Az Úr határozott szándéka szerint

Behozta a kávét, és a bekapcsolt laptop mellé, az íróasztalára téve hosszan gyönyörködött a csészéből felszálló gőz hajlongó, könnyed pantomimjében, az alakváltásban, amivel az anyag szabadulni akar önmaga anyagától, mássá válik, de csak ugyanazon a jelentésrendszeren belül lesz más valami, a saját kontextusában marad, ahogy szemben, az utca túlsó oldalán, a szemközti lakás nyitott ablakában száját rúzsozó lány sem menekül koplalással agyonsanyargatott teste kényszerítő valamilyenségéből, csak a képe változik.

A képek, melyeket magunk teremtünk, újraalkotják a látható világ történetét.

A lány egy pillanatra abbahagyja ajka pirosítását, és együttérzően lenéz az őket elválasztó kihalt utcán szirénázva végigszáguldó mentőautóra. Nem tudja, de a távolodó mentőautó dobozába zárva haldokló fekszik, még reméli a túlélést, amíg el nem párolog hozzátartozó feleslege, a lelke, aminek semmi hasznát nem látta egész nyomorult életében, ahogy a szépségnek sem, hogy az értekezletek előtti kötelező közös kávézások alatt sajnálatos módon figyelmen kívül hagyott pára és gőz érdekes és elgondolkodtató játékairól már ne is beszéljünk. Épp csak elrobogott kettejük között négy emelet mélyen szívében egy vérröggel, ami szintén az önmaga anyagától szabaduló anyag egyszerű példája lehetne.

Mire kávéját ismét kezébe véve végig tudná gondolni a látottakat, a mentő már nincs is jelen a történésben, kikanyarodott az üres Körútra, és a szemközti lány is magára csukta már a poros, esővízfoltos és keresztben megrepedt ablakot, és felkavarva a koszt megjött a kurva szél.

Megjött a kurva szél, és vele megjött megint a félelem, mert a szelek felhőket hoznak és sötét időket.

Harminc napja ez a szemközti lány meg a mentő volt a legtöbb, ami történt vele, persze, sokkal több nem is történhetett. A kijárási tilalom miatt minden leállt, és a szemközti lány igen ritkán szellőztetett.

Belekortyolt a kávéba, és a laptop képernyőjére nézett, melyen a badacsonyi kikötő webkamerájának képe volt látható. Szakadozott a kapcsolat, ugrált a kép, mint egy nagyon régi filmfelvételen, néha másodpercekig mozdulatlan hullámokat látott csak, olyanok voltak, mint az asztalra csorgott, kihűlt viasz, aztán már csak a köveken szétfröcskölő cseppeket látta. Nem mindig volt ilyen csapnivaló az adás, a legtöbbször tökéletes képet kapott a jobbára kiürült mólóról, ahová alig futott be hajó, s ha igen, alig volt érkező, s általában utas nélkül is indult tovább. A karantén alatt kezdte nézni ezeket az online élőképeket. Kihalt főtereket, üres utcákat és kávéházi teraszokat bámult órákon át. Szomorú, disztopikus közvetítés volt ez, egy megszűnt, de legalábbis megszűnőben lévő világrendről szóló utolsó, időkapszulába tehető tudósítás. Embert alig látott. Azok is sietve igyekeztek munkába vagy haza, nem álltak meg bámészkodni a kirakatok előtt, nem ültek le a padra a múzeum oldalában, hogy rágyújtsanak, hogy összerendezzék gondolataikat, hogy elolvassák a híreket. S minden képre tragikus könyörtelenséggel borult rá a csönd, mintha megsüketült volna a világ, s mintha ez nem is a webkamerás közvetítés tulajdonsága lenne, inkább úgy érezte, a kórtól, egy váratlan világvégétől való rettegés emésztette volna el a hangokat, a néha felbukkanó járókelők cipőkopogását, az autók zaját, mintha Isten semmi módon nem akarna már megszólalni, és némaságba zárta volna az embert, aki csak abban hisz, ami szemmel látható.

