Gigor Attila: „A művészet az elégedetleneké”

Adott némi svungot a beszélgetésnek, hogy emlékeim szerint ő volt az a filmrendező, aki egyszer durván leoltott egy e-mail interjúban. Mire kiderült, hogy nem ő, már túl is voltunk rajta. Sokan tudják róla, hogy filmrendező, mostanában talán már azt is, hogy tanított az SzFÉ-n. Azt már kevesebben, hogy színházi előadásokat is rendezett, és színészként is játszott filmekben, színházi előadásokban egyaránt. Legutóbb a Manna Produkció Tiprás című előadásában szerepelt, amelyet Szabó Zoltán állított színpadra.

Ennek kapcsán szót ejtettünk egy Bodó Viktor nevű középiskolai osztálytársról, a színház, a színházi nevelés és úgy általában a művészet értelméről, a remény színházáról és az SzFÉ-ről is. Azt is megtudhattuk, mennyin múlott, hogy nincsen benne az AlkalMáté Truppban, miért áll hozzá közelebb a színházi nevelési előadás, mint a „sima”, hogyan lehet tanítani kijelentő mondatok nélkül, illetve mit lehet profitálni abból, ha valaki felkéri Darvas Ivánt egy olyan filmszerepre, ahol a színész nem is látszik a képen, és ő erre nemet mond. Közben pedig irigyelhettük, hogy tucatnyi űrcsatát rendezett és immár tizenharmadik éve nem nagyon kell szakmailag olyat tennie, amihez nincsen kedve.

Miért nem vagy fent a Facebookon?

Hú, nagyon gyorsan nagyon mélyre mentünk! Majdnem tíz éven keresztül használtam a Facebookot, és egyre inkább azt éreztem, hogy rám szorul a véleménybuborék, amibe az ismerősei folytán kerül az ember. Közben a szociális média káros hatásairól, többek között az addiktív jellegéről is olvastam, és egy idő után valóban azt vettem észre, hogy anélkül is nézem, hogy gyarapítana vagy akárcsak örömet okozna. Azt kezdtem el érezni, hogy rosszabb emberré tesz, egy ponton ezért úgy döntöttem, hogy jobb, ha nem veszek részt benne.

Hogy érted azt, hogy rosszabb emberré tesz?

Lustább és dezinformáltabb lettem: ahelyett, hogy magam tájékozódtam volna, vártam és hagytam, hogy a Facebook sodorja elém az információkat. Emellett ráadásul szorongóbb is lettem. Ezen az oldalon mindenki rengeteg energiát tol bele, hogy a legjobbnak vélt arcát mutassa, én pedig elkezdtem azon aggódni, hogy ha mindenki más ennyire jól van, én miért érzem magam olyan sokszor rosszul. Úgy éreztem, el kell kezdenem tenni valamit a mentálhigiénés jólétemért. A digitális öngyilkosság egy fontos lépés volt ebben.

Milyen más lépéseket tettél? Hátha ezzel másoknak is adhatunk tanácsot szorongás ellen.

Háromévadnyi Terápiát társrendeztem az HBO-n és én magam is jártam terápiára. Így a saját tapasztalatom is az, hogy a pszichoterápia nagyon jót tud tenni, és bízom benne, hogy a sorozat is sokat tett azért, hogy az emberek árnyaltabban lássák ezt a dolgot. Remélem, segített megérteni, hogy nem csak bolondok járnak terápiára, és hogy bizonyos dolgokat éppen a közelség miatt nem tudunk a barátainkkal és a szeretteinkkel megoldani, ezért ilyenkor szükség van egy külső szemre. A pszichoterápia mellett tudom ajánlani a testmozgást, a kreativitást, és hogy azzal foglalkozzunk, ami van, és ne azzal, amitől félünk, hogy lesz, vagy amitől szorongunk, hogy volt.

Ha visszamegyünk a pályád elejére, pontosabban elé, mennyire élted meg kudarcként a sikertelen felvételi kísérleteidet színész szakra az SzFÉ-n?

Ha a legelején kezdjük, a Zrínyi Miklós Gimnáziumba jártam Kőbányán, és meglehetősen rossz gyerek voltam. Egy rövid ideig osztálytársam volt egy Bodó Viktor nevű fiú, aki elkezdett színházi dolgokkal kísérletezni, és engem is hívott az Ad Hoc Csoport nevű társulatába. 1996-tól 1999-ig csináltunk is három előadást olyanokkal, akik közül azóta többen: Sárosdi Lilla, Máthé Zsolt, Vinnai András szép színházi pályát futottak be. A vele való munka miatt felvételiztem színész szakra. Kétszer már az első rostán kidobtak, az utolsó alkalommal (1999) eljutottam a harmadikig.

