4’33

„Hemzseg tőlük az egész világ, és valójában egy tapodtnyi hely sincs nélkülük. Ha valaki belépett egy süketszobába, amely oly csendes, amennyire az technikailag kivitelezhető, akkor két hangot is hallott, az egyik egy magas, a másik egy mély volt – a magas az idegrendszere működése, míg az alacsony a vérkeringése. Kimutatható tehát, hogy mindörökre léteznek hangok, csak meg kell hallani őket, van fülünk, hogy meghalljuk őket.”[1]

Megjárod a kövült eget,
az utcai vizek tükrén rezdülő didergést,
Megjárod a tereket, magadra veszed az értékeit:
viszed a háztetőt, a fákat, a fákon az ágra száradt levelet,
a vörös kupola alatt egy törésnyi hallgatást.

Ha tehetnéd, hazáig cipelnéd a látvány vákuum-üresét,
a bőrödre ragadt óvatos szigorát
a pengeélen táncoló némaságnak.
Feszes nyugalma várakozásra ösztönöz:
Érzed, talán pillanatok választanak el a semmitől,
mozdulatlanságod harapja az idő
izzadtságtól sóköves nyakát, lüktetése fogad alá szorul.

Hinnéd, hogy egyedül játszik a szél,
levéldobásra készülő mozzanatai koraiak,
neki is csak virtus a kitörés.

Az utca végéről futó naptükör
komolytalanná teszi az ősz polaroidjait.
És ez a komolytalanság most a legjobb, ami történhet –
Hangsúly és megvonás egyazon pillanatban.
Érzed, hogy te magad vagy,
és rajtad túl a tömeg egy tökéletes állapot.

Ilyenkor megváltozol: könnyűvé válnak lépéseid,
alattuk elsimul a fényhiány.
Még hiszel ebben a pillanatnyi végítéletben,
nem keresed a magad helyét.
Az aszfaltra fekszel, a hideg áthatol a ruhán.
Reméled, hogy a vizes földön elereszt a működés.

Mégis mozdul a levegő, arcodon jár keresztül,
rátakarja óriási tenyerét az ágakra, a cserepekre, a sárra,
tudod, hogy itt minden megvan.
Rendszerzajában saját szívverésed üvölt,
ütemében felismered önmagad:
Morajló szervezet vagy egy néma bőrtakaró szűk érintésében.

Feszít rajtad a hús.

---

[1] John Cage: A csend