E néma felvételek nagyban hasonlítottak Gaumont filmhíradóira, amiket rajongva bámult még főiskolásként, és meglepő módon a statikus és bizonyos értelemben esetlen kompozícióban megmozduló alakok a karantén idején, amikor az ember a négy fal közé zárva él, és alig lát másik embert, éppoly döbbenetes hatással voltak rá, mint annak idején Lumière-től A munkaidő vége. Persze, gondolta, az ember kedvére válogathat a televíziós- és mozicsatornák kínálatai között, unásig nézhet mozgóképeket, de a webkamerák szenvtelen, egyszerű képei még a híradók által dokumentált valósághoz képest is kifejezőbben, keresetlenül, már-már praktikusan és számítás nélkül érzékeltették és tették átélhetővé azt, ami történik velünk. Nem volt szándékuk, céljuk, elképzelésük a „filmmel”, csak azt mutatták, amit láttak, és ebben a keresetlenségben valóban volt némi fenyegető hasonlóság a soproni Fő teret mutató kamerakép és A vonat érkezése között.

A badacsonyi kamerára húsz napja talált rá. Rajongott ezért a hegyért. Ismerte, mint a tenyerét, talán éjszaka se tévedt volna el, és amikor először meglátta a monitoron, húsz év minden örömének, kalandjának, emlékének biztonságával és megbocsátható érzelgősségével végighúzta az ujját a körvonalán. A móló kihaltnak tűnt, ahogy élettele, vagy életétől megfosztott volt minden utca és tér, de itt néha láthatott renitenseket, szabályszegőket, akik nem szükségből, muszájból, engedéllyel mentek az „utcára”, hanem saját elvárásaik, szokásaik, örömeik szerint, hajnali vagy épp éjszakai horgászokat, akik megkövetelték maguknak a szabad élet luxusát. Felelőtlennek tartotta őket, mégis irigykedve nézte, ahogy kipakolják horgászbotjaik, nekikészülnek a beetetés rutinjának, felkötik a horgot, bedobnak, és elnéznek Fonyód felé, és ilyenkor átkapcsolt a fonyódi kamerára, ami a Badacsonyt mutatta, és visszanézett rájuk, és arra gondolt, hogy ez is egyfajta luxus. A tekintet áthelyezése, a nézőpontváltás kiváltsága.

Vajon Isten is így vagy jelen? Visszanéz máshonnan?

Megviselte a bezártság, a rutinná és előírt programmá vált élet. Pontosan úgy működött, mint egy gépzongora. A meghatározott és változtathatatlan dallamot játszotta minden nap. Felkelt, lefőzte az első kávét, megnézte a híreket, beleborzongott, és magában azt mondta: nem!, aztán kitakarított, megreggelizett, elolvasta a leveleit, lement a boltba, útközben elmondott egy imát, felmászott a hatodik emeletre, levetkőzött, lefürdött, lefertőtlenítette a vásárolt élelmiszereket, lefőzte a második kávét, elolvasta a leveleit, vacsorát készített, és éjfél körül nekiült megírni a cikkeit. Minden nap ugyanígy. Sem vele, sem benne nem történt semmi különös, semmi más, mint bármelyik utcán, bármelyik lakásban a kijárási tilalom során. Az ismétlődésben vált mozdulatlanná, de az életet most csak ez a végtelenített repetíció, ez a szigorú program tette elviselhetővé és kezelhetővé. Kimerevített életet élt.

