egész nemzetet, a helyzet pedig – ahogyan a film is finoman sugallja – az elmúlt ötven évben sem feltétlenül változott. Ráadásul a film a legmagasabbra emelkedett fekete sztárok köreiben játszódik – ha nekik ilyen bánásmóddal és dilemmákkal kell szembesülniük, mit szóljanak a kevésbé privilegizált helyzetben lévők.

A One Night in Miami néha ugyan leül, miközben nem mindig világos, hogy hová akar kifutni, összességében mégis hangulatos és emlékezetes képzeletbeli utazás négy karizmatikus ember köreibe. Malcolm balsejtelme és determinizmusa – amely, mint az epilógus is felidézi, jogosnak bizonyult – sötét felhangokkal tűzdeli a cselekményt, míg Cassius energiája és optimizmusa, Jim higgadtsága és Sam bizonytalansága, e négy életfelfogás ütközése és hullámzó érvényesülése izgalmas kavalkáddá érlelik a filmet. King kerüli a nagy odamondogatást és az erőszakos aktualizálást, mégis képes a jelennek szólni, a katartikus befejezéssel pedig egyértelműen leteszi a garast a „helyes” viselkedés, az öntudatos és tevékeny fekete művész eszményképe mellett. A One Night in Miami ráadásul elegánsan jelzi, hogy nemcsak Sam, akinek a lelkéért folyik a harc, válik érettebb és jobb művésszé az emlékezetes este hatására, hanem mind a négyen megerősítést kapnak ahhoz, hogy továbbmenjenek a választott útjukon.

Sztárnak lenni felelősség, és egyáltalán nem mindegy, mit kezdünk az ismertséggel járó kiváltságokkal – üzeni a One Night in Miami, négyük sorsának bemutatásával pedig a film maga is kinyilatkoztatássá, ars poeticává válik. Így még hatásosabb rendezői bemutatkozás King részéről, miközben az eddig közepesen ismert, fiatal színészei (Kingsley Ben-Adir, Eli Goree, Aldis Hodge, Leslie Odom Jr.) karrierjébe is robbanást hozhat.

A film adatlapja.