Az egyik dolog egyébként a lámpaláz, ami miatt nem lett belőlem színész. A harmadik rostáig is csak azért jutottam el, mert akkor már tudtam, hogy nem akarok színész lenni, így bármiféle görcs nélkül élveztem a játékot. Legalábbis, amíg a többiekkel való közös munka után ki nem kellett állnom az Ódry Színpadra, és önállóan nem kellett verseket és monológokat mondanom. Amúgy ebből a csapatból lett aztán a később legendássá vált Máté–Horvai osztály. Csodálatos élmény volt megismerkedni és együttjátszani ezekkel az emberekkel, de mind a mai napig hálás vagyok Máté Gáboréknak, hogy nem vettek fel. Sokat nem vesztett ezzel a színházművészet.

Hogyan jött ezután a filmrendezés?

A színész szakos próbálkozások után ismét ott tartottam, hogy fogalmam nincs, mi legyen. Illetve amikor Bodó Viktorral megromlott az együttműködésünk, azt már tudtam, hogy valamilyen kreatív pályára akarok menni. Mivel már a középiskolában az órák alatt elkezdtem írogatni, jelentkeztem magyar szakra három különböző egyetemen, amiből kettőre fel is vettek. Arra játszottam, hogy kibekkelem az időt, amíg rájövök, mit akarok kezdeni magammal. Az egyiken, Pécsen jártam egy filmelméleti kurzusra, ami után úgy gondoltam, megnézem, milyen is a filmrendezői felvételi. A siker titka ugyanaz volt, mint korábban: egy pillanatig nem hittem el, hogy felvesznek, ezért egyszerűen csak élveztem a feladatokat. Ezen a szakon aztán hirtelen minden a helyére kattant, és rájöttem, hogy mindig is a mozgóképet kerestem.

Miért romlott meg a viszonyotok Bodó Viktorral?

Viktorral nagyon mély és szoros kapcsolatban vagyunk, 1999 környékén azonban elkezdtünk konfrontálódni egymással. Valószínűleg azért, mert kezdtem rájönni, hogy már nem akarok színész lenni, és ezzel együtt egyre inkább bele-beleszólogattam abba, minek és hogyan kellene történnie a társulatban. Viktor – ahogy az igazán nagy rendezők legtöbbje – abszolút saját színpadi nyelvet beszél, ráadásul anyanyelvi szinten, ebbe pedig nem fér bele egy másik dudás másik nyelvjárással. Pláne úgy, hogy én akkor még azt sem tudtam, mi fán termek. Utána sokáig nem is nagyon beszéltünk egymással, majd amikor a Szputnyikba[i] hívott rendezni, megint közeledtünk egymáshoz, és az elmúlt három év óta van köztünk szoros, mindennapos, igazi barátság. Ehhez azonban kellett ez a húsz év.

Amikor nagyjából tizenkét évnyi „hallgatás” után, 2011-ben meghívott rendezni[ii] a Szputnyikba, volt valamiféle tisztázó beszélgetés köztetek?

Egyikünk sem jó a tisztázó beszélgetésekben. Amúgy konkrét dolgot nem is tudnék mondani, amin korábban összevesztünk, egy idő után egyszerűen úgy éreztük, hogy nem működünk jól együtt. Amikor viszont a Szputnyikban rendeztem, egészen más lett a helyzet. Ekkorra valószínűleg már mindketten megnyugodtunk, és tudtuk, mit keresünk az életben, miben vagyunk erősek és miben gyengék. Viktor olyan színházigazgató volt, ami nagyon fontos egy kezdő rendezőnek: nem uralt le, nem a saját dolgait próbálja átnyomni rajtam, nagyon tisztán el tudta mondani, mit gondol a rendezésedről, és rám bízta, mit kezdek az észrevételeivel.

Visszaugorva néhány évet: a filmes karriered, még bármiféle színházi rendezés előtt, egy nagyjátékfilmmel indult, ráadásul nem is akárhogyan.

2005-ben végeztem, és 2007-ben forgattam le A nyomozót, ami gyakorlatilag számomra kiforgatta a sarkából a világot. Azóta kifejezetten jó dolgom van szakmailag: nagyon kevés olyan dolgot kellett csinálnom, amihez nem volt kedvem.

Hogyan látod az első színházi rendezéseidet, amelyek nem sokkal követték a filmsikeredet[iii]?

