Szovjetológia fekete-fehérben

„Nincs isten a Don-vidéken”, idézi Solohovot az öreg kozák a novocserkaszki konyhaasztalnál „magyar likőrbe” (Unicum) kapaszkodva, polgárháborús, ukrán éhinséges, sztálini nagyterroros hangulatokat, ízeket megidézve a félrecsapott tányérsapkában, a gimnasztyorkára gondosan újrakitűzdelt kitüntetésekkel kidekoráltan, szájszagban és mahorkabűzben. Ljuda talán a lánya, talán a menye – a férj bekeretezett katonaképei világháborús hősi halált sejtetnek –, Ljuda a városi pártbizottság munkatársa, a rendszer hithű csavarja, meggyőződéses bolsevik. Szveta, a lánya elvi alapon veszekszik a családdal, odahagyja őket, pont a legnagyobb havária közepén.

A nyolcvanas években szorgos látogatója voltam Szabó Miklós történész repülőegyetemi szovjetológia kurzusának, az 1962-es, a nyilvánosság elől eltagadott novocserkaszki éhséglázadásról és mészárlásról is itt hallottam először. „Politikai gazdaságtan” vagy „tudományos szocializmus” szemináriumon, „Ki tud többet a Szovjetunióról” vetélkedőn nem volt szó olyasmikről, amiket Szabó Miklós tanított: Bakunyin-Kirillovról és Nyecsájev-Sztavroginról, a Narodnaja Volja merényletfilozófiájáról, II. Sándor cár korai haláláról és a kisinyovi pogromról, Azeffről és az Ohrana (cári titkosrendőrség) szerzőségéről a Cion bölcseinek jegyőkönyve létrehozatalában, Israel Gelfand Parvusról (Lenin Simicskája), a kronstadti matrózokról, Nagy Éhségről, Nagy Terrorról, az avantgárdot leigázó zsdanovi filisztergiccsről, a németekhez milliószám átálló vöröskatonákról a Barbarossa-terv indításakor, SS-kozákokról, később balti „erdei emberekről”, GULAG-ról és „1953 hideg nyaráról”, szökött katonák és fegyencek bandái által ellenőrzött hatalmas távol-keleti területekről. A hivatalos Szovjetunió a glasznosztyig (1985–91) nem ismert el olyan dolgokat, melyek pettyet ejtettek volna a szovjet ember lelkének ingmellén, hogy országuk, a „Nagy Oroszország kovácsolta frigy” egy antihumanista, totalitárius emberkísérlet magas lemorzsolódási arányszámokkal.

Volt egy ember, Szergej Vlagyimirovics Mihalkov, a szovjet himnusz szövegírója. Szojuz nyerusimij reszpublik szvabodnih…, valahogy így kezdődik, és ennek a szovjet Kölcseynek két fia született, Andrej és Nyikita. Andrej Koncsalovszkij (sz.: 1937) Mihail Romm tanítványa volt a VGIK-en, majd néhány szovjet film után Hollywoodot választotta, legismertebb ottani filmje a Tango & Cash – a moszkvai fiú a nagyszerű Nyikita Mihalkov, aki Jancsó Csillagosok, katonák című filmjének kosztromai forgatásán került először filmközelbe, Nyikita jelenleg Putyin haverja. Noha Koncsalovszkij a nyolcvanas évek eleje óta Amerikában (is) él és alkot, de nomenklatúra-gyerek indíttatását a kétezres években két portréval is ünnepelte: Jurij Andropovról (az 56-os Bajza utca sarki kis palotától a KGB-n át a Kreml faláig) és az azeri szultánról, Gejdar Alijevről (3K: KGB, kőolaj, királydráma) készített dokumentumfilmeket. Nem tévedhetünk nagyot azzal, ha azt mondjuk, hogy Koncsalovszkij amerikai rendezőként sem a szovjetellenességre, az antihumanista és antidemokratikus tendenciák megjelenítésére és/vagy kifigurázására teszi a hangsúlyt, a szovjet himnuszban is lényeges a velikájá Rusz, a „nagy Oroszország”.

