dunszt.sk

kultmag

Ajánlás, Húsvét után, a Hercegnek

Jobb híján képzeletbeli asztalra könyököltünk Sajó Lacival, néhány betérő vendégszöveg társaságában. Valószínűleg nem is ugyanazt a csehót vizionáltuk magunk köré, otthon üldögélve, de azért akadtak hasonló, ismerős szegletek. Ami biztos: ebbe a kocsmába lefelé vezet a lépcső; meg az, ami majd poszt-pandémiásan is bepótlandó: dupla unikum, vizespohárban, két rundó – az interjú honorjából. A töredékesnek tetsző idő egészségére!

Kósza levelezésünkben említetted, hogy volt (már végleg bezárt) egy törzskocsmád, ahol az a megtiszteltetés ért, hogy italt neveztek el rólad. Ezek szerint kortytárs költővé avanzsálódtál! Mit tartasz, hanyatlóban a honi kocsmakultúra? (Az én törzshelyeim közül talán már csak a Mátra, a Giero, az óbudai Kerék tartja magát… a Kazinczy/Király utcai legendás Sport nemrégiben húzta le a rolót.) Mi volt az ominózus ital neve kedvenc kimérésedben? (Melyikben is?) Utolsó körben pedig: kik a legkedveltebb kortytársaid (azaz nem csak kortársaid), szellemi szesztestvéreid?

Kortytárs költő, ez jó, boldogan vállalom… A végleg bezárt (más néven nyitott, oda már nem jártam) hely a „Réka jurtája”, az Izabella utcában (ott, is, laktam), erdélyi tulaj; nagy magyar hely volt… Amikor először lementem (pincekocsma), leültem egy oszlop mellé, egyszemélyes asztalhoz (későbbi törzshelyem), kóser szilvát kértem és túrós csuszát (kaja is volt), pörc nélkül… Na, megállt a levegő… Kóser szilva helyett ajánlottak cujkát (és jó pont volt, hogy tudom, mi az – román szilvapálinka), később ennek decis kiszerelését nevezték el rólam: „Sajó vezér nyugtatója” – ennél nagyobb dicsőség nem érhet. Nem tudom, hanyatlóban van-e a „honi kocsmakultúra”, mert nem tudom, az milyen. Ahova én jártam, járok (járnék – most zárva, és sorban meg is szűntek), azok nem romkocsmák, hanem alkeszek, csövesek nappali menedékhelyei. Pinceborozók (a Magyar Narancsban „Borfeusz az alvilág”-ban címmel írtam ezekről), bádogbüfék (ledózerolva, eltűntek a Boráros térről, a Közvágóhídról [!], máshonnan). Rákospalotán a Borház, csövesek tanyája meg az enyém, megtűrtek, pedig idegen test voltam, betolakodó. Most, igen, van még a Giero (én úgy tudom, a Mátra, Budán, bezárt – sokat jártam oda én is egyetemistaként), a Netovább!, az MTK-pályánál. „Legkedveltebb kortytársaim”, „szellemi szesztestvéreim”? Látni vélem a kérdés „átvitt értelmét”, de konkrétan válaszolok: nem csak szellemi szesztestvérem Wirth Imi… És leülünk (néha, de rendszeresen) Kemény Istvánnal (ő valahogy nem Pista…), Reményi Jóskával, és ott van Patak Márta is, de ő csak ásványvizet iszik. Szívesen innék még jó néhány kortytársammal, és ittam volna Csokonaival, Berzsenyivel, Adyval, József Attilával, Berdával, Pilinszkyvel, Baka Istvánnal, Petrivel, sorolhatnám.