A kritika nem különösebben fogadta jól, én magam nem tudom megítélni. Egy biztos, tudom, mit akartam, és ezt időnként láttam is bennük: amikor működtek a nézőknek, én is tudtam szeretni, amikor nem, akkor csak a hibáikat láttam. A szándék tiszta volt, és mind a két esetben nagyon szerettem a színészekkel[iv] dolgozni. Lehet, hogy szerencsésebb lett volna nem Bergmannal kezdeni, pláne nem rögtön kettővel. Azt azért hozzá kell, tegyem, hogy a színházi nevelési előadásaimat leszámítva soha nem éreztem igazi szerepemnek a színházi rendezést. Tudom csodálni azokat a színházrendezőket, akiknek a színház az anyanyelvük, nekem a forgatókönyv és a mozgókép az.  

Miért megy könnyebben a színházi nevelési előadás?

Túl azon, hogy a kis költségvetés miatt nem kell bajlódnom díszlettel, ennél is fontosabb, hogy nagyon jól tudtam kapcsolódni magához a színházi neveléshez. Miközben csodálatos irodalomtanárom volt, és a szüleimtől is a könyvek iránti szeretetet kaptam, tizennégy évesen fel nem foghattam, miért kell több ezer éves szövegeket, köztük például az Antigonét olvasnom. Felnőtt fejjel viszont már van rá válaszom: a benne lévő történetek, amíg ember az ember, újra meg újra meg fognak történni.

Mind a mai napig büszke vagyok erre az előadásra, ami a fiatalkorúak börtönétől kezdve a Viharsarkon át olyan helyeken járt, ahol még könyvet is ritkán láttak, nemhogy színházat. Az így szerzett tapasztalatok visszaigazolták, hogy nem kell hülyének nézni a gyerekeket vagy a középiskolásokat, és úgy sem kell tenni, mintha még mi is gyerekek vagy középiskolások lennénk. Egyszerűen csak őszintén kell kommunikálni valamit, amiért mi is lelkesülünk!

A színházi nevelésnek csupán kicsiny szeglete a klasszikusok „újraolvasása”, ahogy te sem csak ilyet rendeztél[v]. Mi a helyzet a többi előadás „hasznával”?

Korábban TIE előadásokat[vi] nézve megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy a tanárok gyakran kézzel-lábbal igyekeznek csendre inteni és „jó viselkedésre” bírni a diákokat. Pedig ők már olyan pedagógusok, akik kellően nyitottak ilyen jellegű előadásra vinni az osztályukat. Kevés dolgot utálok annyira, mint ezt a fajta belénk nevelt karót nyeltséget: kifejezetten károsnak tartom a művészet patetikus felmagasztosítását, mintha csupán kiváltságosak privilégiuma lenne, miközben az a lényege, hogy mindenkihez szól. A színházi nevelés éppen ilyen: mindenki számára tud olyan előadást készíteni, ami legalább akkora élményt ad számára, mint például a Barátok közt vagy a TikTok. Nem attól értékes valami, mert az van ráírva, hogy Csehov, hanem attól, ha nem ugyanaz az ember megy ki az előadásról, mint aki bement. Abban bízok, hogy ezekkel az előadásokkal néha sikerült ezt elérnünk.

Hamar eljutottál oda, hogy nagyszerű és neves színészekkel dolgozhattál. Mit kezd egy fiatalember egy ilyen helyzettel?  

Retteg – de ezt meg kell tanulni levetkőzni. A Főiskolán van is erre lehetőség, hiszen a vizsgarendezésekben, vizsgafilmekben az ember gyakran kerül ilyen helyzetbe.  A nyomozóra készültem például, amikor leforgattam egy rövidfilmet (Bosszú) Béres Ilonával és Mészáros Bélával. Tudni kell, hogy Béres Ilonát gyermekkoromban Várkonyi filmjeiben láttam, és ő volt számomra a leggyönyörűbb nő. Hófehérke gonosz mostohája és Béres Ilona volt a pszichoszexuális fejlődésem két legfontosabb aktora. A forgatás alatt végig ott volt a gombóc a torkomban, miközben egy nagyon nagy formátumú színészt ismertem meg benne. Őt amúgy eleve csak azért mertem felkérni, mert Balázs Zoltán egyik maladypés előadásában egy órán keresztül állt és visszafelé mondott szöveget. Ezek után azt gondoltam, talán el merem hívni egy kis költségvetésű kisfilmre, ahol a forgatási körülmények – minden igyekezet ellenére – sem ideálisak.