Dear Comrades, olvasom a címet az eleje-főcímben, nagyon idegen, aztán elhangzik oroszul, Daragije Tavariscsi, ez már igen, itthon vagyunk, erre emlékszünk. A főcím után rögtön egy címer, az Orosz Föderáció kulturális minisztériuma támogatta a film elkészültét, gondolhatnók, ez akkor a jelenleg hivatalos verzió a hajdani szovjet mészárlásról, az eseményről, amit anno épp úgy el akartak hallgatni, mint a cseljabinszki nukleáris balesetet (1957), a „Nagy Cár” nevű 50 megatonnás atombomba robbantását Novaja Zemlján (1961), amit a 2000 kilométerrel odébb lévő Kola-félszigetről szemlélt az akkori szovjet és kínai vezetés. Nem beszéltek róla, ahogy a fizikai kutatóintézeti dolgozók síkirándulásáról sem, akiket a nép ajkán terjedő underground nóták szerint ufók vagy jeti ölt meg az Urálban, 1959-ben, sorsukat hanti-manysi és más finnugor sámánénekek tárgyazzák dicsfénnyel övezve.

Ljuda középkorú özvegy, meggyőződéses kommunista, a városi pártbizottság munkatársa. 1962 júniusának tárgynapján szeretője karjaiban ébred, az ágy mellett pezsgősüveg, kristálypoharak, Ljuda fekete selyemkombinét kap magára, nem biztos, hogy Louis Vuitton, de még az is lehet, a magasállású szeretővel az árak emelkedéséről, a munkások reakcióiról beszélgetnek. A Gasztronomban (Közért) híg kefírért ölik egymást a népek, ő a hátsó raktárban kap meg minden hozzáférhetőt pártalapon. Lánya, a tizennyolc éves Szveta kritikai megjegyzést tesz a szovjethatalomra, Ljuda fepofozza. Szveta elviharzik, a kritikus pillanatban világgá megy. A pártbizottság ülésére megjön a regionális titkár Rosztovból, ki van akadva, mint a biciklilánc, habot vet a szája, erkélyről szól az elégedetlenkedő egybegyűlteknek, lehurrogják, bemenekül, követ dobnak utána, mert akkor és ott még úgy gondolják, hogy az utcakő a proletariátus fegyvere. Azt is gondolják a protestáló proletárok, hogy a szovjethatalom jogbetartató ügynökségei nem lőnek éles lőszerrel szovjet munkásokra.

A katonák a pártbizottság előtt a levegőbe lőnek. Ljuda azonban látja a nagybőgőtokos embert, aki felmegy a pártbizottság épületének tetejére, talán a Dzserzsinszkij plóságy (Ljubjanka – a KGB és előd-, valamint utódszervezetei moszkvai központja) mesterlövésze, utánamegy, a sznájper már lőállást foglalt, mint egy Lee Harvey Oswald, elsőként egy kvaszárust terít le. Aztán masszív lövöldözés veszi kezdetét. Ljuda összevissza futkoz, tanácstalanság és káosz. Szvetát keresi. Keresi barátnőnél, kórházban, hullaházban, mert több mint két tucat a halott, 80 sebesült, magasnyomású slauggal takarítják a vért a téren. Az SZKP Don-vidéki bizottsága utasítására újraaszfaltozzák a véres placcot, mert nem tudták úgy felmosni, hogy ne látszódjanak a mészárlás nyomai. Katonák jönnek és KGB-sek, főleg az utóbbiak, lőnek, ölnek, titoktartást fogadnak.

Ljuda előbb sztálinista, csak aztán anya: ha Szvetka fellázadt a szovjethatalom ellen, akkor sújtson le reá a népharag. Ljudát Julija Viszockaja, a rendező felesége alakítja – pazarul. A pártfunkcionárius asszony tragikus ógörög kálváriája hullaházakon, dögkutakon, szántóföld-végi tömegsíroknál, a pikareszk séta persze jutalomjáték, hálás szerep. Megjelenik nála is a KGB. A KGB-és szimpatikus fickó, arcberendezése leginkább a lovasávós (pufajkás-kishuszár) Bitskey Tiboréra hajaz Keleti Márton Tegnap (1959) és Virrad (1960) című filmjeiből. Több Guszev is előkerül a filmben, Viktort, a kágébést is Guszev családnvű színész játsza, Guszev kapitány (Eörsi szerint a definíciószerinti „szovjet embert” is Guszev kapitánynak hívják; a belvárosi Sas utca viselte Guszev illésbélai nevét, a fikciós karakter 1849-ben átállt Petőfihez, Krassó Miklós londoni trockista filozófus bizonyította be Guszevről cári katonai regiszterek tanulmányozása után, hogy nem létezett), aki megmutatja Viktornak és Ljudának, hol kapartak el titokban néhány holttestet. Guszev nemigen találja a sírt, „kék szalag volt a hajában, itt, igen, erre kapartuk el”, a körülbelül ötvenes Ljuda keres és őrült és belenyugszik és gyászol és újra felhorgad. Hruscsov falról lehullott arcképe a pártbizottság parkettáján olyan, mintha Billy Wilder James Cagney-főszerepelte nyugat-berlini Coca-Cola filmjét idézné (One, Two, Three…; 1961), mikor Hacsaturjan Kardtáncára performált table dance elhangzása során a nyugat-berlini szovjet elvtársak irodájának faláról a Hruscsov-kép leesik, és megmutatja az alatta lévő Sztálint.