A Szünetjelek az égből című, 2006-os köteted anno revelatív hatással volt rám, mikor kapisgálni kezdtem a kortárs magyar irodalmat – s vele együtt kaparászni a felszínt, a te költészeted azonban valódi mélységeket nyitott meg előttem. Ehhez képest a következőket olvastam a Várady Szabolcstól származó fülszövegben: „Sajó László mai költészetünkben ritka becsvággyal és szívós eltökéltséggel teljes világképet épít (…) Vállalkozása mindeddig méltatlanul kevés figyelemben részesült, pedig már kerek tíz kötet – és öt évtized – van mögötte.” Majd tizenöt év távlatából hogy látod, mi a helyzet az úgynevezett méltánytalan figyelemmel, egyáltalán, miképpen igazodsz el a szintén „úgynevezett” irodalmi élet, avagy az Irodalom Birodalom berkeiben?

A Szünetjelek az égből válogatott verseket tartalmaz, Várady Szabolcs szűrésében, egyfajta „best of”, örülök, hogy… Hogy tizenöt év elteltével változott-e valami a „recepcióban”? Tavaly megjelenő verseskötetemről egy (egyetlen) kritika jelent meg s írta róla(m): „…a magyar irodalom egyik nagy kívülállója”. Ezt én megtiszteltetésnek veszem, hát hogyne, „nagy”! Az „úgynevezett” (igen, itt minden „úgynevezett”) kánonban sose voltam, nem leszek, nem is vágyom oda. Nekem nagyon megfelel az „apokrif” státusz. „Evangélium szerintem”, ez egyik kötetem címe. Szerintem. Szerintem ez rendben van. „Úgynevezett” irodalmi élet, berkek? Tagja vagyok a Szépírók Társaságának.

Talán nem véletlenül merül fel a lírai vagy prózai hangütésed kapcsán a blaszfémia, mint olyan. Kétségkívül, a (poszt)posztmodern szövegtér bevett elemei közé tartozik ez az alakzat (mely elemek persze nem mindig univerzalizálhatóak, még poétikai szinten sem), mégis, ettől függetlenül, számodra mi teszi irodalmilag legitimmé a blaszfémikusnak bélyegezhető, mítoszrombolónak mondható átirataidat?

Ez két kérdés, én legalábbis így értelmezem. 1. Blaszfémia, „istenkáromlás”, ez a legalapvetőbb jelentése, ez jut eszébe először mindenkinek. Hát, ezt, kvaterka keretében… Röviden annyit: már isten nevét (kis betűvel, pláne!) leírni is blaszfémia, én meg folyton folyvást… „Isten nevét hiába szádra ne vedd!”, de én mostanában nem ezért nem.

Devalválom, ha oly sokszor leírom, és megtettem, úgy érzem, vén koromra az utat az istenkereséstől a… nem az istentagadásig, mert a tagadás is állítja istent (a tagadásban), hanem az istenfelejtésig, mondjuk így (az istenkáromláson, blaszfémián át, bár én sose éreztem annak).

Felejteni persze sose lehet. De ez messzire vezetne – Ady, József Attila, Pilinszky hite… És különben sem a hitről kérdeztél, szerencsére (az irreleváns, a költészetben). 2. A „mítoszromboló átiratok”… Gondolom, azokra a „Magyar versek”-re gondolsz, ahol Janus Pannoniustól Aranyon, Petőfin, Adyn, József Attilán, Baka Istvánon, Sziveri Jánoson stb. át Térey Jánosig, ezen szerzők „verseit” írom, a nevükben, én?! Hogy’ jövök ehhez?! Először (és másodszor, harmadszor is) ezt nem tartom mítoszrombolónak, következésképp blaszfémikusnak sem. Nem azért írom, hogy szobrokat döntögessek. Nem is tudom, így alakult… Úgy írtam e szerzőkről (és, általában, ez is így alakult, halálukról), hogy magamról (legalábbis a mondott szerző és az én „viszonyomról”), ezek az én verseim, kié másé is?, egy alanyi költőé. Tehát, hogy kérdésedre válaszoljak, irodalmilag legitimnek tekintem ezeket az átiratokat. „Nagyon is”, hogy egy barátom fordulatával nyomatékosítsam.