Vannak pillanatok az ember életében, amikor nagyon bátor tud lenni. Például egyszer Darvas Ivánt is felkértem egy olyan szerepre, ahol nem is látszik a képen. Két órán keresztül beszélgetett velem, hogy elutasítson, ez mégis egy életre szóló pozitív élmény a számomra. Rettegsz ezektől az emberektől, azután eltelik 10-15 év, és Udvaros Dorottyát rendezed a Terápia harmadik évfolyamában. Az ő filmjein nőttél fel, és most ő is azt várja tőled, mint bárki más: hogy legyél rendező és ugyanazzal a határozottsággal mond meg és magyarázd el neki is, ha valami éppen nem volt jó. Mert ő is ettől fogja biztonságban érezni magát. Lehet akárhány Kossuth-díja, egy igazi színész nem gondolkodik státuszokban, és persze egy igazi rendező sem.

Volt olyan, amikor nagyon nem tudtál valakivel együttdolgozni?

Rengeteg. Csodálom a színészeket, biztosan azért, mert magam is elvetélt színész vagyok. Nagyon nehéz helyzetben, folyamatos pszichés nyomás alatt és állandó kiszolgáltatott helyzetben vannak, viszont olyanfajta emberség, humor és érzékenység jellemzi az általam ismert színészek nagy részét, amit nem tudok nem szeretni. Ez utóbbival sajnos az is együtt jár, hogy nagyon meg tudja őket viselni, ha rossz körülmények között vannak. Vannak tehát rossz élményeim, de éppen ezért tudom értékelni, ami azok óta van.

Korábban azt mondtam, hogy a státusz nem számít, de azért amikor egyfajta szakmai elismertségre tettem szert A nyomozóval, egyben előnyt is szereztem más színházi pályakezdőkkel szemben: a kezdeti bizalmatlanság és esetleges ellenszél helyett a színházi szakma onnan kezdve azonnal bizalommal fogadott. Volt persze ez után is, hogy valakivel nem jöttünk ki jól, de ma már nem megyek úgy rá, mint huszonkevés évesen.

Jut eszembe, egy korábban készült interjúból azt a következtetést vontam le, hogy hajlamos vagy rendezés közben „idegbetegeskedni és kiabálni”.

Szeretném azt hinni, hogy ez már kevésbé jellemző rám. Huszonéves koromból nagyon sok olyan helyzetre emlékszem, amikor fejhangon üvöltök, mert azt hiszem, hogy attól vagyok rendező. Pedig egy rendező, mint bárki más is az életben, akkor kiabál és agresszív, amikor fél. Tény, hogy egy rendező nagyon sok feszültségnek van kitéve, hiszen mindenért mi visszük a balhét, de szeretnék úgy élni, hogy ne csak akkor vállaljam a felelősséget, amikor a díjakat kell átvenni, hanem akkor is, amikor rosszul mennek a dolgok. Nem tudok olyan alkotói helyzetet elképzelni sem a színházban, sem filmnél, amikor jogos lenne, hogy ordítozom.

Mi az oka, hogy nem rendeztél színházat hat, filmet pedig öt éve?

Rövid válasz: nem nyernek a forgatókönyveim a Filmintézetnél. Hosszabb válasz: ha az ember munkájának a nagy része szerelem, nehezen köteleződik el valamilyen feladat mellett. Színházaktól is kaptam megtisztelő ajánlatokat, és nagyjátékfilmek forgatókönyvével is kerestek meg már, de eddig még olyan forgatókönyv nem talált meg, amiről el tudtam volna képzelni, hogy vele töltöm el a következő két évemet. Pontosabban volt ilyen, de az nem nyert a pályázaton. És a színházzal is hasonlóan voltam és vagyok. Még mindig van a fejemben olyan előadás, vagy inkább hangulat, amit szeretnék megcsinálni, de egyelőre nem találtam meg ehhez sem a darabot, sem a formát. Addig nem vágok bele semmibe, amíg olyan belső kényszer nem lesz bennem, mint amilyen a filmjeimnél és a Terápiánál volt.

Ha összeszámoljuk a rendezéseidet, valóban nem sok volt belőle. Miből élsz, amikor nem rendezel se színházat, se filmet?

A nyomozó után egy-két évvel például reklámokat forgattam, igaz, ezzel kapcsolatban szintén nem érzem, hogy különösebben az én műfajom lenne. Ellenben évek óta átvezető animációkat és időnként trailereket rendezek videójátékokhoz, ami viszont nagyon nagy szerelem. Egy kedves, kreatív közegben dolgozom, és hihetetlenül sokat tanulok ebből a munkából. Nem tudom, hol máshol rendezhetne egy magyar filmrendező például űrcsatát, ha nem itt?!  Ezek mellett pedig fejlesztgetem a saját projektjeimet, amiket vagy meg tudok majd csinálni, vagy nem. Azt tartom a legfontosabbnak a pályámon, hogy ha valamibe belevágok, többként jöjjek ki belőle, mint ahogy belementem – amit nézőként a jó filmtől vagy színháztól is elvárok.