Tiltott helyekre mennek, Viktor a KGB-s és Ljuda. A katonai parancsnokságon letartóztatják őket. Megalázó, majdnem testüregi motozás, s az egykori ifjúgárdista, Gajdics Ottóra émlékeztető munkásőrnő turkálása a retikülben, fitymáló arcifejezése leírhatatlan, hogy – egyenlőre! – nem talált semmit, ezeket az arcokat és arckifejezéseket jól láthatjuk a mában is Alekszej Navalnij, Marija Aljohina és Nagyezsda Tolokonyikova környékén tenyésző smasszerek alacsony homloka alatt. Nekifognak a nagy titkosítási projektnek: Novocserkaszki mészárlás nincs, nem is létezett, nem haltak meg emberek, nem lőtt közibük a hatalom, nincs itt semmi látnivaló, lehet oszlásnak indulni.

Koncsalovszkij filmjét bőséggel áthatják a Sztálin-ábrázolások, a Nagy Honvédő Háború és abban a a szovjet haderőt vezénylő generalisszimusz, a film is finoman hirdeti a putyinizmus ideológiai főtételét, miszerint „Stalin was COOL”. Koncsalovszkij filmjében nincs egy karc sem, filmjének fekete-fehérje dögös, 2020-as fekete-fehér. Nincs meg benne az a rohadás, ami már a „pangás évei” előtt belengte a Szovjetuniót, „tizenegy időzónán keresztül”, oly országban, „hol sohasem megy le a nap”. Magyar szál háromszor kerül elő a filmben: Ljuda Unikumot kap pártajándéknak, a faterral azt isszák, „de nem komoly”, vodka kéne. Aztán mikor a novocserkaszki proletárok betörnek a pártszékházba, „magyar szalámit” találnak bent, a luxus csimborasszóját, ez is a csinovnyikok és pártmunkások élvhajhászatának és a tömegektől elszakadásának bizonyítéka. És előkerül 1956 is a nagy huligánozásban, „nem engedhettük, hogy Budapest legyen, hogy fasiszták öljenek kommunistákat az utcán”. A kijelentésnek súlyt ad, hogy az 1956-ban Budapesten is aktív Anasztaz Mikoján is a novocserkaszki pártbizottság tárgyalóasztalánál ül a film szerint.

Szolzsenyicin 1975-ben, A Gulag-szigetcsoport utolsó kötetében írt az addig teljesen tisztára nyalt és elrejtett novocserkaszki mészárlásról. Koncsalovszkij író-rendező nómenklatúra-gyerekként is halhatott felőle, a szamizdatot is ismerte – Koncsalovszkij társ-forgatókönyvírója volt Tarkovszkij Andrej Rubljovjának, melynek léghajós jelenetében Nyikolaj Glazkov költő, a „szamizdat” (önkiadás) szó ötvenes évekbeli megalkotója röppen el a levegőégben, mint afféle nikkelszamovár –, és a hatvanas évek második felétől indult a szovjet szamizdat nagy korszaka. Ekkortájt alakul meg a Хро́ника теку́щих собы́тий (Chronicle of the Current Events – Napi események krónikája), mely a lengyel, cseh, magyar szamizdatnak is mintául szolgált, Juli Danyiel és Andrej Szinyavszkij vádlottságával megtörténik az első szamizdatper 1965-ben.

A nemzetközi sajtó Paweł Pawlikowski’s Cold War című filmjével veti össze, nekem csak a korszak és a fekete-fehér köt. Koncsalovszkij 4:3-as képarányt használ szélesvászon helyett, szűkben tartott professzionalizmussal klausztrofobizálja a képet – jó példa, ahogy Ljudát fixen nézzük egy szobából kifelé, az ablakon át, ahogy rohangászik, haját tépi, lányát keresi őrülten –, a megfigyelt életet. A régi idők vidám tömeges kivégzéseiről adomázó öreg kágébés, a női vécében lánya életéért imádkozó kommunista anya paradoxona finom ecsetvonásokkal gazdagítja a Szovjetunióról kialakított képünket. 1992-ben, mikor a belső birodalom (Szovjetunió) is megszűnt, akkor az orosz katonai főügyész eljárást indított Novocserkaszk ügyében. A holtesteket exhumálták és tisztes temetést kaptak, noha nem mindegyik tetem lett meg.

A film adatlapja.