„Ítélkezzen felettem a történelem”

Chicago, 1968 – érkezik a felirat a film elején, ekkor pedig furcsa déjá vu fogja el a befogadót. Jártunk már itt, mégpedig nem is olyan régen, októberben Aaron Sorkin is épp ide vezette vissza nézőjét. Persze ebben semmi meglepő nincs, 1968 szimbolikus év, az az időszak, amikor valami már olvadni látszik a második világháború után addigra már befagyottnak tűnő világrendből. Szerte a világon diáklázadások törtek ki, egyszerre erősödött a kommunizmus elleni közhangulat és a vietnámi háborúval szembeni elutasítás. Azonban az mégiscsak ironikus, hogy néhány hónapon belül két rendező (ráadásul két nagyon eltérő hátterű filmes, a klasszikus iskola képviselője, Aaron Sorkin, és a jóval alternatívabb Shaka King) is ugyanarra az egy esztendőre asszociál a közelmúlt történéseiből. Ez lehet az az origó, ahonnan kiindulva megérthetjük, mi is történik velünk épp most, akár ezekben a napokban is. Ekkortájt kezdődhetett el valami, ami azóta meghatározza történelmünket. Míg Aaron Sorkin megpróbálta mindezt teljes történelmi tablóvá gyúrni, King személyesebb vizekre evez, és egy kisszerűségében fojtogató, valós történetet vesz alapul. A Judas and Black Messiah-ban ugyanis a hatalom az ember ősi ellenséget használja fel: magát az embert.

William O’ Neill (Lakeith Stanfield) egy szerencsétlen eset következtében rendőrség elé kerül. Autólopás volt a bűne, emellett pedig a hatóságokkal is összetűzésbe került, így a vele szemben ülő rendőr hideg kegyetlenséggel közli, többéves börtönbüntetés vár rá. Illetve van egy másik lehetőség, ha ezt választja, szabadon távozhat, sőt szolgálatait busásan meg is fizetik. Be kell épülnie a Fekete Párducok közé, és közel kell kerülnie a fiatal és karizmatikus vezetőhöz, Fred Hamptonhoz (Daniel Kaluuya), hogy minél fontosabb információkkal tudjon szolgálni. Ekkor azonban még nem tudja, hogy a végső cél Fred meggyilkolása, és „természetesen” ebben is számítanak rá.

Elöljáróban annyit mindenképpen érdemes leszögezni, hogy a rendező, Shaka King (aki egyébként korábban vígjátéki vonalon mozgott, így némileg meglepő volt tőle a témaválasztás) egyszerre választott könnyű és nehéz utat. Paradox módon nehéz ugyanis jól politizáló filmet forgatni. A könnyebbséget az jelenti, hogy a téma rögtön rezonál a nézővel, nehézség viszont, hogy nagyon könnyű túlzásokba esni, esetleg didaktikussá válni. Egy vállaltan politizáló film sem akkor jó, ha folyamatosak benne a retorikailag tökéletesen felépített, nem különben időzített nagymonológok, vagy az állandó aktuálpolitikai kikacsintások. Ilyen szempontból szerencsés, hogy ezúttal volt egy igaz történet, mely sorvezetőként szolgálhatott, illetve biztosított egyfajta személyes vonulatot. Ez pedig jót is tesz a filmnek, mert bár a rendszerszintű rasszizmus olyan téma, mellyel nem lehet eleget foglalkozni, fontos, hogy ezt az árnyalatok érzékeltetésével tegyük. A klasszikus Júdás-történetszál ugyanis egészen más nézőpontot is megnyit a diskurzusban. Hiszen minden közösség szeret a saját hőséire emlékezni, azonban egy-egy csoport erejét és öntudatát épp az mutatja, hogy történetelmének ambivalens pontjaival hogy tud elszámolni.