Ha már jó színházról és filmről beszéltél: a Blaskó Balázs által köztudatosított és Vidnyánszky Attila nemzeti színházi pályázatában is felemlegetett „remény színháza” nem ritkán csupán színpadrengető pátoszt és kritikátlanságot takar. De ha minderről lehántjuk a szövegelést, vajon nem dolga a színháznak reményt is adni, és nem csupán végességünket és megtöretéseinket dörgölni az arcunkba?

Minden alkotóembert foglalkoztat ez a kérdés, és abszolút egyetértek a remény színházával, amennyiben valóban komolyan van véve, azaz nem valami párás tekintetű visszabambulást jelent egy soha nem létezett múltba. Ahogy Buddha mondja, a létezés minden formája szenvedés. A szórakoztatás ezzel nem foglalkozik: egy picit jobban érzed magad, majd továbbmész, mintha mi sem történt volna. Amivel egyébként semmi probléma nincsen, de az alapvető helyzeten nem javít. Hitem szerint minden művészet alapvetése, hogy segít számunkra feldolgozni a konfliktusos helyzeteinket. Az igazán jó művészet azért kényelmetlen, mert ezt úgy teszi meg, hogy a saját szemétségeinkre világít rá. Nem kell ennek kizárólag monoton, szürke és szomorú köldöknézésnek lennie, de szerintem elkerülhetetlen egyfajta komplexitás és valamiféle bátor szembenézés az élet nehézségeivel, paradoxonjaival, akár kegyetlenségével.

Ha elkezdesz azon gondolkodni, mi mozgat minket, végül mindig sötét dolgokra akadsz, ezért nagyon fontos, hogy a színház (és minden művészet) képes legyen valamilyen reményt adni. De ezt nem teheti meg anélkül, hogy előtte ne nézné meg, miért érzi magát valaki reménytelennek. Ha nem így tesz, akkor csak egy Bridget Jones-féle trükköt kapunk tőle: van egy negyvenes nő, aki nagyon egyedül van, de a végén kiderül, hogy Anglia két legjobb pasija szerelmes bele. Ez finoman szólva nem ad valódi megoldást az egyedülálló negyvenesek problémájára.

Számomra ide kapcsolódik az is, hogy Jézus és a samáriai asszony bibliai története kapcsán egy interjúban beszéltél „a vízről, ami után nem leszel szomjas”. Talán mindannyian ilyen víz után vágyunk, de lehet szomjúság nélkül alkotni?

Nem hiszem, viszont ha eléred azt az állapotot, amikor már nem vagy szomjas, talán nem is kell. Minden bölcs azt tanítja, hogy a boldogság az, amikor képes vagy felfogni az élet és a világ nagyszerűségét, és megtanulsz ebben a nyugalomban létezni. Nem vagyok biztos abban, hogy ha valaki eléri ezt a nyugalmat, akarna írni még egy könyvet vagy rendezni még egy filmet. Lehet, hogy a művészet az elégedetleneké. Noha az is igaz, hogy nem tudok elképzelni elégedett embert.

Noha azt állítottad, hogy nem sokat vesztett a színházi szakma azzal, hogy nem vettek fel színész szakra, Szabó Zoltán Tiprás című rendezésében most színészként szerepelsz[vii]. Mekkora szereped van?

Ez egy mellékszerep, bár végig színen vagyok, és ebben a darabban dramaturgiai értelemben mindenkinek fontos szerepe van. Az enyém egy klasszikus unterman szerep, ami a főcselekményt ellensúlyozza. Nagyon megtisztelőnek érzem, hogy Szabó Zoli rám gondolt, és csak remélni merem, hogy nem bánta meg. Ráadásul olyan csodálatos színészekkel rakott össze, akik már első nekifutásra is remek dolgokat csinálnak, és mindig ugyanazon a szinten tudják hozni a figurájukat, míg nekem gyakran nehezebben megy belehelyezkednem egy-egy játékszituációba.

Azt mondod, hogy a „bemutatón” ki tudtad kapcsolni az írói-rendezői agyadat, de mennyire sikerült ugyanez a próbákon?

Azért nehéz erre egyértelműen válaszolni, mert én rendezőként azt várom a színészeimtől, hogy bizonyos dolgokat jobban tudjanak, mint én. Szeretem, amikor elkezdenek kreatívak lenni a koordináta rendszeren belül, amit az író és a rendező felvázol. Ha egy színész ezen belül megtalálja a helyét és kitölti a feladatát, az mindig sokkal jobb lesz, mint amit az ember egy monitor előtt ülve előre ki tud találni neki. Ezért színészként is megengedtem magamnak, hogy átlépjek bizonyos korlátokat: néhányszor például megkérdeztem Szabó Zolit, hogy ezt vagy azt nem tartaná-e jobb ötletnek. Remélem, hogy Zoli soha nem érezte úgy, hogy rendezőből okoskodom.

