„Vannak igazi közösségek, és vannak egyértelmű célok, amikért lehet és kell harcolni” (freeSZFE-körinterjú – 2. rész)

A Színház- és Filmművészeti Egyetem polgárai 2020 őszén mondhatni történelmet írtak, és az elmúlt évek egyik legfeszültebb és legnagyobb küzdelmét vívták meg a hatalommal, mely már megszokta, hogy kevesen mernek akadályt gördíteni elé. Akik mégis megtették, azt kerülőutakon, ügyeskedéssel, a divide et impera már bevett módszerével lehetetlenítették el, kényszerítették kapitulációra. A fél évig tartó hidegháború – mely Upor László ki nem nevezésével kezdődött, és magasabb fokozatra kapcsolt a blokád kezdetével – ígéretek, mézesmadzagok és közlemények harca volt. Az SZFE polgárai hiába próbáltak a sorsuk felől érdeklődni, a tudakozási kísérleteket elutasították, a belengetett modellváltást – mely akár a már hosszú ideje infrastrukturális és finanszírozási problémákkal küzdő egyetem megmentője is lehetett volna – végül erőltetett menetben kényszerítették rá az intézményre. A megváltásból hódítás lett, és az inkvizítorok elképzelése szerint az őslakosoknak a rájuk kényszerített helyzetben fejlehajtva engedelmeskedniük kellene. Kellett volna.

Nagy szerencsémre pont a 2020/2021-es tanév őszi félévét és az SZFE-t választottam, mikor az ERASMUS+ ösztöndíjra jelentkeztem, így félig külsősként – félig belsősként tudtam részt venni az egyetemfoglalás 71 napján, és ugyanebből a félig külsős – félig belsős nézőpontból készítem ezt a körinterjút a Színház- és Filmművészeti Egyetem polgáraival.
(Az interjú első része ide kattintva olvasható.)

Egyértelmű, hogy egy foglalás kaliberű akció rengeteg áldozattal jár. Milyen nehézségekkel találkoztatok ebben az időszakban?

Elefánti Emma: Nehéz volt azokkal, akik csak a saját kényelmi határukig segítettek. Persze senki nem kényszeríthet senkit semmire…

Fahn Rebeka: Emmához csatlakoznék. De ez minden közösségben így van, legalábbis én ezt tapasztaltam. Aztán a második nagy nehézség, hogy ki mennyi kockázatot vállalna be a közös célért.

Siflis Anna: Hogy ne alakuljon ki egy pont ugyanolyan rendszer, mint ami ellen küzdünk.

Császár Dániel: Kívülről nézve nehéz lehet elhinni, de iszonyú lelki terhet jelent mindenkinek, hogy a párbeszéd helyett harci logikába kényszerítenek minket az egyoldalú hatalmi szándékokkal.

Szauer Lilla: Amikor édesanyámmal találkoztam a Vas utcában, körül kellett néznem, mielőtt mondtam volna neki bármit. Ez nem tűnik nagy dolognak, de felépítettünk valamit, amire minden pillanatban vigyázni kellett – nem azért, mert lett volna benne bármi titok, hanem mert stratégiákban kellett gondolkodni, amik nem kerülhettek ki idő előtt.

Bagossy Júlia: Megőrizni reményt, energiát, polkorrektnek maradni, jelen lenni, órákra járni, belső konfliktusokat megélni – ez volt a legnehezebb.

Gigor Attila: A bizonytalanság minden közösséget felőröl lassan. Nagy szerencsénk volt, hogy mindig számíthattunk (számíthatunk) kinevezett vezetőink butuska lépéseire, amikkel mindig új erőt adtak a foglalásnak.

Gerstmár Anna: Egy-egy adott témában voltak nézeteltérések. A foglalás elején többször éreztem, hogy nehéz végighallgatni a másikat, nem beleszólni abba, amit mondd. Ezenkívül talán az időhiányt mondanám. Mindenki órákra járt, munkacsoportokban dolgozott, nehéz volt beosztani az időt, hogy mindenre legyen elég.