Tizennyolc napja látta meg a nőt. Egyedül volt. Lassan sétált a Balaton felé. Bézs ballonkabátot viselt, a gallérját felhajtotta és bal kezével összefogta a nyaka előtt, napszemüveg volt rajta, és magassarkú cipő. Vörösesbarna, göndör haját az arcába fújta a szél, de nem fésülte ki a kezével, mintha egyenesen örülne annak, hogy végre nem szabályosan áll. Hogy végre nem frizura. Az eleganciának ezt a szabadságát csak Párizsban látta, gondolta, és azonnal pontosítania is kellett magát, a francia elegancia maga a szabadság, nem elzárkózás, nem modor, nem jelmez és nem díszlet, nem kizárólagosság, csak természetes megmutatkozás, ahogy egy virágzó cseresznyefa is roppant elegáns. Ilyen nőket régi francia filmekben lehet látni, gondolta. Egy bárba mennek Calvadost inni, vagy beleszeretnek Belmondóba, Delon ágyán hevernek, reggelig ülnek egy bisztró teraszán, és csak hajnalban indulnak haza, és mindig a Moulin előtt szállnak taxiba, és azzal mennek a Diadalívre néző otthonukig. Ez a nő is úgy gyalogolt, mintha csak egy Truffaut-film záró jelenetében látná, egy kifejező, költőien hosszú fhart alatt a marseille-i kikötőben. Kiment a móló végére, és a tóra nézve levette napszemüvegét.

Érzékibb volt ez a mozdulat, kihívóbb, mintha meztelenre vetkőzött volna.

Feltárta a szemét.

(A szem nem az én látásom eszköze, gondolta. Kapu a Mindenség és a látható univerzum között. A szem Isten érzékeny webkamerája. A „jószemű” fotós, amikor belenéz a gépbe, nem a lefotózandó témát látja, hanem a – jelen esetben Fonyódról – visszanéző Istent.)

A szép szem csak húsba metszett forma. Ennek a nőnek viszont nem volt kimondottan szép szeme. De mintha a kamera keresőjébe nézett volna, teremtett világot látott a tekintetében.

Tisztában lehetett ezzel, mert újból feltette a napszemüveget, és nekidőlt a kikötő korlátjának, aztán lemondóan felnézett, bele a kamerába, mintha tudná, hogy figyelik.

Közben egy dzsekis, ruganyos járású, lezser (és amint közelebb ér, kiderül, jóképű) férfi tűnt fel az egykori Callmeyer étterem mellett, és lassan közeledett, alakja egyre nőtt, jelentőségteljesebb lett a változatlan kompozícióban, melynek előterében az ismeretlen nő állt mozdulatlanul. Belső montázs, gondolta a képernyőre meredve, és Renoir, Welles, Jancsó jelenetei jutottak eszébe, a vágás nélküli bátor képsorok, amíg a férfi, átvágva a mólón, megérkezett a szűk kistotálba, és megállt a nő előtt.

Inkább érezhetően, mint láthatóan, nem szóltak egymáshoz, és sokáig nem is történt semmi sem. Csak nézték egymást a tarajosan hullámzó Balaton előtt. Talán percek múlva a nő megint levette napszemüvegét, lassan eltette, közben végig a férfit nézte, mintha attól tartana, hogy ha elengedi a tekintetét, az örökre elveszik, aztán szinte félénken, gyöngéd mozdulattal végigsimított a férfi arcán. A férfi nem tudta tovább türtőztetni magát, magához ölelte a nőt, kezével a hajába túrt, és aztán percekig ismét nem történt semmi sem, csak egymást átkarolva álltak a szélben.

Mondtak valamit? Nem látta, nem tudhatta. A lemezjátszóján, mert régimódi, vagy megengedőbb kifejezéssel: retrófazon volt, és rühellte a digitális technikát, Bécaud Nathalie-je ment, ez az örökérvényű szerelmi klasszikus, az együvé tartozás és az örök elszakítottság lázadó és politikai kiáltványként is felfogható, induló tempójú vallomása, így ez a dal adta meg a látott jelenet érzelmi kontextusát, s adott sorvezetőt ehhez a szenvedélyes, túlfűtött találkozáshoz, melynek múltját nem ismerjük, csak kimenetelét, mely már egy új történet egy férfiról és egy nőről, akiket vélhetően elszakított egymástól a sors (és akkor arra gondolt, vajon lényeges-e, hogy ismerjük életük és drámájuk sztoriját, vagy jobb-e, ha mindez feszültségteremtő módon titokban marad?, egyáltalán, kibontható-e a múlt egy ilyen összeölelkezésből?), de a Hegy alatt most újra együtt lehetnek, s egymás tekintetéből ők igenis megpróbálhatják felidézni a múltat, és megtudni a legfontosabbat, hogy azóta megváltoztak-e? Igen… Bizonyosságra vágytak, hogy ők még ugyanaz a két ember, és ugyanazzal a szenvedéllyel keresik a másikat, ugyanannak a történetnek a szereplői, ami valaha, valahol, valamiért félbeszakadt.