Egy színésznek a saját figurájáról egy idő után többet kell tudnia a rendezőnél. Részben ezt jelenti a szakmája. Arra viszont nem feltétlenül van szükség, hogy az egész előadásra rálásson. Nem úgy van, hogy a rendező feladata, hogy átlássa és irányítsa, hogy az elemek, köztük az egyes színészi játékok milyen egésszé álljanak össze?

Ez egy csapatmunka, ahol végül persze a rendezőnek kell dönteni. Egy munkafolyamat fontos értékmérője számomra, hogy bízunk-e annyira egymásban, hogy mindenki hozzá mer szólni. De meg is fordíthatom, én rendezőként mindig akkor érzem magam biztonságban, amikor nyugodtan merem azt mondani egy színészi kérdésre, hogy fogalmam sincs a válaszról. Az ember a pályája elején, amikor összeszarja magát minden színésztől, folyamatosan be akarja bizonyítani, hogy mindenre felkészült és mindent tud. Csodálatos dolog egyszer csak hátradőlni, és rájönni, hogy nem kell eljátszani, hogy rendező vagyok. A Tiprás próbafolyamata során is mindenki elmondhatta, mit gondol, Zoli meghallgatta, és utána döntött. Bízom benne, hogy végül olyan dolgok kerültek bele, amiket szeret.

A tanítás most legalább annyira aktuális az életedben, mint a legújabb színpadi szereped. Az SzFE honlapján semmit nem találtam rólad, egyéb internetes forrásokból viszont úgy tűnik, 2013-ban tanársegédként kezdtél Gothár Péter mellett az intézmény által akkor első alkalommal indított filmrendező mesterszakon.

Valóban felkért Gothár Péter, de ezt a feladatot végül nem mertem bevállalni. Ott voltam a felvételin, és beszélgettem is Péterrel a felvételizőkről, de úgy éreztem, hogy mivel nincsenek kész mondataim a rendezésről, nem tudok még tanítani. Négy évnek kellett eltelnie, hogy ez, legalábbis az utóbbi megváltozzon. Kisebb filmes iskolákban korábban is vállaltam kurzusokat, azok azonban valójában egyéni konzultációkat jelentettek. Enyedi Ildikó, akivel előtte három évadnyi Terápiát csináltunk végig, 2017-ben kért fel, hogy indítsunk együtt egy filmrendezői osztályt. Az ilyesmire nehéz nemet mondani. Elsőre egyébként nagyon meglepett, mivel szakmailag sok mindenben nem értünk egyet, és igen szenvedélyesen tudtunk vitatkozni, de minél többet beszélgettünk róla, annál jobb ötletnek tűnt.

Mi lett a kijelentő mondatokkal?

Hát, éppen ez az! Ebben a végtelenül szubjektív szakmában nem lehet megmondani, hogy ha valamit így vagy úgy csinálsz, akkor jó lesz. Egy dolgot tehetünk, mindenki megkeresi azt, amit a 7,5 milliárd emberből egyedül ő tud kimondani. Ezt a hozzáállást sokan lila ködnek nevezik, pedig nem az. Ha elég mélyre ástál magadban, és közben megtanultad a dolog technikáját, össze tudsz rakni egy működő vígjátékot vagy akciófilmet. Az igazán jó vígjátékokhoz azonban, mint a Család kicsi kincse, de mondhatnám az Office-t is vagy bármi mást, ezekhez megkerülhetetlen, hogy művészképzésben is részt vegyél. Nagyon fontos a szakmai tudás elsajátítása, de a rendezés nem olyan, mint például az operatőri munka, ahol meg kell tanulnod az objektíveket, a kamerát mozgatni, stb. A rendezés egy intuitív folyamat. Minden egyes színész, aki szembejön veled, más mondatot igényel ahhoz, hogy jó dolgot hozzatok létre együtt. Vagyis számomra továbbra sincsenek biztos mondatok.

Viszont az a fajta szakmai feszültség, ami Ildikó és köztem volt és van, nagyon kreatív légkört tud kialakítani egy osztályteremben. Nem egy esetben ő mond valamit egy bizonyos dologról, én pedig ugyanarról a homlokegyenest ellenkezőjét mondom el. Az elején csak ültek a hallgatók, és nem tudták, kire kellene hallgatniuk, de ebben éppen az a tanítás, hogy egyikünkre se. Hallott két lehetséges választ, de lehet még kettő, öt vagy akár ezer. Neki kell eldöntenie, hogy mit gondol. 

