Munkaalkoholisták

A dán filmművészet két kiemelkedő kortárs alkotója, Lars von Trier és Thomas Vinterberg a Dogma-filmjeikben nemcsak formai, hanem tematikai értelemben is forradalmaik és tabutörők voltak. Ugyan a filmnyelvi kísérletezést csak von Trier tartotta meg, de mindketten határsértők maradtak a mai napig a történeteik szintjén. Mindkét alkotó azért is törhetett be a nemzetközi porondra, mert a „dán példán” keresztül bemutatták a nyugati jóléti társadalmak sokak számára ismerős árnyoldalát.

Lars von Triernél és Thomas Vinterbergnél különösen erős motívumok az egyén és a közösség kibékíthetetlen konfliktusa, az egyén identitásának megvalósíthatatlansága, valamint ezzel összefüggésben a család válsága. Az Idiótákban, a Születésnapban, a Hullámtörésben, a Táncos a sötétben-ben, a Dogville-ben, az Antikrisztusban, a Submarinóba, A vadászatban és A kommunában is vagy valami, nem anyagi, hanem szellemi, eszmei dolog hiányzik a hősök életéből, vagy valamilyen, általában a családdal kapcsolatos trauma mérgezi meg azt. Ezek a filmek arról tudósítanak, hogy hiába az anyagi jólét, a valódi boldogság (szellemi szabadság és az őszinte családi-baráti kapcsolat) szinte elérhetetlen, és ennek nem elsősorban az egyén, hanem a közösség, a gazdasági prosperitás ellenére bizonyos szempontból rosszul működő rendszer az oka. Thomas Vinterberg legújabb filmje, az Oscar-shortlistre is felkerült, és díjakkal elhalmozott Még egy kört mindenkinek is beilleszthető az ő és von Trier társadalomkritikus műveinek sorába, és egy igen kényes téma, az alkoholfogyasztás kérdésköre felől vizsgálja meg a társadalmat.

A Még egy kört mindenkinek hősei negyvenes–ötvenes éveikben járó középiskolai tanárok: Martin (Mads Mikkelsen), Peter (Lars Ranthe), Tommy (Thomas Bo Larsen) és Nikolaj (Magnus Millang) jóbarátok, gyakran összes is járnak enni-inni. A gond csak az, hogy idősebb korukra rutinná vált az oktatás, már egyikőjük sem csinálja olyan szenvedéllyel a munkáját, mint akár tíz évvel korábban, és ez érződik is diákjaik (de)motiváltságán. Martin gondjait tetézi, hogy nemcsak az iskolában, de otthon is túl merevnek és befásultnak tartják őt gyerekei, felesége, Anika (Maria Bonnevie) pedig éjszakai munkája miatt sokat van távol családjától, így a szexuális életük sem nagyon létezik. Martin házassága kihűlőben van, és miután nebulóinak szülei felróják neki, hogy túl szigorú az iskolában, szó szerint betelik nála a pohár.

Egy baráti összejövetelen egy kis vodka ereszti ki a szellemet a palackból, és a jól sikerült, alkoholgőzös estéből a baráti társaság azt a tanúságot vonja le, hogy a munkájukba is be kellene csempészni a szeszt, ha már Churchill is meg tudta nyerni Nagy-Britanniának a második világháborút úgy, hogy viszkivel kelt és feküdt. El is kezdenek egy kísérletet a norvég pszichiáter, Finn Skårderud „javaslatára” alapozva, miszerint a véralkohol szintjét 0,05% felett kellene tartani, hogy az emberek gátlások nélkül, hatékonyabban éljenek és dolgozzanak. A kísérlet sikeresnek bizonyul, de ahogy az várható, hőseink egyfelől nem képesek megállni 0,1%-nál sem, másrészt előbb-utóbb az iskola igazgatója tudomására jut a dolog.