Akkor nem gondolta, hogy találkozik még velük.

Kézen fogva sétáltak ki a képből, s a felgyulladó közvilágítás fényeitől otthonossá váló demerungban, a szinte tapintható, zselés állagú félhomályban heverő Badacsony testén már látta is a végefőcím fehér betűit lassan felúszni. Lassan az alkonyi ég felé.

Giccses, hát giccses. Isten nem lehet megengedő az igazsággal kapcsolatban, de az embernek megbocsátható, hogy néha (!) elgyöngült és rossz ízlésű legyen. Különösen, ha már egy hónapja ki sem mozdult a szobájából, és minden emberi gesztustól, érzelmi reakciótól, mondhatni, elérzékenyül.

Bezártságban a „rutin” hasznos segítség az életben maradáshoz, de hosszú távon kikészíti az ember idegeit. Megáll az idő. A világ mozdíthatatlan monolitnak tűnik, és minden cselekvés befejezett múltban van. Elvégeztetett, megcsináltatott, elrendeltetett. A jelen van múlt időbe téve. Ez azért komoly nyelvi bravúr, uraim, gondolta, amikor az üres csészére pillantott a kinyitott laptop mellet, és megpróbálta elfelejteni a mentő szirénázását meg a szemközti ház ablakában sminkelő lány riadt és elégedetlen tekintetét.

Nehéz napok voltak ezek.

Néha felhívta az anyját, és próbálta megtanítani neki a Skype működését. Az apja hamar megtanulta, hogy hogyan használja a technikát. Minden nap mantra. Mindennap. Minden nap a meghatározott és változtathatatlan dallamot játszotta. Felkelt, megnézte a híreket, és lefőzte az első kávét. Reménykedett. Aztán kitakarított, megreggelizett, elolvasta a leveleit, lement a boltba, felmászott a hatodik emeletre, levetkőzött, lefürdött, lefertőtlenítette a vásárolt élelmiszereket, lefőzte a második kávét, elolvasta a leveleit, vacsorát készített, és éjfél körül megnézte, mit mutat a badacsonyi kamera. (A rutinban alig észrevehető változás maga a remény.)

Tíz nappal ezelőtt látta a férfit és a nőt újra, tíz perccel éjfél után. Egy üveg borral álltak a korlátnál, és beszélgettek.

Soha többet nem hagylak el.

Nem is tudnál, öreg vagy már te ahhoz.

Haha. Ennél mindig szellemesebb voltál.

Voltam, baba, de most már vagyok. Itt vagyok.

Kérsz még bort?

Hülye vagy? Persze. Nyitva van még valami?

Itt se lehetnénk. Kijárási tilalom van.

A szállodában van még két palack.

Az előrelátásodért szeretlek.

Csak?

Csak, te bolond.

Magában feliratozta a jelenetet. (Szinte látta a jelenetbe bevágott fekete-fehér inzerteket.) Mi mást mondhattak volna? Minden mozdulatukban a választott, megmért és kitapasztalt kapcsolat fesztelensége érződött, amit nem zavarnak félreértések, hosszú és bonyolult magyarázatok, felesleges és aggályoskodó kérdések, ragyogtak, mint az aranyhíd a tavon. „Filmzenének” Chopint választott, és csak egészen halkan játszotta le.