Veszelovszki Janka: Nekem nehéz volt türelmesnek lenni másokkal. Nehéz volt megtanulni egy olyan nyelvet használni, amit mindenki ért. Nehéz volt a magánéletemet kezelni úgy, hogy mindenhez a viszonyítási alap a foglalás lett.

Kabdebon Dominik: Rengeteg feszültséget cipeltem magammal, ha bent voltam, és ez kihatott a magánéletemre. De ha nem voltam bent, akkor meg a bűntudat kerülgetett. Volt egy állandó frusztráltság bennem, hogy nem tudom tartani kintlét és bentlét arányait, és érzelmileg sem tudom kezelni a váltásokat. Rengeteg hullámvölgy volt ebben az időszakban. Sokszor annyira szélsőségesek voltak a bent lévő helyzetek, hogy nem lehetett kordában tartani a hatásait, amelyek bennem lecsapódtak.

Fuchs Máté: A folyamatos bizonytalanságérzet és a lelki elfáradás okozta hasadások folyamatos kezelése. Nehéz volt azon dolgozni, hogy megmaradjon az egység, és a repedéseket betömjük: tartani egymásban a lelket a megállás nélkül érkező nemtelen, igazságtalan, hazug támadások ellenére.

Csernai Mihály: HÖK-elnökként nem mindig tudtam, hogy hol a helyem, a képviseleti demokrácia hogyan tud viszonyulni a bázisdemokráciához. Emellett folyamatosan azt éreztem, hogy túlvállalom magam. Volt egy pont a negyven-valahányadik nap környékén, amikor egyik reggel fölkeltem és azt éreztem, még aznap haza kell mennem, mert nem bírom tovább a 0-24-es bentlétet.

Mi számodra a legnagyobb tanulság, amit ebből a több mint hetven napból le tudsz vonni, magaddal tudsz vinni?

Korom Anna: Nem baj, ha valamiben nincsen igazam. Hogy az igazság az nem az enyém, tehát nem veszíthetem el, és ha valamit eddig rosszul gondoltam, de most már színesebben látom, és emiatt megváltoztatom a véleményem, az nem kudarc, hanem felszabadító érzés.

Gigor Attila: Vannak igazi közösségek, és vannak egyértelmű célok, amikért lehet és kell harcolni. Vannak emberek, akikben és akiknek lehet hinni. Ezekről a foglalás előtt már nagyon sötét képem volt.

Bagossy Júlia: Az önazonosság jó érzés. Nem esik nehezemre a saját véleményemet artikulálni. Példát mutattunk az oly sokszor meghajolni kényszerülő magyar kulturális életnek. Megismertem az egész egyetemet munka közben, aminél izgalmasabb művészeti inspirációt normál esetben nem kaptam volna.

Pongrácz Samu: Megtanultam, hogy mikor érdemes „feladni”.

Császár Dániel: A fórumok alapján bebizonyosodott számomra, hogy az együttműködés lehetséges. Lehet közösen, konstruktívan, alaposan, az ellenvéleményeket tiszteletteljesen figyelembe véve döntéseket hozni. Aki ezt letagadja a politikában, vagy bármilyen irányító pozícióban, annak nem tiszták a szándékai.

Radványi Fruzsina: A hallgatás! Eddig nehezen tudtam kezelni mások igazát, de a bázisdemokrácia megtanított, hogy minden perspektíva kérdése.

Artim Rebeka: Elképzelésem sincs, hogy ennyire közelről hogyan találkozhattam volna enélkül a demokrácia intézményével. Csodálatos, amit együtt elértünk, hálás vagyok a sorsnak, hogy ehhez a közösséghez tartozhatok.

Biró Zsombor: Hiába próbálod fejben a könnyebb utat választani, egy ponton túl az ember nem tudja rábeszélni magát a megalkuvásra.