Klasszikus történet ez, ami akár a Holt költők társaságából is ismerős lehet, azonban Thomas Vinterberg határsértő attitűdje miatt válik mégis különlegessé. Az alkohol, a drog és a dohányzás reprezentációja a kortárs filmekben és sorozatokban mintegy „érzékeny” téma, hiszen a fősodorbeli alkotások esetében különösen félnek attól, hogy ha egy hős vedeli a szeszt és/vagy még egyéb tudatmódosító szerekkel is él, az rossz példát mutat a fiataloknak azáltal, hogy „menőnek” állítja be a káros szenvedélyeket. Jellemző, hogy egy Breaking Badben csak a másodfőhős élt drogokkal, az első számú hős csupán gyártotta azokat, őt inkább rákbetegség késztette arra, hogy kitörjön szürke és megkérgesedett rutinéletéből. Vinterberg műve viszont nem kertel, az alkoholfogyasztást a szellem felszabadulásaként mutatja be, és bár nem titkolja, hogy okozhat komoly problémákat is, ha kicsúszik az egyén kezei közül az irányítás, a zárójelenet pont nem azt sugallja, hogy fel kell hagyni ezzel a „szenvedélybetegséggel” (igaz, a hősök közül csak Tommy válik valódi szenvedélybeteggé).

Persze a Még egy kört mindenkinekben az alkoholizálás speciális módon jelenik meg, ugyanakkor ez is egy társadalmi szimptóma, akár a patologikus változata, az alkoholfüggőség. Hatalmas filmes klisé, hogy ha egy hősnek (szerelmi) bánata van, akkor lerészegedik, ezt szappanoperákban és melodrámákban is láttuk elégszer. Thomas Vinterberg pont ezt a klisét forgatja ki. Az ő hősei éppen hogy egy szabályrendszert alakítanak ki, és bár a függőség jele, hogy később pusztán „tudományos kísérleti célzattal”, de növelik a bevitt mennyiséget, jóval 0,05%-os véralkoholszint fölé mennek, ám többnyire igyekeznek betartani, hogy csak és kizárólag hétköznap, napközben, a szellemi teljesítményük fokozása végett igyanak. Vinterbergnél nem emocionális, hanem racionális, nem kontrollálatlan, ösztönös, hanem kontrollált, tudatos a szeszfogyasztás, és az alkohol nem lerontja, hanem javítja a szociális kapcsolatokat. Pontosabban katalizálja a problémák megoldását, és elősegíti a nyitást a másik ember felé a nem minden esetben jó és pozitív hatású társadalmi normák által felállított gátlások oldása által. Az alkohol ebben a filmben figyelemfelkeltő: arra irányítja a figyelmet, hogy könnyen élhetjük abban a hitben életünket, hogy egész emberek vagyunk, teljes életet élünk, miközben takaréklángon pislákol bennünk az emberség, a boldogság és egyáltalán az élet.

Jellemzően Martinra hat a leginkább felszabadítóan a szeszfogyasztás. Itt pedig egyúttal ki kell térnünk arra is, hogy a film sajnos nem képes mind a négy férfinek megfelelően nagy teret nyújtani, hogy karakterük kibontakozhasson. Mads Mikkelsen hőse a legkidolgozottabb, így az ő (családi) drámája a leghitelesebb is. Utána Peter kap nagyobb hangsúlyt, de Nikolaj és Tommy sajnos hiába potenciálisan érdekes figurák, Vinterberg nem foglalkozik velük kellő mélységben. Igen, Nikolajnak is megismerjük a családját, de az ő esetében nem érződik annyira drámainak a helyzet, mint Martinnál, akinek valóban tönkremenőben a házassága. A legfájóbb viszont Tommy hanyagolása, aki mint a cselekmény végére kiderül, mindannyiuknál sérültebb lélek, de nála az alkotó tényleg csak megvillantja, hogy milyen démonokkal küzd, azt is jellemzően csak az iskolai fociedzéseken, ahol működésbe lépnek apai ösztönei az egyik magányos fiút látva (aki persze egyúttal az ő fiatalabb „mása” is, hiszen hasonlóan magányos). Ilyen módon tragédiája is kevésbé súlyos, mint Martin drámája, ami miatt a film végkifejlete veszít erejéből.