Aztán ő is bort bontott, és velük ivott. Boldog lett volna, ha a webkamera ismeri a brightoni iskolát, és megmozdul végre, odakocsizik szűk kettősbe, körbejárja őket, és föléjük emelkedik, de a webkamera csak őrszem, mozdíthatatlan a megfigyelésben.

Aztán napokig, talán egy hétig nem látta a párt. Naponta többször is felment pedig a netre, de csak a horgászokkal találkozott. Béla, akit magában Bélának nevezett el, általában délelőtt kilenc és tíz között érkezett, számos vödre, hálója, szákja és katonai gyakorlóruhája volt. Mindig a Badacsony felirat alatt telepedett le, és amennyire meg tudta ítélni, fenekezett. Jóban volt Pistával, azzal a bajszos fószerrel, akit Pistának nevezett, sokat beszélgettek készülődés közben, de sosem ültek egymás mellé, viszont Gézának nem is köszönt. Géza morózus, testes férfi volt, a feje tetején kopasz, és először úgy tűnt, ismeri is valamelyik borozóból. Sok zárkózott, bizalmatlan figurát ismert arrafelé.

Öt napja a nő megint megjelent. Már ott állt a korlátnál, amikor bekapcsolódott az adásba. Ugyanolyan elegáns volt, mint amikor először látta. Hosszú ideje várakozhatott. (Isten késik…, gondolta.) Épp a szájához emelte cigarettáját, kicsit meghajlított csuklóval, finom, de nem mesterkélt mozdulattal. Aztán kifújta a füstöt, az órájára nézett, és odasétált egy szemeteshez. Elnyomta a csikket, és a kikötő korlátjai mellett elindult a vasútállomás felé. A Balaton halványzöld vize dermedtnek tűnt a móló két oldalán. Szél se fújt, minden mozdulatlan volt, mint egy fotográfián. A főtéma elenyészett a perspektívában.

Döbbenten bámulta a semmit. Mi történhetett? Hogyhogy nem jött a férfi? Hát mégis az a nyegle, jólfésült kis percember, amilyennek divatos dzsekije, és magabiztos járása alapján gondolta először is? Egyszerűen kihasználta, átverte, becsapta. Avagy mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy korábban, abban az ismeretlen és kideríthetetlen múltban mi is történt velük? Hogy a titok nem pusztán dramaturgiai eszköz, hanem a történés maga? És mi Isten szándéka a titkainkkal? Mit akar az ilyen üresjáratokkal? Amikor nem egyszerűen nem történik meg valami, hanem a nemtörténés áll a történet tengelyében. Késleltet?, előkészít?, felvezet? Milyen szcenárió szerint dolgozik az Öreg?

És akkor aznap.

Felkelt, megnézte a híreket, és lefőzte az első kávét. Aztán kitakarított, megreggelizett, elolvasta a leveleit, lement a boltba, felmászott a hatodik emeletre, levetkőzött, lefürdött, lefertőtlenítette a vásárolt élelmiszereket, és Skype-on megnyugtatta az apját, hogy talán már a hónap végén megszűnik a kijárási tilalom, bár ebben már maga sem hitt igazán, és őszintén szólva, bár majd megőrült bezárva az apró lakásban, mélyen egyetértett a szigorú intézkedésekkel, amiket az öreg értelmetlen hisztériakeltésnek titulált, de egy félórás beszélgetés után hajlandó volt elfogadni, hogy jobb otthon maradni, mint a többi vénemberrel konyakozni a kisvendéglőben, és amikor bontotta a vonalat, feltette a második adag kávét a kotyogósban, majd az ablakhoz sétált, és meglátta a szemközti lakás ablakában a száját rúzsozó anorexiás lányt. Távoli volt és kiismerhetetlen, mint az idegen nő a webkamera képein. Egy pillanatra igazán vonzónak találta.

Öt napja nem látta a nőt.

A még gőzölgő kávét a laptop mellé tette, és a móló webkamera-képére klikkelt. Messze egy horgász gyalogolt hazafelé, már a strand előtt járhatott, de alig látszott a ködben, a korlátra dőlve pedig egy idősebb, szövetkabátos férfi állt. Végigsimított hátrazselézett haján, és megnézte az óráját.

