De kinek kell ma elmélet?

Mai gyakorlati világunkban a könyvpiac nagy hányadát teszik ki a bennünket gyakorlati tanácsokkal, életvezetési, főzési, túlélési praktikákkal, 10+1 módszerrel ellátó kiadványok – hogy gyorsan, ügyesen, hasznosan, hatékonyan kapjuk meg a „lényeget”. Bátor vállalkozás, ha valaki beáll az ellenszélbe.

Bethlenfalvy Ádám a könyv bevezetőjében elméleti munkát ígér, amit azzal indokol, hogy „az elmúlt évtizedekben Magyarországon leginkább a dráma munkaformái terjedtek el az oktatásban, a drámás gondolkodás elméleti alapvetései, előfeltevései nélkül” (9.). Tehát nem csupán újabb módszertani kiadvánnyal szeretné bővíteni a drámatanárok kézikönyve képzeletbeli sorozatát, hanem a dráma(pedagógia) elméletével kíván foglalkozni. Nem kis vállalkozás ez, hiszen a dráma(pedagógia) egy olyan határterület művészet és pedagógia között, amit nehéz elméletileg megragadni – az a bizonyos „padlóváza”, amit a kellékesek díszletnek, a díszletesek kelléknek látnak (mint azt Takács Gábor cikkében olvashatjuk a színházi nevelési programok besorolási nehézségével kapcsolatban), s ez a problematika bármilyen „alkalmazott művészetre” igaz lehet.

A szerző a történeteknél kezdi eszmefuttatását, s abból az alapvetésből indul ki, hogy ezek a „világ és önmagunk megértését szolgálják” (14.). Gyermekként és felnőttként is folyamatosan történeteket értelmezünk, hiszen magyarázatot keresünk a minket ért hatásokra, majd példákkal illusztrálja, miként használnak fel egyes termékek köré épített narratívákat akár manipulációs célokra is. A Narratíva és dráma fejezet izgalmas elméleti felvetéseket tartalmaz, ugyanakkor hiányos abban az értelemben, hogy nem ad világos értelmezési kiindulópontot. Bár közli, mit ért a dráma fogalma alatt (ennek „összetevői tehát a fiktív de meghatározható kontextusban, a körülmények szorításában változásra kényszerülő ember, akiben ütközhet a kívülről és belülről táplálkozó nyomás; aki a szándékait a cselekvés különböző módjain fejezi ki valós térben és időben; és aki egy történet meghatározott pontján van, tehát helyzetének van előzménye, és tetteinek van következménye” [19.]), ugyanezt elmulasztja a narratívával kapcsolatban. Még ha a szerzőnek nem is célja a két fogalom (értsd: dráma és narratíva) „precíz, tudományos definiálása”, miként erre a fejezet első bekezdésében utal, megnehezíti az értelmezést, ha nem ad világos értelmezési keretet.

A narratívaelméletek további vizsgálata érdekes és továbbgondolásra alkalmas kérdéseket vethet fel a dráma kapcsán is, hiszen a narratíva kulcsfogalom a dráma vonatkozásában. Gondoljunk csak arra, hogy a drámatanár a narratíva kigondolója, az információ hordozója, de nagyon sok múlik azon, hogy miképpen, milyen formában „adagolja” az információt, meddig tartja fenn (ha egyáltalán) a „mindentudó narrátor” pozícióját, miként alakítja a narratívát – alárendelve azt egy központi kérdésnek –, s mikor/miként hívja be a narratíva alkotási folyamatába a résztvevőket. Hiszen a drámatanár „az esemény létrehozóivá is akarja tenni őket: az improvizációban nem csak játszói, hanem írói és rendezői is a szituációnak”, mint arra Boltonra hivatkozva Bethlenfalvy is utal (72.). A drámatanárnak azt is fontos hangsúlyozni, hogy „valakinek a szerepébe lépni nem azt fogja jelenteni ebben a játékban, hogy színészkedni kell, vagy bonyolult jellemet kellene kitalálni a szerephez. Inkább arra lesz szükség, hogy a szerep szemszögét vegyék fel, abból a nézőpontból reagáljanak a történésekre” (73.). Narratívaelméleti szempontból ez alapvetően fokalizációs kérdéseket érint – ami összecseng a drámás „keret” fogalmával, vagyis hogy milyen nézőpontból tekintünk egy adott kérdésre, milyen a résztvevők viszonya az adott eseményekhez és mi a feladatuk az egyes eseményekkel kapcsolatban (ld. 53.).