Mítoszrombolásról esett szó az imént, ugyanakkor – ahogyan arra valamiképpen Várady Szabolcs is utal a fentebbi citátumban – esetedben egyfajta önkéntelenül ápolt önmitológiáról is szó eshet… s ha már esik, Pilinszkyvel szólva: miféle fókusz, középpont felé gravitál?

Igen. Íródik az „Evangélium szerintem”… Első kötetem címe: Napkeleti pályaudvar, aztán voltak ilyenek: Földön vonuló felhők, Fényszög, Negyednap, az említett Szünetjelek az égből, Istentelen színjáték, aszfaltangyal… „Teljes világképet épít”, írta Várady Szabolcs, építene… Hát mit is próbálna egyebet egy költő?! Mondom, kérdem én, a naiv és alanyi és konzervatív lírikus… Amikor, mint tudjuk, immár nincsenek nagy, átfogó narratívák (bocsánat), metafizika, ég és föld, „minden egész eltörött”. (Talán most, ez az átkozott világjárvány ezt is felülírja, zárójel bezárva.) Azt tudom, hogy (ha van) ez az „önmitológia” (melyet én mindközönségesen „írás”-nak, kevésbé közönségesen „Írás”-nak nevezek), nem fókusz, középpont felé gravitál, pedig ez lenne a „normális”, ellenkezőleg. „Valahol rettenetes csönd van. / Effele gravitálunk”, Pilinszky, és, máshol: „zuhanunk, mint a kő / egyenesen és egyértelmüen.” Elfele gravitálunk… Ezt érzem, egyre inkább.

„Ha gonoszak vagyunk és/vagy poénkodunk, azt mondhatnánk: az első ciklusban három jó sor van, az egyik kétharmadát Arany János írta (…) a másik kettőt Kosztolányi…”  – írod a kilencvenes évek második felében Bereményi Géza A telihold dalai című, dalszövegeket közlő kötetéről (Háromnegyed kilenc van). Kicsit kaján – de korántsem gonoszkodó, poén helyett poentírozó – kérdés következik: nem vethető-e fel alkalomadtán ugyanez a kritika a te vendégszövegektől hemzsegő stilisztikai söntésedben is?

Ezt írtam?! Pedig már akkor se voltam fiatal, de bohó… És most fejemre visszahull, nagyon helyes! Dehogynem, felvethető, és ezt vállalom is. „Irodalom is lesz, legalábbis a mottókban”, írtam valahol, mert előszeretettel idézek a mottókban írókat, költőket. És a szövegben is, mint vendégszövegeket (mintha én, vagy másik vendég mondta volna a kocsmában). Élet és Irodalom, két jó barát, együtt isszák egymás borát. Ez is vendégszöveg (ha már most volt a magyar–lengyel barátság napja és a futballmeccs, jóbaráti döntetlen – tulajdonképpen jó, de mégsem; ám ebbe most ne menjünk bele).

Apropó, ha összeállíthatnád a magyar irodalom aranycsapatát (Arany mint csapatkapitány? – jaj…), kikből állna a mezőny, kik ülnének a kispadon, lenne-e kivel megmérkőzni stb.? És, ha már: mit gondolsz a szurkolótáborról? Van-e – e „selejtezős” időkben – érdemi olvasója irodalmunknak? Mit szólsz, mondjuk, a legújabb „nemzeti” ligához? Haza/labda a magasban?

