Egy közepesen letargikus másnapon
Ha arra kérnének, hogy pontszámmal lássam el az I May Destroy You (Tönkretehetlek) című sorozatot, képtelen lennék rá. Se a minimum se a maximum pontszámot nem tudnám társítani hozzá, és az az igazság, hogy a kettő közötti pontoknak se lenne semmi értelme. Némi szorongással töltött el az, hogy végig és utólag sem tudtam eldönteni, tetszett-e nekem ez tulajdonképpen, és az a felismerés nyugtatott meg végül, hogy ezt igazából nem is kell eldöntenem. Nem ez a lényeg. Olyan műalkotás ez, amelyről érdemes beszélni? Igen, ebben majdnem biztos vagyok. De hogy pontosan miről, és miért, arról egyelőre fogalmam sincs. De úgy érzem, meg kell próbálnom rájönni.
Fontos témákat boncolgat ez a történet, írhatnám le ezt a végtelenül unalmas mondatot, de valójában ez a történet önmagát boncolgatja, a főszereplőt, Arabellát, és a körülötte lévő embereket, fontos témák mentén – de ha van boncolás, és ha ez a boncolás kíméletlen, akkor minden téma fontos volna, így aztán valójában nem fontos, mennyire fontosak valójában azok a bizonyos f o n t o s t é m á k. Erőszak, rasszizmus, szexizmus, kiégés, útkeresés, szociális média, és az úgynevezett ígéret, hogy valakit itt talán tönkre fognak tenni. Vagyis, tönkre fogok, én. Ki az az én tulajdonképpen, aki a címben megígéri nekünk hogy (talán) tönkretesz téged – és ki az a te? Nem azért vetem fel ezeket a kérdéseket, hogy meghasogassam azokat a szőrszálakat, amelyeket pedig egyáltalán nem lenne muszáj meghasogatni, hanem mert tényleg van jelentősége, minél többet gondolok rá, annál inkább tűnik kulcsnak a sorozat címválasztása. De hol a lakat? Vagy az ajtó. Vagy a széf. Mielőtt végletesen összezavarodnánk: hol van a kulcslyuk?
Arabella (akit a sorozat alkotója, Michaela Cole testesít meg), amikor a történet kezdetén találkozunk vele, nincs egészen tisztában vele, mit akar, de ez ekkor még tulajdonképpen annyira nem is látszik zavarni a csapongó Z generációst. Szeretné befejezni a második könyvét, igen, vagyis inkább szeretné addig húzni az időt, amíg ki nem fut belőle. Nincs egészen tisztában vele, hogy úgy általánosságban mit akar, viszont egyszer csak rájön, hogy léteznek határok, amik megszabják azt, mit akarhat, és ahogy ezzel egyidőben tudatosítja azt is, ezek a határok valamilyen elbaszott alanyi jogon egészen máshol helyezkednek el az individuumok számára bőrszín, nem, szexuális orientáció és a hierarchiában elfoglalt helye alapján, Arabella dühös lesz. Összezavarodik, hisz ő csak próbált, szeretett volna csapongani és reflektálgatni, influenszerkedni, MDMA-zgatni olasz klubokban, különösebb következmények nélkül. A következmények viszont különösebbek, mint várta, ott vannak, ahol nem is gondolta, hogy lesznek, és nincsenek olyan helyeken, ahol pedig egyértelműen lenniük kellene. Kellene következménye legyen annak, ha az ember bejelenti a rendőrségen, hogy megerőszakolták. Van is meg nincs is. Nem kellene következménye legyen annak (gondolja Arabella, vagyis még csak nem is gondolja, egyáltalán nem is gondolkozik rajta), ha az ember belecsöpögteti saját lényét a virtuális világ óceánjába. Van is meg nincs is.