Persze mindegyik főszereplőt játszó színész remek, közülük is kiemelkedik a Petert megformáló Lars Ranthe és természetesen Mads Mikkelsen, akinek hősébe némi önéletrajzi elemet is belevittek: ahogy Martin, úgy Mikkelsen is profi szinten táncolt fiatalabb korában. Élete elszürkülését is kiválóan szimbolizálja, hogy a „jelenben” már csak pár pohár után képes táncra perdülni. Mads Mikkelsen egyébként egészen új arcát mutatja meg a Még egy kört mindenkinekben. A színészhez általában csendes, rezzenéstelen arcú figurák kötődnek (főleg persze nemzetközi, és nem hazai, azaz dán produkcióiban), ami miatt akár azt is gondolhatnánk, hogy csak a különleges arcberendezése és testi kvalitásai okán kaphat film- és sorozatszerepeket. Thomas Vinterberg is A vadászatban inkább a minimalista, introvertált Mikkelsen-karaktert használta, azonban most, a legújabb filmben tulajdonképpen ütköztette egymással a 2012-es sikerfilm és a Nicolas Winding Refn-féle Pusher 2. (magyar címén: Az elátkozott város 2.) Mads Mikkelsen-hőseit, és ebből egy új minőség született. Martin legalább annyira áldozat, mint amennyire egy gyarló, másoknak fájdalmat okozó ember, akinek alapvető identitását kell átértékelnie. A film elején megkérdezi feleségét, miután saját tanítványaitól, illetve azok szüleitől kap kritikát szigora és „sótlan” órái miatt, hogy tényleg unalmas ember-e. A vadászatban sziklaszilárd jelleme volt Mikkelsen hősének, csak a közösség akarta rákényszeríteni a gyermekeket megrontó pedofil szerepét, ahogy a Pusher 2. Tonyja vagy az Ádám almái fanatikus papja is (tudatosan vagy kevésbé tudatosan, de) szentül hittek igazukban. Itt Martin bátortalan és elbizonytalanodik, habár egy idő után már nem feltétlenül van szüksége alkoholra ahhoz, hogy fölengedjen. A karakter lassú, de biztos megváltozása, introvertált, önsajnáló férfiből nyitottabb, magabiztosabb emberré való átalakulása lehetőséget ad Mas Mikkelsennek is arra, hogy megmutassa, milyen remek színész.

A Még egy kört mindenkinek tehát klasszikus fejlődéstörténet, szinte jó értelemben vett régivágású hollywoodi dráma (például a nagyszerű tanár-diák történettel, a Glenn Ford főszereplésével készült 1955-ös Tábladzsungellel is rokonítható), ami annyira nagy meglepetéseket nem okoz, de ha humoros formában is (Thomas Vinterberg műve a manapság divatos „dramedy” műfajába sorolható), hitelesen mesél a jóléti kapitalista társadalmak keserű valóságáról. A megfelelési kényszer, a félelem, hogy nem tudunk teljesítményt nyújtani, és a belefásulás a hétköznapok monoton rutinjába: mind ismerős jelenségek sokunk számára. Az alkohol erre nem valódi megoldás, ahogy a filmben sem az, csupán katalizálja a ráismerés folyamatát, elősegíti a szem felnyitását, és épp eléggé kijózanítóan hat az egyénre az, hogy 0,05%-os véralkohollal látja, hogy addig stabilnak és viszonylag jónak hitt élete „csendes pokol”. Sőt nem is annyira katalizátor, inkább lakmuszpapír az alkohol a Még egy kört mindenkinekben, ami kimutatja a látszatjólét defektusait.

A film adatlapja