Helyfoglalás; Délutáni vigasz

Helyfoglalás

Építs házat egy teljesen üres telekre,
ahova nyers illatokat hoz a mezőről a szél,
és fent a levegőben ide-oda röpködnek
a fecskék, varjak, galambok, rigók,
időnként olyan alacsonyan, hogy
egy létráról biztosan elérnéd őket.

Vibrál a fény, hullnak az esőcseppek,
télen szabadon földet érnek a hópelyhek,
nem sebzi meg semmi az áttetsző
levegőt, vagy ha igen, a seb már be is
gyógyul, amire mi is észrevehetnénk.

Ki kell tölteni ezeket a tereket,
körül kell határolni fával, fémmel,
aztán kaput kell szerelni a kerítésre,
hogy mégis be lehessen menni.
Tégla- vagy betonfalat kell emelni,
helyet hagyni ajtóknak, ablakoknak,
cserepekkel kell elzárni a kilátást az égre.

Ahol nemrég egy veréb billegett,
és csapkodott a szárnyával, hogy le ne essék,
most fel-le járunk a lépcsőn, és az emeleti
hálószobában szerelmeskedünk, körülbelül
olyan magasan, ahol a tavaly még egy rigópár
repült tova nagy-nagy egyetértésben.

Szörnyethaltunk volna, ha innen lezuhanunk,
amikor még nem volt sem lépcső,
sem padló, sem mennyezet, csak egyenletes,
szűnni nem akaró áramlás, szél, hó, eső,
madarak, távoli hangok, kitartó napsugarak.

Most pedig széknyikorgás, ajtócsapódás,
nyöszörgés, sóhaj, elégedett sikoly
és biztonság valahol fent, ahonnan a múltkor
lustán keringve figyelt minket egy vércse.
Mindegyik ház Bábel tornya. Sőt, az ember is
Bábel tornya attól kezdve, hogy megszületik,
mert a varjaktól, galamboktól, verebektől,
de legfőképpen Istentől veszi el a helyet.

Ott jár az ember, ahol csak a havazás, a szél,
az eső. Előbb-utóbb ismét üres telek lesz
azon a helyen, amit eddig elfoglaltam.
Ma már tudom, hogy nem én fogok később
hiányozni onnan, hanem a holdvilág, a napfény,
Isten és a madarak hiányoztak eddig.

Délutáni vigasz

                            Megtettem mindent, amit megtehettem
(Dsida Jenő: Sírfelirat)

Állnak a fehér tűzfalnak támaszkodva,
legalsó leveleik beleérnek a hóba.
Tucatnyi rózsatő az udvaron.
Nem pereg le minden levél
fagypont alatt sem. Talán a ház melege
tartja bennük a lelket. Élni akarnak,
már-már hangosan lélegezni
millió pórusukkal, mohón kortyolni
a zuhogó napfényt. Virágozni
szeretnének, erre készülnek
a leghidegebb éjszakákon is.
Csakhogy már négy vagy öt éve
egyetlen virágot sem bontottak.
Eltelt a tavasz, eltelt a nyár,
sehol egyetlen satnya bimbó.
Pedig számolatlanul virágoztak egykor.
Történt valami, magunkat vádoljuk,
talán nem úgy gondoztuk a rózsákat,
ahogy kellett volna. De ők mindent
megtettek. Ahogy nézem naponta
ezt a kitartó reményt, dideregve
elszégyellem magam. Mégsem
az a legfontosabb, hogy lesz-e virág,
hiszen ez nem tőlük függ. Talán az
Istentől, talán mástól. Ők megtesznek
mindent. Igen, délutáni vigasznak tűnik,
mégis megkönnyebbülök végre.
Biztos, hogy jó lenne célba érni.
De az út szépsége, a cél nagyszerűsége
legfeljebb csak ráadás lehet.
Az számít, megtettem-e mindent,
hogy élhessek, írhassak, szerethessek.
A többi már nem rajtam múlik.