Van-e min gondolkozni, ha az ember végignézi a I May Destroy You-t? Van. Érdemes-e megnézni? Jó kérdés. Nem, még nem ez a jó kérdés, ez a kérdés akkor lesz jó, ha legalább nagyjából meg tudjuk válaszolni. Még nem tartunk ott. Szóval hol tartunk? Ott tartunk, hogy nem kérdéses, elindítjuk-e a következő részt, miután véget ért az előző, de van valami ódzkodás a mozdulatainkban. A történet lebilincselő a maga módján, még ha nem is mindig értjük, miért meséltetik el nekünk, és miért pont így. A karakterek izgalmasak, sokszínűek, és általában éppen jól idegesítőek (általában). A kamerakezelést, különösen a főszereplő arcát közelről mutató vágásokon, érdemes külön kiemelni. Valahol mégis elcsúszik ez a műalkotás, egyszerre akar minimalista és maximalista lenni, és mintha az egész ugyanúgy benne ragadna egy nem teljesen kellemesen bizsergő limbóban, mint Arabella maga.
A színészek csodálatosak, leginkább Michaela Cole, de két legjobb barátja, Terry és Kwame (Weruche Opia és Paapa Essiedu) is nagyszerűt alakítanak. És van még egy karakter, aki hármójuk után a negyedik legtöbb jelenetben jelenik meg, mégis alig tudunk meg róla valamit, és talán pont ezért tesz annyira kíváncsivá: Arabella lakótársa, Ben (Steven Wight) egy zen buddhista nyugalmával süpped bele jelentéktelenségébe, végtelen kedvességgel próbál annyira a háttérben maradni bármilyen beszélgetésben, amennyire csak lehet, miközben mégis bujkál az arcán egy olyan bölcsesség, melyet a legkisebb mértékben sem igyekszik barátai arcába tolni. De egészen lehetséges az is, hogy tévedek. Így viszont Ben az egyik oka annak, amiért abszolút reménykedem benne, hogy visszatér a sorozat a jövőben további évadokkal.
Térjünk vissza a tönkretevéshez. Én, Arabella tönkretehetem, megsemmisíthetem a társadalom elvárásait, gátjait, határait. Megsemmisíthetem a férfiakat, akik kihasználtak engem az életem során, például azzal, hogy megnevezem őket. Van a megnevezésnél több felelősségem? Ha van, kivel szemben? Magammal? A társadalommal? Vagy épp az engem kihasználó férfiakkal? Nekem, Arabellának, felelősségem rámutatni, hol, mikor és mivel tettetek tönkre engem? És hogyan értelmezzük a címben lévő feltételes módot: tönkreteszlek, ha nem vigyázok, avagy tönkreteszlek, ha akarlak? Esetleg én, a világ, én, a szociális média, én, a rajongótáborod, tönkreteszlek téged, Arabellát, ha nem vigyázol, tönkreteszlek téged, Arabellát, ha nem vigyázok. Én, Arabella, tönkreteszlek titeket, akik szerettek engem, mert képtelen vagyok vigyázni. Én, aki szeretlek téged, Arabella, tönkreteszlek téged, mert lehetetlen elkerülni. Ami érintkezik, az változik, reped, súrol, dörzsöl, reszel, alakít. Amint hozzád érek, amint hozzám érsz, lehetséges (elkerülhetetlen?), hogy valaki, valamelyikünk, de legalábbis valami megsemmisüljön. Megsemmisül az érintetlenség. A valódi kérdés az, hogy innen merre tovább, hol folytatódunk az érintetlenség megsemmisülése után.
Az I May Destroy You egy fordulatos, jól kitalált történet, amelynek megvolt a potenciálja, hogy sokkal jobb legyen, és bár az első évadban valahol egy kicsit mintha elcsúszott volna, megérdemli, hogy legyen folytatása. Érdemes megnézni? Egy közepesen letargikus másnapos napon, amikor nincs annyi energiád, hogy valami igazán jó és vagány sorozatot nézz, de annál több energiád van, hogy újranézz valami vicceset, akkor nagyon is jól eshet ez a tizenkétszer fél óra. Amúgy, nehéz megmondani. Annyit tudok, hogy én személy szerint már csak a pontozhatatlansága iránti elismerésem okán is esélyt fogok adni a folytatásnak.
Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!