Lehet már tudni valamit az esetleges retorziókról az SzFÉ-n?

Nem tudom, milyen retorziója lehetne egy teljesen törvényes polgári ellenállási akciónak. Bíróság mondta ki a sztrájk jogszerűségét, Vidnyánszky Attila mégis szemrebbenés nélkül törvénytelennek nevezi. Nagyon szomorú, amikor egy művésznek ennyit kell hazudnia mindenkinek és önmagának, hogy igazolja a tetteit.

Menyire gondoltátok komolyan 2020 októberében, hogy bármi is változni fog, ha Bodó Viktorral, Szamosi Zsófival és Rácz Attilával nyilvánosságra hozzátok a színészképzéssel kapcsolatos terveiteket?

Az ember az utolsó pillanatig bízik abban, hogy létezik valamiféle szakmaiság a politikai erőszakon túl. Szerettük volna szakmai terepre vinni a diskurzust. A színházi szakma részéről már korábban is volt igény egy ilyen anyag megszületésére, és persze azt is szerettük volna megmutatni, hogy mit gondolunk a színészképzésről, ahhoz a zavaros ideológiai érveléshez képest, ami az Egyetemen erőszakot tevők részéről elhangzott.

Ha valaki csupán a közszolgálati médiumokból tájékozódik, nem biztos, hogy világos a számára, miért éppen ti írtatok egy ilyen tervezetet.

Kifejezetten tréfás, hogy önjelölt tanároknak neveztek minket, amikor 2020. december 22-én azt mondtuk, hogy nem vállaljuk el a színészosztály indítását. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy egy ötéves művészképzést, ahol szívedet-lelkedet kiadva kell hallgatókat elindítani a pályán, előző novemberben vagy decemberben döntesz el. Minket az előző vezetés kért fel ezekre a feladatokra, és még tavasszal elkezdtük írni ezt a bizonyos ötéves tervezetet. Ebben rengeteg ötletünk van arra, hogyan kellene megreformálni a színészképzést, mint ahogy az SzFE korábbi oktatói közül mindenki azt gondolja, hogy a művészetpedagógiának folyamatosan meg kell újulnia. Az egyik újításunk például az volt, hogy egy színészosztály az első félévtől az utolsóig tanuljon filmszínészetet. Ezt az ötletet, azt hiszem, át is veszik Szarvasék az osztályuk indításánál (Szarvas József és Rátóti Zoltán indít prózai színész osztályt a régi-új SzFÉ-n – a szerk.).

Mit gondolsz azokról, akik most kerültek oda tanítani?

Nagy részük szakmai munkásságát nem ismerem, de azzal, hogy elfogadták ezt a megbízást, politikai küldöttek lettek. Végtelenül hervasztó az érvelés, miszerint egyesek azért vállalták, mert tanítani akarnak, és nem foglalkoznak a belviszályokkal, miközben hasznot húznak a belviszályból. Nem értem, hogyan lehet úgy tenni, mintha nem vennéd észre, hogy itt bizonyos emberek egy, a legjobb értelemben független művészeti közösséget politikai érdekeknek szolgáltatnak ki. Ugyanis semmi köze nincsen a kultúrához vagy az oktatáshoz, hogy kuratóriumi kézbe helyezik a felsőoktatást, ennek nyilvánvalóan gazdasági haszonszerzés az elsődleges oka. Aki ebben részt vállal, óhatatlanul is ennek a mentalitásnak a szekerét tolja.

A kormánypárti médiumokból dőlt kifelé a kritika, hogy ti, tanárok szítjátok ezt az ellenállást a háttérből. Hogyan kell a valóságban elképzelni azt, ahogy a tanárok és a diákok együttműködtek egy ilyen helyzetben?

Nem hiszem, hogy komolyan kellene reagálnom arra, hogy a tanárok hergelték fel a megtévesztett fiatalokat, vagy hogy a padlóra szartunk. Azok mondanak ilyesmit, akiknek érdekük fűződik hozzá, hogy ezt terjesszék, és/vagy fogalmuk sincs, hogyan működik a Színház- és Filmművészeti Egyetem. De továbbmegyek: azt sem tudják, hogyan működik egyáltalán egy közösség, és hogy néz ki az elemi felháborodás, amikor túlfeszítik a húrt egy közösséggel szemben. Nincs értelme a propagandával vitatkozni, őszintén szánok mindenkit, aki úgy érzi, politikusok fenekében kell töltenie felnőtt élete jelentős részét. Többek között ezért kell megvédeni az oktatást: hogy minél több ember legyen képes tájékozott véleményt alkotni, és ne hagyja, hogy mások mondják meg neki, mit kell gondolni.