Veszelovszki Janka: Nekem ez még nem ért véget, úgyhogy számot vetni sem tudok egyelőre. De biztosan tanultam a jogaimról és arról, hogy mekkora jelentősége van annak, ha valaki küzd valamiért. Jelen esetben a felsőoktatás szabadságáért, a kultúráért, és valahol az alapvető emberi jogokért.

Fuchs Máté: A demokrácia macerás dolog, de üdítő és felszabadító rászánni az időt és energiát a fenntartására. Valóban működő és működtethető, a közös cselekvés és gondolkodás tényleges megoldásokat szül a felmerülő problémákra.

Nyári Ádám: Hogy képesek vagyunk létrehozni egy valódi demokráciát az áldemokráciák világában, képesek vagyunk a tiltakozásnak egy egészen új nyelvet létrehozni, és bebizonyítottuk, hogy egészen eltérő érdekű, hátterű, és gondolkodású emberek össze tudnak fogni.

Ha egy eseményt kiemelhetnél, melyik lenne az?

Elefánti Emma: A vezetőség búcsúztatása. Úgy volt tökéletes, ahogy volt. Soha nem felejtem el.

Fahn Rebeka: Az élőlánc, mert a nyári tüntetések után néhány száz emberre számítottunk, és ott volt négyszer-ötször annyi. Csodálatos volt.

Aradi Fanni: Én Bíró Krisztával voltam sárgamellényes, és elképesztő érzés volt, amikor szóltak telefonon, hogy összeértünk!

Szauer Lilla: Amikor Szarka Gábor írt egy e-mailt, hogy hat órán belül el kell hagynunk az épületet, akkor felosztottuk magunk között, hogy ki melyik területet fogja őrizni. A megadott időpontban a dolgozók egy csapata körbejárt, és mindenhol megkérdezték, hogy hajlandóak vagyunk-e elhagyni a termet. Tiszta volt: mi tudtuk, hogy fel kell tenniük a kérdést, hogy teljesítsék a kancellári utasítást, ők pedig tudták, hogy nemet kell mondanunk, hogy folytathassuk az ellenállást. Jegyzőkönyvbe vették és továbbálltak. 

Császár Dániel: Aznap az egyetemi pályafutásom egyik legjobb kurzusán ültem. Sok ember gyűlt össze a Vas utcában, lementünk, megköszöntük nekik, és visszamentünk folytatni a fotóelemzést. Ez volt nekem a törekvéseink esszenciája.

Radványi Fruzsina: Szarka Gábor bejöveteli kísérlete. Teljesen lenyűgözött az összeszedettségünk.

Veszelovszki Janka: Amikor ott álltuk a sorfalat, éreztem először, hogy egy csatát most megnyertünk.

Fuchs Máté: Nekem ez egyszerre szimbolizálta azt, hogy tanulni akarunk, de nem bármi áron, illetve azt, hogy a közös értékeink védelmére bármikor készek vagyunk.

Bagossy Júlia: Mikor el kellett hagynunk az épületet. Szinte teljesen egyöntetűen, hatalmas jelenléttel szavaztuk meg ezt is. Akkor már nem volt áram az Ódry színpadon, és az egyik diák egy kézi-lámpással követte az aktuális felszólalót. Komikus volt és forradalmi.

Gerstmár Anna: Számomra a lánggal való futás volt a leghihetetlenebb. Elképesztő, hogy ennyi helyre el tudott jutni a láng. Hálás vagyok azoknak, akik energiájukat nem kímélve segítették ennek létrejöttét.

Nyári Ádám: A futáson én egészen elképesztő emberi teljesítményeknek voltam tanúja, és nem mellesleg én is felülmúltam magamat, kb. 100 km-t bicikliztem, sokszor szakadó esőben, futótempóban.

Biró Zsombor: A fodrászom azt mondta nemrég, hogy egy fél országnak megmutattuk, mit jelent szabadon alkotni. Ezekre a közhelyes, nyálaskodó mondatokra még októberben is csak fintorogni tudtam. Most valahogy mégis jól tudott esni.