A film fő fókusza ugyanis ez, még akkor is, ha természetesen fel kell azt is vetnünk, hogy mennyire nevezhető, vagy egyáltalán nevezhető-e hibásnak William O’Neill. Mint személy hozott egy megkérdőjelezhető döntést, elárulta társait és elveit, hogy ezzel saját magát mentse, azonban emögött nem szabad nem meglátni magának a hatalomnak a működését. Ahogy kiszolgáltatott helyzetbe hozzák őt egy nyilvánvalóan túlzó büntetés belengetésével, és az ember legalapvetőbb túlélési ösztönével számolnak. Hogy ha a saját élet, vagy a családtagok biztonsága a tét, akkor a többség meg fogja hozni a kompromisszumot. Persze mindezzel nem hoz igazán újat a film, hiszen a hatalom és az ember viszonya, illetve annak a vizsgálata, hogy létezhet-e olyan szituáció, amikor a megalkuvás legitim lehet, réges-régi téma a különböző alkotásokban (ha nagy klasszikusokra akarunk hivatkozni, megemlíthetjük Szabó István Európa-tetralógiáját), és King nem is állítja, hogy tud újat mondani a témában, viszont végig érzékletesen és empatikusan vezeti a szálat, megértjük Will karakterét is, ő sincs démonizálva. Lakeith Stanfield pedig egészen fantasztikus, pedig igen nehéz dolga volt. Karaktere ugyanis a cselekmény során is folyamatosan szerepet játszik, el kell hitetnie magáról, hogy egy kicsit ügyefogyott, ám jószándékú srác, akiben belül azonban folyamatos küzdelem dúl. Magával, az eszmei és a valós elvárásokkal küzd, Stanfield árnyalt és túlzásoktól mentes alakításában pedig a karakter minden aspektusa remekül átjön. Ezen a szálon egyébként a mindig kiváló Jesse Plemons is kiemelendő, aki a Willt foglalkoztató FBI-ügynököt hozza tökéletes közönnyel és arroganciával.

A film másik főszereplője talán kevésbé árnyalt karakter, itt érezhető némi szentimentalizmus King részéről, ugyanis Fred Hampton személyében egy idealizált hőst rajzol meg a rendező. Olyasvalakit, akiből kétségtelenül többre lenne szüksége a világnak, ez az elnagyoltság azonban némileg kikezdi a film addig nagyon jól őrzött realizmusát. Fred karaktere a jól bevált toposzokból építkezik, a szuggesztív, fiatal, magával ragadó egyéniség, aki képes valódi közösséget formálni a mozgalomból. Emellett pedig a szintén kötelező elemnek számító szerelmi szál is megjelenik. A Tűnj el!-lel berobbanó Daniel Kaluuya egyébként remek, bár neki sem volt könnyű dolga, hiszen egy alapvetően színpadias figurát kellett nem teátrálisan megformálni, és ez talán néhány jelenet kivételével sikerül is.

A filmre egyébként összességében is jellemző az, amit Fred kapcsán taglaltunk. Minden jelenetről süt a létező legmagasabb fokú profizmus. King pontosan tudja, hogy kell egy feszes és érzelmes életrajzi filmet összerakni. Ritmusos a vágás, kifejezetten megjegyezhető a zene, jó az alkotás tempója, dramaturgiája, működnek a csúcspontok, sőt még a zsánerben gyakorlatilag kötelezőnek számító archív felvételek is megjelennek. Ezt egyáltalán nem kell pejoratív hangnemmel szóvá tennünk, mert ezeket sikerült valóban a film szerves részévé tenni. William O’Neill egyetlen tévéinterjúja szolgál egyfajta könyvjelzőként, időről időre megjelenve ugyanis kiegészíti, kontextusba helyezi a film eseményeit. King ezzel nemcsak a film realizmusára erősít rá eredményesen, hanem Fred karakterét is tovább árnyalja, sőt kitekint a cselekmény idején túlra. Hiszen látjuk, hogy mi lesz ennek a folyamatnak az eredménye. Egy megtört, mély depresszióban szenvedő ember, aki végső elkeseredésében már nem tud mást mondani, csak hogy: „Ítélkezzen felettem a történelem”.

Formailag tehát nem igazán, tartalmilag azonban mindenképpen tud újat mondani a film. Illetve ha nem is újat mondani, de más aspektusokat is megvilágítani. A kérdés emberivé tételéről már ejtettünk szót, emellett King azt is nagyon jól mutatja be, hogy a rasszizmus nem szükségszerűen erőszakos atrocitásokban nyilvánul meg, hanem egyszerűen a közbeszéd, a mindennapok részévé válik. És hogy ez hasonlóképpen káros lehet, ugyanúgy mérgezheti az érintettek életét. Emellett maguk a fekete közösségek is demitizálva vannak, hiszen a köztük húzódó viszályokra, árulásokra, a szolidaritás hiányára is kitér a film. Egyáltalán nem ördögtől való az összevetés A Chicágói 7-ek tárgyalása című alkotással, már csak azért sem, mert a filmnyelv tekintetében kísértetiesen hasonló eszközöket alkalmaz a két film, King mozija azonban mégis egy másfajta, nyersebb, őszintébb, kendőzetlenebb és ezáltal reálisabb állásfoglalás.

Fontos és jó film a Judas and the Black Messiah, melynek talán csak azt lehet felróni, hogy nem próbálta meg igazán feszegetni a saját határait. Ettől függetlenül a célkitűzései nagy részét teljesíti, és hitelesen mutat be két olyan embert, akik ugyan más-más oldalról, de fontos szerepet játszottak a Fekete Párduc mozgalom életében. És talán egy olyan harcban is, mely minden bizonnyal máig sem ért véget.

A film adatlapja.