Nyitott futballkapukat döngetsz… Gazdag Józsi már összeállította a Szépliteratúrai válogatottat, mindjárt a kapusposzton nagy meglepetés, merthogy én vagyok a „hálóőr”. Én, a „vérbeli csatár”! De örüljek (örülök is, nagyon, ennél nagyobb megtiszteltetés – a rólam elnevezett pálinka mellett – nem érhet!), hogy egyáltalán beférek ebbe az Aranycsapatba, mely tehát: Sajó L. – Szabó Lőrinc, Mészöly M., Ottlik G., József A. – Kosztolányi D., Grendel L., Mándy I., Karinthy I Frigyes – Esterházy P., Talamon A. Csere: Lázár E. Ha megnézem, már magamra maradtam… De én is összeállítottam nem is egy, két csapatot (egy írásomban, melyben Tarján Tamásra, kitűnő tanáromra és később szigorú kritikusomra emlékeztem). A Klasszikusokét (a csapatban, tekintettel Tarján Tamás munkásságára, színészek is helyet kaptak): Garas D. – Nagy II László, Bessenyei F., Nagy I Lajos, Juhász F. – Szép E., Mándy I., Kőrösi Z., Örkény I. – Esterházy P., Weöres S. Csere: Sarkadi I. A Kortársak csapata: Markó B. – Villányi L., Turczi I., Tatár S., Vörös I. – Visky A., Tandori D., Báthori Cs., Háy J., – Kovács A. F., Szilágyi Á. Csere: Sajó L. (bocsánat). A két csapat tulajdonképpen Tarján Tamás csapata (ő a Szakvezető), az ő (munkássága) nyomán állítottam össze. És hogy ne csak férfiak, van egy női csapat is (vegyes csapat nincs a futballban, még), és (egyelőre) futsal, 1+4, ez is Tarján Tamás nyomán, de az én csapatom, is. Tehát: Tóth K. – Beney Zs., Gergely Á., Rakovszky Zs., Takács Zs. És hát volt egy igazi, Európa-bajnok magyar íróválogatott! Balázs A. – M. Nagy M., Mélyi J., Ágoston Z., Wirth I. – Egressy Z., Gyurgyák J., Kőrösi Z., Hamvai K. – Takáts J., Burger Barna. Csere: Darvasi L., Farkas Zs., Garaczi L., Kukorelly E., Sajó L. Jó csapat, kiváló társaság volt! A szurkolótábort nem én állítom össze… De vannak szurkolók, azt tudom. Nekem is szurkolók, ha nem is sokan (tán annyian se, mint MTK-pályán mi, drukkerek, de vannak, vagyunk). „Nemzeti” liga, magas labda… De nem csapom le, csak annyit: mostanában minden nemzeti, a dohányboltokkal kezdték. Az „úgynevezett” kánonról már beszéltem, ezt próbálják, mindig, visszamenőleg is újraírni. Írják. Én meg írom a szövegeimet. Haza a mélyben.

Mintha a mély(szegénység)ben leledző hazát idézné meg, tenné „közszemlére” legutóbbi köteted felhozatala is; mindinkább a hajléktalanságot tekintve (végső soron mindenkire kivetíthető) alapállapotnak, egy-egy napsütötte sávnyira megvilágítva, mégis túlnyomóan árnyékosnak, sőt vaksötétnek láttatva Átok-városunkat, nyomába eredve a benne glasszáló, araszoló banyatankkal ténfergőknek, szellőzőnyílásnál melegedőknek, talponállókban remegő kézzel rövidezőknek – s nem utolsó sorban (Petrin és a többieken kívül/belül, ugye) saját magadnak. Hiszen – ahogy azt korábban mondtad – valamiképpen „befogadott” ez a közeg. Honnan az alászállás készsége, képessége?

Az alászállás („Borfeusz az alvilágban”) persze csak képletes, sose éreztem, hogy leszállok, leereszkedem (annyiban, hogy általában pinceborozókba). Egyszerűen én itt érzem jól magam. A borozókban is van sör (ha csapolt nem is mindig), unicum, és olcsó. Lehet ücsörögni, tippmixet kitölteni, olvasni, hallgatni a dumákat (ha szerencsénk van, nem megy a tévé, vagy csak hang nélkül). Nekem ezek a pinceborozók, csövesek nappali menedékhelyei (Gorkij Éjjeli menedékhelyének is A mélyben a címe) a kávéházak – verset írni persze nem lehet, de eszembe jut ez-az, és jegyzetelni is tudok. Eltűrik ezt is, engem is. Aztán „csorba lépcsőkön föl”, „az émelygés lépcsei”, „hogy elérjek a napsütötte sávig”. Mert „valamennyi fény” (Nádas) mindig van, a vaksötétben is, ha más nem, a fény reménye. Na, ez költői volt. „Átok-városunk” Áldás-város is, mondom, én, a „falugyerek”, aki vidékinek érzem magam itt, ennyi év után is, ha úgy tetszik, idegennek. Talán ezért keresem a pinceborozók társaságát – mert idegenek ők is, városi, belföldi „migráncsok”.