Kabdebon Dominik: Az egyik jobban strukturált fórumon a négy szavazati lehetőség mentén négy csoportra osztódtunk. Én a foglalás és oktatás csoportba tartoztam, és a Menzán beszéltük át, hogy ezt hogyan tudjuk elképzelni. Akkor Németh Gábor mellett ültem, aki a Tanköztársaságról beszélt. Majd ott nagyjából körvonalazódott is, hogy mit jelenthet mindez mint szavazati opció, és végül meg is szavazták. Szerintem így kellene működnie egy egyetemnek. A Tanköztársaság koncepciója szerintem zseniális.

Megosztanál egy rövidke személyes történetet, ami számodra nagyon megmaradt?

Bagossy Júlia: Levelet írtunk papírra az összes dolgozónak, mikor Szarka Gábor bérvisszatartással fenyegette őket. Bedugdostuk az ajtórésekbe, küszöbök alá. Megkezdődött közöttünk is a párbeszéd.

Aradi Fanni: Karsai tanár úr egyszer felajánlotta, hogy mos nekünk, amikor nem működött a mosógép a koliban.

Birkenstock Rebeka: Sokat aludtam a folyosón, különböző termekben, mert nem vagyok kolis, így nem volt szobám. Viszont nagyon sokszor előfordult, hogy valaki felkeltett, hogy a szobájukban van egy szabad ágy. Ennyire törődött mindenki mindenkivel.

Veszelovszki Janka: Minden, ami ott és azóta történt beleégett az emlékezetembe. De mégis muszáj kiemelnem azt, amikor a kondiban tetoválták rám a kis tenyerecskét. Az nem csak az emlékeimben marad meg.

Pongrácz Samu: Sosem volt tetoválásom, mert azt szerettem volna, hogy jelentsen is valamit, aztán mikor megláttam az első kéz-tetkót, tudtam, hogy erre egy életen át büszke leszek.

Radványi Fruzsina: Na igen, ezeket én csináltam! Amúgy én megfogadtam, hogy semmilyen sajtó vagy nyilvános szereplést nem vállalok, erre valahogy úgy alakultak a dolgok, hogy én voltam, aki a kőoroszlánok alá ragasztotta az egyetemi charta szövegét ezer kamera előtt.

Korom Anna: A stafétafutás éjszakáján zuhogott az eső, amikor megálltunk, hogy átadják a fáklyát egy fiatal fiúnak. Annyira esett, hogy lélekben felkészültem, hogy akkor ez a szakasz most kimarad, mert így biztos nem vállalja a futást senki. Ehhez képest a fiú szó nélkül lefutotta a távot, ráadásul a kísérő orvosunk vezette biciklivel, aki szintén bőrig ázott. Valahol két falu között álltunk meg az út mellett, amikor felkelt a nap, és elállt az eső. Nem aludtunk, vizesek voltak a ruháink, mégis nagyon szép volt az egész. És muszáj még megemlítenem a rendőröket, hogy mennyire segítőkészek és kedvesek voltak. Az egyetemfoglalás és a tüntetések óta az első gondolatom, ha meglátok egy rendőrt, hogy biztonságban vagyunk.

Szauer Lilla: Már napok óta az osztálytermünkben aludtunk, hogy őrizzük a Rákóczi épületét. Egyik nap arra ébredtünk, hogy az ügyeletes gondnok a terem közepén áll, és néz minket. Nem mond semmit, csak áll fölöttünk, és minket néz, ahogyan alszunk. Azóta is álmodom ezzel.

Gerstmár Anna: Egy kedves néni minden nap az egyetem előtt sétált a kutyusával. Az utolsó nap reggelén azt mondta: „Hiányozni fogtok, már úgy megszoktam, hogy van itt valaki. Nagy reményt adtatok nekünk. Köszönjük!”, és könnyes szemmel továbbment.

Nyári Ádám: Az utolsó előtti nap történt, miután valami újabb fenyegetésre sem mentünk ki, elterjedt a hír, hogy éjszaka rendőrökkel fognak kivitetni minket. És akkor bejött mindenki, sokan olyanok is, akik akkoriban épp kevesebbet voltak bent. A termeinkben aludtunk (már amennyire tudtunk), és vártuk, hogy jöjjenek. Persze végül nem történt semmi, de aznap este mind készen álltunk arra, hogy ha kell, vigyenek ki minket, de mi megvédjük az iskolánkat.