Ránézett a laptop kijelzőjére. Öt óra volt.

Ennek a jelenetnek a köd volt a díszlete. A móló közepétől távolabb nem látszott semmi sem. A nő is úgy jelent meg, mintha a semmiből bukkant volna elő. Amikor meglátta, jobban mondva felismerte a szövetkabátost, megtorpant, de nem állt meg, csak meglassította lépteit. A férfihez sétált, és levette napszemüvegét.

Mit akarsz?

Ballonkabátja zsebéből elővette a cigarettáját, kipöckölt egy szálat, és rágyújtott. A szövetkabátos zsebre tette a kezét, és elvigyorodott.

A szemem előtt csalsz meg?

Legalább látsz valami jót is.

A szövetkabátos ellökte magát a korláttól, és ököllel arcon ütötte a nőt. A nő megtántorodott, de nem esett el. Beleszívott a cigarettába, és elmosolyodott.

Neked ez az örökké?

A megöllek, az lesz az örökké!

Ezt mondták? Nem tudta. Nem tudhatta.

A szövetkabátos a nőhöz lépett és kiverte a szájából a cigit, leverte a képéről a mosolyt, és a nyakára szorította a kezét. A nő kétségbeesetten kapálódzott, belerúgott a férfiba, az arcába karmolt.

Kirohant a konyhába a telefonjáért, és tárcsázta a segélyvonalat.

Nem volt esélye.

A haja szétterült a kövezeten, napszemüvegét a kezében szorongatta halálában is. A szövetkabátos a móló széléig görgette a testet, aztán a vízbe lökte. Végigsimított hátrazselézett haján, aztán elindult a part felé. Jobb oldalon tűnt el, amikor balról, a gomolygó ködből két rendőr szaladt elő.

Mire a konyhából visszaért, a kihalt mólót látta csak. Szakadozott a kapcsolat, ugrált a kép, mint egy nagyon régi filmfelvételen, néha másodpercekig mozdulatlan hullámokat látott, olyanok voltak, mint az asztalra csorgott, kihűlt viasz, a következő képen meg már a köveken szétfröcskölő cseppeket látta. Mintha Isten nem törődne az idő folytonosságával.

Isten szabadulni akar Isten mindenhatóságából.

Lerogyott a kanapéra, és a laptop mellett még mindig gőzölgő kávéra nézett.

A szemközti lány akkor kezdte kifesteni a szemét. Igazán vonzónak találta, ahogy az ablakban ült, de maga sem tudta volna megmondani, hogy a lány félénk szépsége ragadta meg, vagy a perspektíva, a négy emeletnyi mélység szédítő képe. Nem volt ideje elgondolkodni ezen, egy szirénázó mentőautó robogott el a ház előtt, és kisvártatva kitört a vihar. A képek, amiket magunk teremtünk, törékenyek ahhoz, hogy valódi szándékainkról meséljenek.

Kikapcsolta a laptopot. A film, aminek ötletét napok óta hordozta magában, és amit a hőskorra jellemző módon, fix plánokban, a webkamerák tényszerű, már-már praktikus, megfigyelői nézőpontjából tervezett leforgatni, már sosem készül el.

Van úgy, gondolta, hogy a történet szabadulni akar saját szövetéből, és talán át is alakul, mégis ugyanazon a jelentésrendszeren belül lesz másvalami, tulajdonképpen csak egy másik olvasat.

A nő holttestét három nap múlva találták meg a vitorlások között. Ha nézte volna az adást, láthatta volna, hogy a parton, Egry József szobra mellett egy dzsekis, jóképű férfi áll, és tőle nem is igazán messze, a Callmeyer étterem bedeszkázott bejáratában ott állt a szövetkabátos is. Cigarettára gyújtott, aztán a rendőrségi autók között lassan elindult a sínek irányába, mint aki hirtelen rájött, más dolga van.

Fotó: Stekovics Gáspár