Az említett újdonsült köteted szócsöve egy Kujjon Ferenc nevezetű Villon-alakváltozat. (Tudtad, hogy egy másik, a te tárcáidban is feltűnő alakmás, Resti Kornél tanúja volt, mikor a Mirabeau-híd alatt Faludy György egy átmúlatott, illuminatív éjszaka hajnalán először fordította Villon-t – egyik oldaláról a másikra…?) Érdekes, hogy Marczinka Csabának 2018-ban jelent meg Dévaj Szent Feri és Matyinetti őrmester címmel hasonló hangvételű verseskönyve. Te magad is igencsak dévaj kedvű, kimondottan 18 karikás verseket közölsz. Szerinted miért szólaltatható meg ma újra olyan frissen és sallangmentesen François Villon?

Bizonyára Resti Kornél is társa volt Faludynak és Villonnak azon az „átmúlatott, illuminatív” éjszakán… A hídon pedig Apollinaire álldogált… Kujjon Ferenc nálam több oldalon is „fordított” Villont. Marczinka Csaba könyvét ismerem (én ajánlottam a szerzőt a Szépírók Társaságába), szeretem. Nálam adta magát, hogy François Villon magyar ivócimborája a mondott pinceborozókban ki más is lehetne, mint Kujjon Ferenc (és „fordítva”, Kujjon francia szesztestvére…). És a „18 karikás” verseket is talán könnyebb volt Kujjon Ferencként megírnom – a szemérmetlenség (ál)szemérme, „nem én vagyok!”, dehogynem.

A Kujjon éneke szeretőjéhez a L’Harmattan Kiadó Gyémánttengely-sorozatában jelent meg. („…szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye” – írja József Attila.) Tudom, e kvaterkázáson – de a mai kocsmán talán mégsem – túllépő kérdés: mi most a legtátongóbb világhiány, hol görbül vissza mindig az a tengely körülöttünk, vagyis, költőien szólva: mire lehetne felhívni Villon Hercegének figyelmét egy rövidke ajánlásban?

A sorozat címét, „Gyémánttengely”, véletlenül (mint a kiadó állandó szerzője) én adtam. Most „a legtátongóbb világhiány” egyértelműen: az élet. Az Élet. A hiányzó élet. És ezt most nem az öregember mondja („Jobb volna élni. Ámde túl a fák már / aranykezükkel intenek nekem”), hanem a világhelyzet, a világhiányhelyzet mondatja velem, de szerintem mindannyiunkkal. Úgyhogy Villon Hercegének („irgalmazz nékünk, Jézus Herceg”, Faludy „fordításában”) most, karácsony múltán és „húsvét után” küldöm az ajánlást: „A húsvét elmaradt, Krisztus nem halott, / És nem támadt fel, mert meg se született. / Isten neve: Aki nincsen, az vagyok. / Kihunyt fénybe dermedt örökmécsesek / Örök adventben várják a kisdedet.” De hogy ne ily szomorú vége legyen e kvaterkának, engedelmeddel még egy ajánlás, mindannyiunknak:

„Egészségünkre! A kerthelyiségben
Üres korsókkal telt asztalok, részeg
Mindenki. Elmúlt ez a Nap is. Téged
Dicsérjen a hajnal, szembe dicsérlek,
Él, élni akar e szent, megunt élet,
Legyen már vége ennek az egésznek.”

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket