Kína a járvány után: szép új világ?

Egy ismerősöm Kínában él. Műfordító, egyetemi tanár. Azt mondja, náluk már nincs járvány. Se tömeges tesztelés, se vakcinázás. Miért is lenne: míg Szlovákiában 90 ezer, Magyarországon pedig több mint 200 ezer fertőzöttet („active cases”) tartanak nyilván, addig az 1,4 millárd lakosú Kínában csupán 163-at (leírom: százhatvanhármat).

Persze, Kínában a lockdown kissé mást jelentett, mint itt. Egy családból például csak egy ember hagyhatta el a lakást, ő is csak hetente kétszer, s akkor is csak egyetlen órára, bevásárlás céljából.

A kínaiak nem panaszkodtak, pedig ott (az egy Vuhan kivételével) közelről sem volt olyan súlyos a járványhelyzet, nem voltak tele az intenzív osztályok, az egészségügyi ellátórendszer nem állt az összeomlás szélén. Mégsem tüntetett senki a korlátozó intézkedések ellen. S nem azért, mert a hatalom egyébként sem engedte volna. Hanem mert eszükbe sem jutott. Tudták, hogy egy vírussal állnak szemben. S ki az a hülye, aki tüntetne egy természeti csapás – mondjuk homokvihar vagy monszuneső – ellen?

Amíg mi a maszk ellen tiltakozunk (mert kényelmetlen a viselése), és a régi életünket követeljük vissza, addig a kínaiak adaptálódtak az új helyzethez. Megtanultak együtt élni vele. Gondolkodásmódjukra egyébként is jellemző az állandó restart. A Sárga folyó mentén élők az évezredek során hozzászoktak ahhoz, hogy házukat időről időre elviszi az áradás, a termést pedig tönkreteszi az aszály. Kibékültek azzal, hogy az élet folyamatos változás. Nem panaszkodnak, hanem elfogadják, hogy a vírusok kora jött el. Így tervezik a jövőt is: lélekben felkészültek a következő járványra.

De ez csak az érem egyik oldala. A másikon ott van minden idők legátfogóbb ellenőrző és megfigyelő rendszere. Kínában a 200 millió, arcfelismerő szoftverrel ellátott térfigyelő kamerához most nyomkövető telefonos applikáció is társult, az állampolgárok biometrikus adataival kiegészítve. Aznap, amikor beszéltünk, ismerősöm végig otthon volt, ezért csak négyszer jelentette a rendszernek a testhőmérsékletét.

Mivel a vírus elleni harcról és az emberek egészségéről van szó, a kínaiak beleegyeztek, hogy a hatalom nyomkövetővel lássa el őket, és minden lépésükről tudjon. Merre jártak, kivel találkoztak. A nyomkövető persze nem kötelező applikáció, de nélküle nagyjából sehová sem mehetnek a kínaiak, nem vásárolhatnak, nem utazhatnak tömegközlekedéssel, és így tovább.

A járvány elleni küzdelemben legitimáltuk a hatósági mefigyelést, ami valóban hasznos a kontaktkutatáshoz és a vészhelyzet leküzdéséhez, csakhogy a vészhelyzet egyszer véget ér – a lakosság állandó monitorozása és a totális kontroll azonban itt marad.

Ezt a dilemmát persze nem lehet nyilvánosan artikulálni Kínában, a Human Rights Watch szerint ugyanis a kritikus hangokat elnémítják, a másként gondolkodókat és a független újságírókat ellehetetlenítik, a civil szervezeteket pedig felszámolják.

Az online teret is korlátozzák és ellenőrzik: az egész országban letiltották például a BBC-t, mert részletesen beszámolt az ujgur kisebbség számára létesített kínai „átnevelő táborokról”. Néhány nappal ezelőtti hír, hogy Kínában blokkolták a Signal üzenetküldő szolgáltatást, és elvileg elérhetetlen ott a Google, a Twitter és a Facebook is.

Mao Ce-tung likes this.

A jegyzet szlovákul a Denník N-ben jelent meg.

Fotó: Pixabay