Bethlenfalvy narratívájának vissza-visszatérő gondolata, hogy a tanár és a diák a dráma közös alkotói: „A drámaóra résztvevőinek megértési folyamataiban akkor történik változás, amikor alkotókként vesznek részt a dráma folyamatában. Meggyőződésem, hogy a tanár akkor tudja segíteni a tanulók alkotó gondolkodását, ha képes önmagára is alkotóként tekinteni.” (23.) Ehhez szükséges, hogy a tanár ne csupán a tananyagot leadó közvetítő elemként lássa magát, hanem olyan alkotóként, aki teret és lehetőséget tud teremteni a közös alkotásra, gondolkozásra. Ezen munka strukturálásához kínál a szerző támpontokat A tantermi dráma fő összetevői fejezetben, s mindezt gyakorlati példákkal is alátámasztja. Vizsgálja jel és jelentés viszonyát abban a kommunikációs rendszerben, ami a párbeszéden túl a testbeszéden, de akár a cselekvésen keresztül történő kommunikációt is jelenti, továbbá a fikció és valóság viszonyát, a szituáció és a keret fogalmát, amelyek mind-mind hasznos szempontokat kínálnak a tantermi dráma elméletéhez. Az elméleti részeket gyakorlati példákkal szemlélteti, amiket gyakran saját drámás munkájából hoz, s ez a gazdag tapasztalati háttér a kötet egyik nagy erőssége.

Gyakorlati segítséget, mintákat kínál a szerző konkrét irodalmi alkotásokkal való munkához is, vagyis hogy milyen módokon nyúlhatunk az irodalmi alkotásokhoz a dráma segítségével, vagy éppen miként használhatjuk egy-egy társadalmi kérdés drámás feldolgozásához az irodalmi alkotásokat. A minták alatt viszont itt sem szó szerint megvalósítható vázlatokra kell gondolnunk. Sokkal inkább gondolati sémák rajzolódnak ki, miként tekinthetünk az egyes témákra, kérdésekre, s a vázlatok középpontjában mindig egy gondolat, egy kérdés áll. Pl. „Mik befolyásolják a hatalomhoz való viszonyunkat?” – Antigoné történetét felvezetve belehelyezkedhetünk a holttest mellett szolgálatot teljesítő őr helyzetébe. Vagyis a cél nem egy irodalmi mű irodalomelméleti vagy -történeti elemzése (vagy az, hogy „Miről szól az Antigoné?”), hanem egy emberi vagy társadalmi kérdés vizsgálata irodalmi alkotás segítségével.

A drámaórák tervezését érintő alapvető gyakorlati kérdések, mint például a drámatanári attitűdök, a fokozatosság, a diákok szerepe vagy éppen a facilitálás terjedelmileg jóval kisebb teret kapnak az előzőknél a kötetben, ami azon túl, hogy hangsúlyosan elméleti munkáról van szó, azzal is magyarázható, hogy a szerző eleve olyan olvasót feltételez, aki jártas a drámás alapfogalmakban.

Ugyanakkor itt is felvillannak témák, amelyek összecsengenek izgalmas elméleti kérdésekkel. Hiszen a drámatanár a történetnek nem csupán narrátora, de interpretátora is, s éppen ezért is fontos, „miként tekint a diákokra” (87.). Dorothy Heathcote olvasztóüst-paradigmája – melynek értelmében „Te és én közösen kavarjuk az üstöt, hogy megtaláljuk, mi az, amit már tudunk, és mi az, amit együtt tanulhatunk” (ld. 87.) – is a tanár és diák közös értelmezői szerepét húzza alá. Eszünkbe juthat ezen a ponton akár az az ecói gondolat, miszerint az interpretátor a művet esztétikai használat közben fejezi be (miként arról a Nyitott műben ír), amely nyilván további elméleti kérdéseket vet fel – elsőként talán azt, mit tekinthetünk „műnek” ebben a vonatkozásban. Vajon az, amit a tanár és diák közösen alkotnak, értelmezhető-e műalkotásként, művészetként? Ha igen, milyen művészetelméleti szempontok szerint? Ha nem, miért nem? Messzire vezető kérdések ezek, de az erről folytatott diskurzus a művészet és a pedagógia számára egyaránt fontos nézőpontokat nyithat meg – s ebben a Dráma a tanteremben is fontos mérföldkő.

Ha tehát a valóban válaszolni szeretnénk a kérdésre, hogy vajon kinek kell ma elmélet, egyetértek azzal, hogy a Dráma a tanteremben hasznos kézikönyv lehet azon „érdeklődőknek, tanároknak, akik szívesen ismerkednek az alkotó megértés drámapedagógiai lehetőségeivel, elméleteivel, módjával” – miként azt a fülszöveg is hirdeti. További fontos hozadéka a kötetnek, hogy segítségével olyan angol nyelvű szakirodalomba is bepillantást kap az olvasó, amely még nem hozzáférhető magyar nyelven, s amely részleteit a szerző gyakran saját fordításában közli. Olvasmányos, az olvasót a középpontba állító kötetről van szó, amely a dráma iránt érdeklődő, azt alkalmazó, de akár laikus olvasónak is bátran ajánlható.

Bethlenfalvy Ádám: Dráma a tanteremben. Történetek cselekvő feldolgozása. Károli Gáspár Református Egyetem – L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2020