Visszatérve: az egyetemfoglalásnál őszintébb, nyíltabb, törvényesen és békésen kommunikált polgári ellenállással még életemben nem találkoztam. Ez mindannyiunk számára egy felbecsülhetetlen értékű mesterkurzus volt demokráciából. Ugyanis mindezt nekünk is ott kellett megtanulnunk menet közben, hiszen nem nagyon voltak előképeink. Fogalmam nincsen, hogy a huszonéves vagy még fiatalabb generáció hogyan volt képes néhány nap alatt kialakítani egy olyan rendszert, hogy ha kétszáz ember van is jelen (valóságosan és Zoomon), mindenki szóhoz jusson, és érvényesüljön a többségi akarat. Nem mondom, hogy ez minden esetben zökkenőmentesen ment, de azt igen, hogy együtt történt, vezető nélkül.

Hogyan tovább a sztrájk megszüntetése után?

A bíróság épp most kérte az Alkotmánybíróságtól a Lex SZFE törvénytelenné nyilvánítását. Nagyon bízom benne, hogy az AB képes lesz jogszerű döntést hozni a politikai akarattal szemben is. Akárhogy is, mi dolgozunk tovább, kialakulóban van, ki milyen szerepkörben. Támogatókban szerencsére nincsen hiány, ironikus módon az SZFA is az, hisz az előző félévi munkámért tőlük kapott fizetésemet egy az egyben elutaltam a Freeszfe Alapítványnak. A távozó hallgatóknak meg kell teremteni a körülményeket, hogy tanulmányaikat befejezhessék. A közösségünk igényli, hogy ami jó volt az együtt töltött években, fenntartsuk és fejlesszük. Ahogy azt is, hogy a pályájukat most indító fiataloknak alternatívát nyújtsunk: nem kell mindenáron a hatalomhoz dörgölőzni és politikai akaratot szervilis módon kiszolgálni. Sőt, nem hogy nem kell, nem lehet. Nem lehet autonómia, azaz önrendelkezés nélkül semmiféle értéket alkotni.

Jegyzetek

[i] Bodó Viktor 2008-ban alapította, majd vezette a Szputnyik Hajózási Társaság elnevezésű független színházi társulatot, amely 2015-ben elsősorban anyagi okok miatt szűnt meg.

[ii] Gigor Attila az Antigonét ifjúsági előadásként állította színpadra 2011-ben, és ugyanebben az évben rendezte meg a Rosencrantz és Guildenstern halott előadását a Szputnyikkal. Ezt követően 2013-ban a Kerekasztal és a Szputnyik koprodukciójában készült A hosszabbik út című komplex színházi-nevelési előadás létrejöttében vett részt rendezőként. 

[iii] Miután 2008-ban a Kék szívet felolvasószínházként állította színpadra, első rendezései: a Persona Zsámbékon, illetve a Dúl, fúl és elnémul az Örkényben, mindkettőt 2010-ben készítette el.

[iv] A Personában játszó színészek: Lax Judit, Gubik Ági és Fekete Ernő, a Dúl, fúl és elnémul szereplői: Gálffi László, Szandtner Anna, Pogány Judit, Gyabronka József, Termes Rita, Kékesi Judit, Polgár Csaba és Takács Nóra Diána. 

[v] A Náthán és gyermekei, amelyet Gigor Attila 2012-ben állított színpadra a Nemzeti Színházban, Ulrich Hub műve, Lessing Bölcs Náthánjának a kortárs újrafogalmazása. Bizonyos szempontból tehát „újraolvasásának” is lehet nevezni, noha ezt az „újraolvasást” ebben az esetben nem a színházi alkotóknak kellett megtenniük. A Hosszabbik út (2013) című komplex színházi nevelési előadása pedig kortárs szövegből, Nick Hornby regényéből indult ki.  

[vi] A TIE (Theater in Education) kifejezést egyrészt a színházi nevelés szinonimájaként használjuk, másrészt a színházi nevelésen belül egy olyan előadásformát jelöl (komplex színházi nevelési előadást), amelyben a nézők aktív részvétele és a saját vélemény elmondása nélkülözhetetlen eleme már magának az előadásnak is. Az interjúban a TIE a második értelemben szerepel. 

[vii] Gigor Attila már korábban is játszott kisebb-nagyobb szerepeket filmekben és színpadi előadásokban is.

Fotó: Polgár Csaba