Gigor Attila: Amikor október 23-án felcsendült az Egmont-nyitány, épp a Várkonyiban voltam, ahol az étkezőt alakítottuk ki. Gondoltam, most van időm pihenni. Amikor felcsendültek az első hangok, a pulóverem zsebe épp beakadt egy merőkanálba, és végiglocsoltam a gulyást magamon és a padlón. Beethoven vérforralóan gyönyörű, forradalmi zenéjére foltos ruhában mostam fel a linóleumot, és arra gondoltam, hogy ez életem egyik nagy pillanata.

Csernai Misi: Az első pár nap valamelyikén történt. Kimentem az egyetem elé és hallottam, hogy egy fazon hosszan magyarázta, hogy egy csürhe vagyunk, és hogy képzeljük mi ezt. Ekkor egy mély levegővel türelmesen elkezdtem magyarázni neki, hogy mi az, amit itt lát, hogy miért vetemedtünk erre az eszközre. A vége az lett, hogy a bácsi kezet nyújtott és azt mondta: „Fiatalember, én úgy jöttem ide, hogy levágom az összes szalagjukat. Most már látom, mi van a mérleg másik serpenyőjében. Sok sikert Önöknek!” – majd mosolyogva távozott.

Fahn Rebeka: Az utolsó reggel hajnalban őrködtem és utána zongoráztam az aulában. A takarítónénik pedig sírtak, hogy nem tudják elképzelni, hogy bejönnek másnap, és nem leszünk ott, és azt mondta az egyik, hogy olyan ez, mint amikor a süllyedő Titanicon még játszanak a zenészek.

Milyen érzésekkel vonultál ki az épületből?

Szauer Lilla: Felismertük, hogy nem mi vagyunk a világ közepe, és a ránk irányuló figyelmet olyanokra irányítottuk át, akiknek most nagyobb szükségük van rá. Nehéz volt, de nem hiszem, hogy lehetett volna ennél szebb lezárása ennek az egésznek.

Aradi Fanni: …hogy mi oda már nem mehetünk vissza

Bagossy Júlia: Elképesztően fáradt voltam. Mintha egy rapszodikus szerelem után lennél. Nem emlékszel, hogyan teltek a hónapok, csak azt tudod, valami nagyon sűrű és fontos dolog történt.

Veszelovszki Janka: Rettenetesekkel. Azt éreztem, hogy ha most kimegyek, ezeket a falakat, ahol a legmeghatározóbb öt évemet éltem, most örökre elhagyom, és ez az érzésem azóta csak erősödött. Nem gondoltam volna soha, hogy megélem azt, hogy egyenruhás férfiak őrzik az én egyetememet, hogy még egy diákigazolvány-matricáért se mehessek be.

Korom Anna: Amiért megszakadt a szívem, az az épületek. Persze sok szempontból nem voltak korszerűek, de 156 éve generációk nőnek fel ezek között a falak között. Nem tudom, mi lesz velük, a kivonulás előtti éjszaka ültünk a büfében, és azon gondolkoztam, mennyi emberrel mennyi minden történt itt.

Nyári Ádám: „Vége”-érzettel. Azt hiszem, többet nem megyünk vissza sem a Vas utcába, sem a Rákócziba, ahogy arra az SZFE-re sem, ami a miénk volt, amit szerettünk. Szomorú, de annak örülök, hogy az SZFE 155 éves történelme kapott egy rendes lezárást, nem egy ilyen elmaszatolt valami lett.

Mit gondolsz, ennek a szolidaritási hullámnak, amit az SZFE robbantott ki, milyen hosszú távú következményei lehetnek a társadalomra nézve?

Bagossy Júlia: Remélem, csupa jó. Vittünk kaját szegényeknek, segítettünk a mentősöknek, voltunk más modellváltás előtt álló egyetemeken fórumozni. Nem féltünk elmenni interjút adni. Az összefogás menő.

Gigor Attila: Ha a foglalók generációja képes lesz kitartani és megvetni a lábát a szakmában, akkor az valódi megújulást és tisztulást hozhat a filmes és a színházi szakmában egyaránt.

Kabdebon Dominik: A tüntetéskultúránkban, a mozgalmiság alaptételeiben, az ellenállás aktusaiban az Indexesekkel együtt paradigmaváltó volt ez az időszak. Mindennek szerintem csak akkor tud komolyabb hatása lenni, ha képes néhány sarokkövet lerakni. Tehát hálózatosodik, intézményesül, és mindez nem megy politika nélkül. Amíg menő valami, addig menő is csinálni, valójában mi SZFE-sek idénymunkások voltunk egy olyan területen, amit már mások több éve csinálnak.

Fuchs Máté: Azt gondolom, hogy része vagyunk egy társadalmi folyamatnak, ami már egy ideje érik: nem mi voltunk az elsők, és remélem, hogy nem leszünk az utolsók. (Tanársztrájk, Index stb.) A miénk rávilágított arra, hogy a fiatalok már teljesen mást tapasztaltak meg a világról, érzékeljük a tereit, a szabadságát és nyitottságát, és minden, ami ezt korlátozza, eleve bukásra van ítélve.

Fahn Rebeka: Őszintén szólva szerintem Magyarország menthetetlen. Nagyon mélyen vagyunk, nagyon sok kéne ahhoz, hogy valóban változzon a társadalom. Meglepően messzire elértünk, de azért szerintem még mindig a budapesti értelmiség hobbija vagyunk.

Szauer Lilla: Jó lenne megtanulni országszinten, hogy mit jelent egy tiltakozás. Megszámlálhatatlan kedvességet kaptunk, amiből az látszik, hogy az emberek tudják, hogyan kell kiállni egy ügy mellett, hogyan kell szolidarítani. Abban bízom, hogy a mi ügyünk a kiállás és a tiltakozás közötti különbségre világít rá, hogy ha másokat ér igazságtalanság, akkor legyen erejük felállni és végigcsinálni.

Egyre több jogi ügyben a freeSZFE irányába mozdulnak a dolgok. Látsz még reményt arra, hogy minden visszakerüljön a régi kerékvágásba? (

Császár Dániel: Sajnos nem nagyon, de én ettől függetlenül a jogi útban hiszek leginkább. Mivel a mi szándékaink minden ostoba koholt vád és pletyka ellenében tiszták voltak, ezt csak az igazságszolgáltatás képes mindenki számára világosan kijelenteni.

Pongrácz Samu: Egyre inkább. Realistának gondolom magam, és ezért ilyenek fel sem merültek a foglalás közben, de most látom a fényt az alagút végén – csak hogy egy rongyosra használt közhellyel éljek.

Bagossy Júlia: A régi visszatérni nem fog, nem is kell neki. Ez egy újjászületés is lehet. Jogilag rendezettebb – annak nagyon örülnék. Vagy ha nem kéne olyanokat tisztelni, akik szétgyalázták az iskolát és oktatás ellenes lépéseket tettek. A rendszer betegeskedik, rossz viszonyt ápol a kultúrával, ezen kell változtatni, egy új iskolát építeni, alapértékek mentén létezni. Olyan iskolát, ahol szívesen tanít bárki, ahol az oktatás a lényeg, nem a piacosítás, kiéheztetés, politikai térnyerés, privatizáció.

Nyári Ádám: Nem, de tudom, hogy hosszú távon minden elrendeződik. Most majd megpróbálnak valamit erőszakkal létrehozni, de az ilyen dolgok soha nem működnek, erre elég történelmi példánk van. Tíz év múlva az a szakmaiság és szeretet fogja újjáépíteni az ország kultúráját, ami a mi SZFE-nkben gyökerezik.

Fotó: Lázár Todoroff